Giczy György: Papírsárkány

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:15
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
Fotó: /

A parlamenti választásokat megelőzően jó néhány neves személyiség szavazásra buzdító felszólítását hallhattuk. A megnyilatkozások közös alapmotívuma az volt, hogy az állampolgárok közvetlen akarat-nyilvánítása a demokrácia ünnepe. Ilyen körülmények között ünneprontásnak tűnt volna, ha valaki - nem tagadva az üzenet igazságtartalmát - hangot ad kétségeinek. Noha a kétségek már akkor is megvoltak. Mert az ünnep a hétköznapi gondoktól független, felhőtlen és örömteli állapotot jelent, a legjobbat, amit az ember küzdelmes élete során elérhet. Persze minderre azt mondhatjuk, hogy a szavazásra való felszólítások csak analóg értelemben használták az "ünnep" kifejezést, hiszen a nyilatkozók tudták, hogy a felelősségteljes politikai döntés - minden reményt keltő jellege ellenére, mégiscsak - terhes feladat.

Sőt, olykor a szavazástól való távolmaradás is. E mögött sem feltétlenül a méltán elítélhető közömbösség vagy felelőtlenség állhat, hanem a tehetetlenség érzése. Hiszen - ahogy Domenico Fisichella írja "A politikatudomány alapvonalai" című könyvében - csak "akkor beszélhetünk részvételről, ha a politikai rendszer a közösségnek meghatározott autonóm funkciót tulajdonít a politikai folyamatokban; ha ez az autonóm funkció hiányzik, akkor a közösség nem működteti, hanem elszenvedi a politikai folyamatot”. S mi tagadás, a közéletünket már hosszú ideje az elszenvedés jellemzi.

A mi demokráciánk eredendően "részvétlen demokrácia", amelynek - írja Ágh Attila "A civilek hatalma" című könyv bevezetőjében - két alapvető dimenziója van. Egyfelől azért részvétlen, mert szolidaritáshiányos és az érdek-képviseletek is végletesen fragmentáltak, másfelől azért, mert "aktivitáshiányos a társadalom, az állampolgárok nagy része még a maga ügyében és érdekében sem tud és akar fellépni, vagy legfeljebb a maga mikrovilágában aktív, de a szervezettség magasabb fokán már nem hajlandó és nem is képes az aktivitásra”.

A kisebbik rossz elve

Hazai demokráciánk állapotát tekintve azonban a választásoknak van egy olyan jellemzője, amely megfosztja az állampolgárt az ünneplés leghalványabb lehetőségétől is. Mert valójában nem tud egyik vagy másik ajánlat, kormánypárt vagy ellenzék mellett felszabadult örömmel és teljes odaadással dönteni. Ha figyelmen kívül hagyjuk a különféle politikai oldalakon szereplő pártok kisebb-nagyobb rajongói táborát, a fan klubokat, amelyeknek tagjai - történjék bármi - az általuk feltétel nélkül kedvelt személyeket vagy egyes személyek által fémjelzett formációkat támogatják, akkor az alighanem ezeknél nagyobb létszámú választópolgárok csak "a kisebbik rossz" elve alapján szavazhatnak. Ami viszont nem enged teret semmiféle ünneplésnek. S ez még a győztes oldal szavazóbázisát sem hagyja érintetlenül. Ezért fogalmazódik meg az az egyre gyakoribb érvelés, amely a Fidesz iránti elkötelezettséget az ellenzék alkalmatlanságából vezeti le. Vagyis „a kisebbik rossz”-elvére hagyatkozik. A relativizmusból származó bizonytalanság az egymással is vitatkozó ellenzéki pártok szavazótáborában fokozott mértékben érvényesül.

