Amerika először, másodszor…

És a jelek szerint senki többet, harmadszor. Mert az égvilágon senki nem akar csatlakozni az Egyesült Államokhoz abban a globális licitálásban, amely arról szól, hogy a kereskedés megtiltásával mennyire lehet lenyomni az Iráni Iszlám Köztársaság – ha úgy tetszik: a büszke perzsa nép - középhatalmi ambícióit. A dolgot azért nehéz értelmezni, mert Donald Trumpot ügyes üzletembernek mondják, és most nem világos, hogy elfeledte-e a kereskedés egyik alapszabályát: ha van fizetőképes vevő, és rajtam kívül van másik eladó, akkor csak magammal szúrok ki, ha a vevőt kizavarom az üzletemből.

Az amerikai elnök bejelentette, hogy kivonul az iráni atommegállapodásból, amelynek az a lényege, hogy Teherán nem törekszik atombomba előállítására, a nemzetközi közösség pedig, ameddig hitelesnek tartja ezt az iráni önkorlátozást, eltekint a korábban bizalmatlanságból elrendelt gazdasági embargótól.

Trump arra hivatkozik, hogy a megállapodás rossz, a garanciák nem elegendőek, a perzsák be akarják csapni az egész világot. A globális nézőtéren egyedül Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő tapsolt a washingtoni bejelentéshez, és - pontosan ismerve azt, mivel lehet a legjobb fogást találni Trump személyiségén – egyszerűen szembe dicsérte, konkrétan bátor embernek nevezte az amerikai elnököt.

Donald Trump az iráni atomalkuból való kihátrálással immár a második nagy szívességet teszi Izraelnek. Az első az a bejelentés volt – és ezt éppen a közeli napokban realizálják -, hogy az Egyesült Államok Izrael fővárosaként ismeri el Jeruzsálemet, és áthelyezi oda a nagykövetségét. Ennyi gesztus után Netanjahut akár „Pelikán elvtársnak” is nevezhetnék az amerikaiak, és egyszer már kérhetnének tőle valamit, például a palesztinokkal való megbékélést illetően.

Nem zárhatjuk ki, hogy ilyen megfontolások is közrejátszottak Trump döntésében, de ha mégsem, akkor kell lennie valami olyan amerikai szempontnak, amely nagyobb súllyal esik a latba, mint a fentiekben jelzett kereskedelmi öngól, amit a Fehér Ház most a saját kapujába fergeteges erővel belő, amennyiben Irán egyedüli bojkottálójának a pozíciójába manőverezi magát; miközben az iráni atomfegyverkezési törekvések gyanúja ma semmivel sem megalapozottabb – igaz, nem is alaptalanabb -, mint tegnap.

Iránnak ugyanis egyetlen egy dolgot kell csak tennie ahhoz, hogy bohócot csináljon Trumpból: azt kell mondania, hogy továbbra is kitart az atomalku feltételei mellett, és nem indítja újra az urándúsítást. Ezzel Teherán csak annyit veszíthet, hogy távolabbra kerül egy pusztító atomháború kirobbantásának a képességétől – de ezt ki fogja bírni. Cserébe tényleg elszigetelheti az Egyesült Államokat a világ „maradék” részétől.

Ha tehát abból a munkahipotézisből indulunk ki, hogy Trump mégsem bolondult meg, akkor leginkább azt kell feltételeznünk, hogy Washington az irániak szíriai nyomulását akarhatja megfékezni. Lehet, hogy Trump így tesz most barterajánlatot Teheránnak, csak nem biztos, hogy ott jól értik ezt az amerikai üzleti nyelvet.

Szerző

A mi oázisunk

Magyarország a szólás- és sajtószabadság szempontjából üdítő oázis Európában – nyilatkozta Orbán Viktor az Origón április 8-án megjelent interjúban.

Lenyűgöz a tehetség, elemi kíváncsisággal várok koncerteket, könyveket, előadásokat, csodálattal tölt el a művészi alkotás folyamata. A kulturális élet egyes szereplőinek köszönhetően azonban egyre több furcsa tapasztalattal gazdagodom: a hazai szólás- és sajtószabadságnak nem csupán a napilapok fogyatkozó száma, a vidéki újságok egységesülő tartalma, a közszolgálatinak nevezett elektronikus média szervilis cinizmusa, egy országos kereskedelmi televízió kézi vezérlése vagy a rádiófrekvenciák sajátos elosztása az akadálya. Nem a hatalmasok gőgje győzedelmeskedik, inkább a meg nem szólalók önkorlátozása.

A közszolgálati média a kultúra aktív szereplőjeként is működő munkatársa szívesen beszélt volna produkciójáról, ám anyaintézménye letiltotta az interjúról.

A kampány idején fellépő dalszerző-énekes előre kikötötte, hogy közéleti kérdéseket nem kaphat a sajtósa által kikönyörgött interjúban, majd megelőlegezett bizalmatlansággal emailben kérte a kérdéseket, mondván, nincs kedve órákig javítgatni elmondott válaszait.

