Bóta Gábor: Mocsokáradat

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:35
ÉLEZŐDNEK AZ ELLENTÉTEK - Fesztbaum Béla, Gyabronka József, Láng Annamária
Fotó: /

Két régi kebelbarát között most szinte tapintani lehet a gyűlöletet. Az egyikük kijelenti, hogy a másik át nem lépheti a háza küszöbét. Más politikai platformra kerültek, onnan ez a viszonylag hirtelen gerjedt harag. Az ember időnként csak bámul, hogy a sokszor már-már unalmasnak kikiáltott Ibsen mennyire aktuális. A Rózsavölgyi Szalonban, Fesztbaum Béla első rendezésében, a Rosmersholm előadása közben időnként megáll a levegő. Valósággal ütnek bizonyos mondatok, annyira mainak hatnak, elhallgatásról, hazugságról, korrupcióról, tudatos manipulációról, tébolyító elaljasodásról, pártoskodó csőlátásról regélnek.

Már akkor csodálkozni lehetett, hogy a réges-régi mondatok mitől annyira ütősek, amikor Zsámbéki Gábor a Katona József Színházban, úgy öt évvel ezelőtt, remek előadásban megrendezte Ibsen egyik legismertebb darabját, A nép ellenségét, és azt állította, hogy isten bizony nem írt bele utólag sem ő, sem más a darabba semmit. A sztori: a polgármester, aki akarnok módjára mindent meghatároz, kezében tartja a sajtót, le akarja tagadni, hogy a városka gyógyvize, amiből élnek, szennyezett, és a fürdőorvost, aki ezt világgá kürtölné, kirúgatja, totálisan ellehetetleníti. A Katona produkciójának végén a szennyvíz fokozatosan elárasztotta a menekülni nem hajlandó fürdőorvos házát, az egész színpadot, igazán erős effektusként, döbbenetesen érzékletes módon szemléltetve, hogy elönt bennünket a mocsokáradat.

A Katonával nagyjából egy időben, a világ egyik legizgalmasabb, legeredetibb rendezője, Thomas Ostermeier, a híres Schaubühne színészeivel még sokkal provokatívabban vitte színre a darabot. Nem csak azért, mert a pazar színészekből még rockzenekart is alakított, melynek tagjai brechti elidegenítésként, vagy éppen tiltakozó "kommandóként" üvöltöttek, dübörögtek felénk bizonyos mondatokat. Hanem azért is, mert nem csak áttételesen, hanem valóságos értelemben is agorának tekintette a színházat. A lakossági fórum jelenetében a szereplők mikrofonnal a kezükben flangáltak a nézőtéren, és megszólaltatták a közönséget. Kolozsvárott nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon láttam a produkciót, s az volt a meglepő, hogy egyáltalán nem kellett beszédre noszogatni a publikumot, tényleg intenzív, parázs vita keveredett, csaknem leállt az előadás, vagy éppen hogy még inkább felpörgött, hiszen ez is igencsak szerves részévé vált.

Fesztbaum viszont nem talált ki semmi extrát, a lehető leghagyományosabb, realista módon - ahogy évtizedekkel ezelőtt Szinetár Miklós is tette A nép ellensége esetében a Nemzetiben - megrendezte a Rosmersholmot. A közönség sorai közt üresen hagyott egy viszonylag széles járatot, ezen is érkeznek, távoznak, időnként játszanak a színészek, így aztán tökéletesen testközelből láthatjuk őket. Tulajdonképpen premier plánba kerülnek. Fokozottan fontossá válik a mimikájuk, de akár még a szempillarezdülésük is.

Az elsőrangú, különböző helyekről érkezett szereplőgárda mintha egységes társulatot alkotna. Fesztbaum első rendezésében kimondottan merészen magát is instruálta, övé a címszerep, Rosmert alakítja. Hitevesztett pap, aki feladja hivatását, már nem a szószékről akar prédikálni, saját útját szeretné járni, és mivel érdekli az emberek sorsa, politizálni kezd. De nem akar pártokhoz tartozni, unszolásra sem hajlandó csatlakozni sehová, konokul, nyakasul ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ha testben nem is, lélekben abszolút szikár embert látunk. Nem sír, nem nevet, humora sincs, iparkodik mindig higgadt maradni, nyilvánvalóan telis-tele van elfojtással. Ezért különösen érdekes, hogyan megy mégis fel benne a pumpa, tolul fel agyába a vér, milyen elszánt küzdelemmel igyekszik ezt leplezni, majd mégiscsak felrobban, elveszíti önkontrollját, hogy aztán visszanyerje, hiszen neki az agya működik leginkább, az érzelmeit próbálja minimálisra redukálni, s hogy végül ez sem teljesen sikerül, az már az emberi természetből fakad.

Volt barátja, mostanra ellenlábasa, Kroll iskolaigazgató, Gyabronka József megformálásában. Elvakultan, harcosan, agresszívan konzervatív, és közben időnként mégiscsak igaza van. Gyabronka okosnak mutatja, cselekvőképesen tettre késznek, olyannak, aki ki tud közösíteni, szinte el tud átkozni vele nem egy platformon lévőket, annyira utálkozva képes nézni, olyan rideg, határozott, elutasító gesztusai vannak, hogy az lidérces. Mortensgard, Zrinyi Gál Vince alakításában, a hú de nagyon liberális főszerkesztő, de azért azt nem teszi bele a lapjába, ami nem az ő malmára hajtja a vizet. Lukáts Andor valaha szebb napokat látott tanárként jelenik meg, érzékletessé teszi a lecsúszott értelmiségi helyzetét, akinek sok van az agyában, de ebből nem áll össze semmi. Csak a káosz kavarog benne, amit ki is sugároz környezetére. Teljesen talajt veszítve, letargikusan kóvályog. Egyetlen önazonos ember él itt, a ház mindenese, Helsethné, őt Kútvölgyi Erzsébet játssza. Nem hazudik sem másnak, sem magának. Szemvillanásaiból látszik, hogy körülbelül érti, mi történik itt, és bár szeretne tenni valamit, erre semmi, de semmi lehetősége nincs, kétségbeesve nézi végig a totális összeomlást. Amire a házvezetőnő, Rebekka West vallomása teszi fel a koronát. Ez az előadás csúcspontja. Láng Annamária nagyszerűen érzékelteti, hogyan tör elő a házvezetőnőből a fájdalmas szóáradat, hogyan vallja be a szerepét Rosmer volt feleségének az öngyilkosságában, mert mindenáron a helyére akart lépni. Ez egyben persze szerelmi vallomás Rosmerhez, eddig barátnak, eszmetársnak hazudták egymást, és annyira a nézeteikkel voltak elfoglalva, hogy valószínűleg nem is lettek volna alkalmasak az önfeledt szerelemre, szexualitásra. Most éppen összejöhetnének, de tudják, hogy a megmérgezett múlt feledhetetlen, ott lesz már mindörökké. Mint a feleség, ők is levetik magukat a hídról, a zuhatagnál.

A felhorgadt indulatok, a közéleti zűrzavar pusztítóan belejátszik a magánéletbe, de a rendezetlen magánélet is visszahat a zűrzavaros közéletre. A mocsokáradat öl. Ibsen tényleg megdöbbentően aktuális!

Szerző
2018.05.12 09:35

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00