S itt érdemes kitérnünk a választásokat megelőzően előkerült korrupciós ügyek sorozatára, amelyek minden feltételezés ellenére egyfelől nem tudták alapjaiban megingatni a kormányzatba vetett bizalmat, másfelől nem voltak képesek versenyképessé növelni az ellenzék szavazóbázisát. Vajon miért? A közélettel szakmai szinten foglalkozók is értetlenül álltak a kérdés előtt. A valószínű ok az volt, hogy - mint annyiszor - alig ismerik a jobboldali szavazók gondolkozásmódját. Mert a jobboldali szavazó nem tudja - és valójában senki sem tudhatja -, hogy az ellenzék azért emel szót a korrupció ellen, mert erkölcsileg fölötte áll a kormányzatnak, vagy pusztán erkölcsi fölháborodás mögé rejti engesztelhetetlen haragját amiatt, hogy amit a politikai ellenfelei elloptak, azt ő már nem képes ellopni.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

A minden kétséget kizáró, meggyőzőnek szánt üzeneteket és egyértelműnek gondolt helyzeteket körüllengi a kiszámíthatatlan bizonytalanság. "Dehát aki nem töltött elég időt a politikai pártok közt - írja Alexis de Tocqueville az "Emlékképek”-ben -, abban az állandó kavarodásban, amelyben élnek, annak nem könnyű megértenie…, hogy bár a világ mindig a vágyak nyomására gördül tovább, nemritkán épp ellenkező irányba, mint amerre igazítani szeretnénk, hasonlóan a papírsárkányhoz, amelyet a szél meg a zsinór ellentétes eredője rángat ide-oda a levegőben”.

A kétkedésből fakadó bizonytalanságot nem lehet pusztán valamiféle előítéletes rosszindulatnak, alaptalan gyanakodásnak minősíteni, hanem sokkal inkább annak a kétségbevonhatatlan tapasztalatnak, mely szerint Magyarországon a rendszerváltást követő negyedszázadban nem alakult ki egy olyan politikai elit, amelyre jó szívvel, kétségek nélkül rábízhatnánk az ország sorsát.

No, de sebaj! Jönnek a fiatalok. Szavazz a Momentum-generációra! - olvashattuk a plakátokon. Ámde a szavazás mégsem generációs-kérdés. Másrészt már megtörtént a magyar társadalommal, hogy egy fiatalokból álló pártra, a Fideszre szavazott. Mert sokan azt gondolták, ha jönnek a fiatalok, a tiszták, a szabadság feltétlen elkötelezettjei, akkor minden megoldódik. De nem ez történt. És nem tudhatjuk, hogy egy vadonatúj mozgalomnak a tagjai, ha majd odajutnak, vajon ellent tudnak-e állni a hatalom kísértéseinek? Noha Magyarországnak -, ha tényleg fel akar zárkózni a fejlett európai nemzetekhez - már nincs ideje arra, hogy hosszú éveket igénybe vevő kísérletezésbe bocsátkozzon. Hiszen a dilemmánk lényege az, hogy akiket nem ismerünk, azokban azért nem tudunk feltétlenül megbízni, akiket meg ismerünk, azokban azért nem.

Az utóbbi vonatkozásában D. Fisichella kérdésfeltevése és válasza egyértelmű: "Mikor lehet egy pártot figyelmen kívül hagyni?" Akkor, "amikor az adott párt több, egymást követő törvényhozási ciklusban nem képvisel sem koalíciós, sem fenyegetési potenciált".

A demarkációs vonal

E kritika megsemmisítő erejét hazai közéletünk specialitásai azonban némileg árnyalják: az ellenzéki pártoknak a kormányzati hatalom visszaélései következtében kialakult helyzete számtalan vonatkozásban felmentést adhat a szigorú ítélet alól. Még a civil társadalom által - egyébiránt jogosan - követelt teljes körű összefogás alól is. Mert érthető ugyan a követelés, de nem hagyható figyelmen kívül az ellenvélemény sem. Az mindenképpen igaz, hogy a balliberális pártoknak a megvalósultnál sokkal szélesebb körűen kellett volna összefogniuk. De hogy a balliberális oldal hogyan tudta volna ugyanezt megvalósítani a Jobbikkal, ebben már lehetnek kétségeink. Mégpedig azért, mert mindkét félnek feldolgozatlan a múltja: a balliberálisok kormányzati évei - mint tudjuk - nemcsak a jobboldaliakból, de a saját szavazóikból is ellenérzést váltottak ki; a Jobbik évekkel ezelőtti szélsőséges megnyilatkozásai sem könnyen feledhetőek.