Az elismert művész és az állami büdzséből jócskán részesülő kulturális intézmény vezetője az elkészült interjúból a támogatásokról és az általa vezetett intézmény kivételezett helyzetéről szóló mondatait tagadtatná le sajtósával, pontatlanságra hivatkozva, és alkuként a finanszírozás témájának kihagyását ajánlja a megjelenéshez.

Mindez persze lehetne az újságíró és szerkesztő egyéni problémája, ami sokkal kevésbé fontos, mint a rehabilitációs kórházi osztályon negyven magatehetetlen beteget gondozó ápolónőé, a tankönyv ideológiai alapvetéseivel „szembetanító” tanáré, vagy a poltikai megrendelésre zajló per bírájáé.

De a mai Magyarország eszerint olyan hely, ahol már a művészt is a saját fortélyos félelme vagy a hatalmi tiltás igazgatja, és egzisztenciális és alkotói szabadsága érdekében lemond a szólásszabadságáról. Ez az Orbán Viktor megálmodta oázis.

Innen nézve - Cordon bleu garnélával

Nem biztos, hogy érdemes az embernek negyvenévesen versenyt rollerezni a fiaival. Erre akkor ébred rá mindenki, amikor nagyot koppan, aztán a közeli kórház gipszelőjében köt ki kartöréssel. Aztán jön a műtét, a kórházi ápolás, a táppénz… Ha ez itthon történik, és beviszik valamelyik közeli kórházba, a család viheti utána a vécépapírt, a tányért, a poharat, az ebédet, a vacsorát. Ha mindez, tegyük fel, Svájcban esik meg, akkor a műtét után azon kell törnie a fejét, cordon bleu-t kér-e vacsorára vagy pulykasültet, ebédre meg jól esne-e valami könnyű saláta garnéla rákkal…

Innen nézve hihetetlenül abszurd az egész, pedig nincs ebben semmi ördöngösség. A magyar egészségüggyel nem az a baj, hogy nem tesznek meg mindent a kórházakban a betegek felépüléséért, mert ha nincs is elég orvos és ápoló, akik vannak, azok szívüket-lelküket kiteszik a betegekért. Sokkal inkább a „körettel” van baj: az omló-málló vizes blokkokkal; a reggelire-vacsorára odalökött egy szál zsömlével, szelet szalámival. A pénztelenséggel, aminek csúcsa, ha a beteg hozzátartozóinak kell kiváltaniuk a fájdalomcsillapítót, és a „hálaborítékkal”, ami kellemetlen orvosnak, betegnek egyaránt.

Emlékszünk még a 2008-as „szociális népszavazásra”, amely többek közt a vizitdíjról szólt, és arról, hogy beengedjék-e az SZDSZ javaslata szerint a magánbiztosítókat az egészségügybe. 2007 decemberében Tarlós István, a Fidesz kampányembereként az „akkori” Magyar Nemzetnek azt nyilatkozta: isten ments, a rendszer embertelen lenne, a magánbiztosítók csak a gazdag és egészséges emberekkel szerződnének. Elkerülhetetlen lenne a tb csődje. Megszűnne a szabad orvosválasztás, a várólistákról a gazdagok hamar sorra kerülnének, akinek nincs pénze, azok hónapokat, esetleg éveket várhatnának a műtétjükre.

Arcpirító hazugság volt. Ezzel nem akart mást az ellenzékben lévő Fidesz, csak azt, nehogy a Gyurcsány-kormány tegye rendbe az egészségügyet. Nincs vizitdíj, sem általános magánbiztosítás, ám a helyzet máig változatlan. Bizonyos várólisták végeláthatatlanok, a gazdagok gyógyulhatnak, a szegények a 10 parancsolattal a kezükben imádkozhatnak magukért.

Ezekben a hetekben kapott engedélyt egy nemzetközi biztosítótársaság a Róbert Kórház privatizációjára. Igazgatója a Portfoliónak adott interjúban ki merte mondani: a szociális népszavazás volt az ősbűn, ami miatt máig megoldatlanok az egészségügy problémái. Példaként említette a szlovákokat, akik már 15 éve léptek. Rögzítették, mi jár a kötelező járulékfizetésért, és mi az, amire kiegészítő biztosítást lehet kötni. Megszűnt az egészségügy körüli napi politikai őrület. A betegeknek fogalmuk sincs, hogy milyen tulajdonú intézményben gyógyulnak, a szolidaritási háló tökéletesen működik, mindenki megkapja a legjobb ellátást. Többet keresnek az orvosok, a nővérek. És nincs boríték. A betegeknek a megspórolt hálapénzből futja a biztosításra.

Ott már csak egy lépés a cordon bleu és a garnéla rák. Itthon marad a zsemle szalámival.

Szerző