A hazai ellenzéken belül létező két oldal között van egy másik különbség is: míg a Jobbik valóban szabadulni akar a múltjától, a balliberálisok mintha még mindig némi nosztalgiával gondolnának a sikeresnek nem mondható kormányzati éveikre. A választások előtt egykori koalíciós partnereit is „életre keltette”. Kunhalmi Ágnes kampánynyitóján az a Kuncze Gábor tartott előadást, aki korábban ciánt ajánlott a Fidesz-szavazóknak, ami nem a legjobb ajánlólevél a kormányzatból kiábrándultak megszólítására. Ugyanőt kérte fel a DK is, hogy telefonos kampányt folytasson a liberális érzelmű szavazók megnyerése érdekében, habár könnyű belátni, hogy az ominózus kijelentés meglehetősen távol áll a szabadelvűség alapértékeitől. És megint ő az, aki a Fidesszel szemben kritikus televíziós vita-műsorokban -néhány volt SZDSZ-es társával együtt - elemzi napjaink közállapotát. És persze a képernyőn rendre feltűnnek - ahogy négy évvel ezelőtt, vagy még korábban - ugyanehhez a szellemi körhöz tartozó véleményformáló elemzők is.

Ezt az egyoldalúságot azért tartom fontosnak szóvá tenni, mert a választások után a leadott szavazatok alapján mondhatjuk, hogy a többség kormányváltást akart, de tudomásul kell vennünk, hogy ebben az országban a túlnyomó többség jobboldali. Akiket - beleértve a Fideszből kiábrándultak táborát - nem lehet meggyőzni amúgy igaz és megalapozott, ámde tőlük mégis idegen ideológiára hagyatkozó érvrendszerrel.

De mielőtt túlságosan elragadtatnánk magunkat a balliberális politikusok és értelmiségiek szellemi magatartásának kritizálásában, ennél súlyosabb érvek alapján kell megítélnünk a konzervatív tábort. Kétségbeejtő állapotát mi sem példázza jobban, mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre által megjelentetett vitairat, amelyben nagy bátorsággal nekiveselkedtek a kormánykritikának, aztán - mivel rájuk piríthatott a hatalom - ijedtükben mindent visszavontak.

Mindettől függetlenül be kell látnunk, hogy a hazai választópolgárok szemléletmódjában csak másodlagos szerepet tölt be a kormánytámogatók és a kormányváltást akarók közötti különbség, az átléphetetlen demarkációs vonal valójában a bal- és a jobboldal között húzódik. Mert a választópolgári döntésben - ha tetszik, ha nem - az ideológia áll az első helyen.

A politikai ideológia jelentősége

Tudatában vagyok annak, hogy az ideológia pártpolitikai jelentőségéről a szakirodalomban komoly viták folynak. Vannak, akik azt állítják, hogy a posztmodern társadalom polgárait egyre kevésbé foglalkoztatják az elvek és az elvont eszmék, egyre pragmatikusabbak és politikai orientációjukban a gyakorlati eredmények értékelése játszik szerepet. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányok csak akkor képesek a lakossággal kedvezőtlen döntéseiket elfogadtatni, ha azt a megfelelő ideológia ostyájába csomagolják, mert akkor nem annyira keserű és jobban lenyelik.

A közép-kelet-európai társadalmakat tekintve, ahol a hagyományosabb szemléletmód érvényesül, az utóbbi elmélet létjogosultságát tapasztalhatjuk. A Fidesz-kormányzat demokráciát romboló visszaéléseit azért viseli meglepő tűrőképességgel a társadalom egy el nem hanyagolható része, mert - a tetteikkel ugyan össze nem egyeztethető - ideológiáját közel érzi magához.

Természetesen ennek nem kell feltétlenül így lennie, és legkevésbé sem kell így maradnia. Az ideológiai záróvonal bizonyos feltételek révén igenis átléphető. Egy európai normák szerinti szociáldemokrácia egyáltalán nem elfogadhatatlan az egyébként konzervatív beállítottságú szavazópolgárok számára sem. Erre csak egyetlen megszívlelendő példát mondanék. VI. Pál pápa idején fordult elő, hogy a német szociáldemokraták azzal a megjegyzéssel vitték ki a pártprogramjukat Rómába, hogy abban a szociális enciklikák elvei hiánytalanul szerepelnek. De hol vagyunk mi ettől? Mint ahogy attól is távol vagyunk, hogy egy európai normáknak megfelelő jobboldali pártot teremtsünk. A mindkét oldalon mutatkozó elmaradottság viszont komoly akadálya a jogosan kívánt, de ez idő szerint megvalósíthatatlan együttműködésnek. Hiszen éppen az európaiság közös értékrendje iránti feltétlen elkötelezettség hozhatná közel a pártpolitikai palettán egymástól legtávolabb álló szereplőket is.

A múlt lasszót dob utánunk

Tudomásul kell vennünk, hogy pártpolitikai értelemben sem tudtunk integrálódni Európához. S ennek az oka alighanem az, hogy felfejthetetlen féligazságok sokaságát halmozta fel a rendszerváltás negyedszázada. Miként az azt megelőző negyven évet sem sikerült feldolgoznunk, például a pártállami ügynök-kérdés lezáratlansága miatt, úgy egyre több homályos pontja van a rendszerváltást követő esztendőknek. Ezért késedelmesen ismerjük fel a veszélyt. Mert a letagadott, a felejtésre ítélt, a meghamisított múlt lasszót dob utánunk - írja Ancsel Éva.

Utólag persze mindenki nagyon okos és tisztességes. A korábbi gyanútlan, rosszabb esetben elvtelen támogatók - akiket a Fidesz időközben lapátra tett, mert már nem volt szüksége rájuk -, nyüzsögnek a hazai közélet szinte minden területén. És nagyon tudnak aggódni, no, nem önmagukért, hanem a demokráciáért. Persze, hallom a sokszor elhangzó ellenvetést, hogy akkor, a kezdet kezdetén más volt a Fidesz. Csakhogy ez nem egyéb, mint alaptalan mentegetőzés. A tévedés avagy az elvtelenség elkendőzésére szolgál.

A Fidesz üzenetének tartalma kétségtelenül változott, de a módszer gátlástalansága ugyanaz volt és maradt. Itt érdemes hivatkoznunk a Ranschburg Jenővel készített, "A vezér lélektana" címmel 2007-ban megjelent, az interneten elérhető interjúra. Az ideológia tartalmi változásai csak a felületes szemlélőben kelthetnek félreértést. Hiszen korábban az SZDSZ-szel karöltve a Fidesz ellenfeleit antiszemitának, rasszistának, irredentának bélyegezte, vagyis olyanoknak, akik kívül esnek a demokrácia világán, ezért a véleményükkel nem is kell érdemben foglalkozni. Most az ellenzéket idegenszívűnek minősítik, amely így kívül esik a nemzet körén, tehát álláspontja érdemi vitára ugyancsak alkalmatlan. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a kritika elhallgattatása.

Kevesen akarnak szembenézni a múlttal, legkevésbé a saját múltjukkal. Ez áll a hátterében annak, hogy a választások éjszakáján egy ellenzéki pártvezető kijelentette, nem érti, mi történt. Szembenézés nélkül valóban érthetetlen.

A sokat emlegetett hódmezővásárhelyi példa felidézi bennem azt az emléket, amikor egy nagy tekintélyű balliberális újságíró szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: Hogy lehet olyan húzóneveket kizárni a KDNP-ből, mint Rapcsák András?

Tanulságos történetet mond el Plutarkhosz a "Párhozamos életrajzok" című művében. Eszerint Athénben, amikor éppen egy tirannus uralkodott, a megöregedett Szolón azt mondta, hogy akkor kellett volna az önkényuralom ellen fellépni, amikor még nem volt ennyire erős. Aztán vigasztalásul hozzátette, hogy a küzdelem a már megerősödött elnyomással szemben még nagyobb dicsőséget hozhat. Feltéve, ha sikerül legyőzni.

Nekünk azonban a legutóbbi parlamenti választásokon - dicsőség ide vagy oda - ez a legkevésbé sem sikerült. S most itt állunk a Tocqueville által emlegetett papírsárkány zsinórját szorongatva…

2018.05.12 09:15

Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19 16:23

Fotó: ARCANUM/
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

2019.01.19 16:23
Frissítve: 2019.01.19 16:23

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
2019.01.19 15:49
Frissítve: 2019.01.19 15:49