Giczy György: Papírsárkány

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:15
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
Fotó: /

A parlamenti választásokat megelőzően jó néhány neves személyiség szavazásra buzdító felszólítását hallhattuk. A megnyilatkozások közös alapmotívuma az volt, hogy az állampolgárok közvetlen akarat-nyilvánítása a demokrácia ünnepe. Ilyen körülmények között ünneprontásnak tűnt volna, ha valaki - nem tagadva az üzenet igazságtartalmát - hangot ad kétségeinek. Noha a kétségek már akkor is megvoltak. Mert az ünnep a hétköznapi gondoktól független, felhőtlen és örömteli állapotot jelent, a legjobbat, amit az ember küzdelmes élete során elérhet. Persze minderre azt mondhatjuk, hogy a szavazásra való felszólítások csak analóg értelemben használták az "ünnep" kifejezést, hiszen a nyilatkozók tudták, hogy a felelősségteljes politikai döntés - minden reményt keltő jellege ellenére, mégiscsak - terhes feladat.

Sőt, olykor a szavazástól való távolmaradás is. E mögött sem feltétlenül a méltán elítélhető közömbösség vagy felelőtlenség állhat, hanem a tehetetlenség érzése. Hiszen - ahogy Domenico Fisichella írja "A politikatudomány alapvonalai" című könyvében - csak "akkor beszélhetünk részvételről, ha a politikai rendszer a közösségnek meghatározott autonóm funkciót tulajdonít a politikai folyamatokban; ha ez az autonóm funkció hiányzik, akkor a közösség nem működteti, hanem elszenvedi a politikai folyamatot”. S mi tagadás, a közéletünket már hosszú ideje az elszenvedés jellemzi.

A mi demokráciánk eredendően "részvétlen demokrácia", amelynek - írja Ágh Attila "A civilek hatalma" című könyv bevezetőjében - két alapvető dimenziója van. Egyfelől azért részvétlen, mert szolidaritáshiányos és az érdek-képviseletek is végletesen fragmentáltak, másfelől azért, mert "aktivitáshiányos a társadalom, az állampolgárok nagy része még a maga ügyében és érdekében sem tud és akar fellépni, vagy legfeljebb a maga mikrovilágában aktív, de a szervezettség magasabb fokán már nem hajlandó és nem is képes az aktivitásra”.

A kisebbik rossz elve

Hazai demokráciánk állapotát tekintve azonban a választásoknak van egy olyan jellemzője, amely megfosztja az állampolgárt az ünneplés leghalványabb lehetőségétől is. Mert valójában nem tud egyik vagy másik ajánlat, kormánypárt vagy ellenzék mellett felszabadult örömmel és teljes odaadással dönteni. Ha figyelmen kívül hagyjuk a különféle politikai oldalakon szereplő pártok kisebb-nagyobb rajongói táborát, a fan klubokat, amelyeknek tagjai - történjék bármi - az általuk feltétel nélkül kedvelt személyeket vagy egyes személyek által fémjelzett formációkat támogatják, akkor az alighanem ezeknél nagyobb létszámú választópolgárok csak "a kisebbik rossz" elve alapján szavazhatnak. Ami viszont nem enged teret semmiféle ünneplésnek. S ez még a győztes oldal szavazóbázisát sem hagyja érintetlenül. Ezért fogalmazódik meg az az egyre gyakoribb érvelés, amely a Fidesz iránti elkötelezettséget az ellenzék alkalmatlanságából vezeti le. Vagyis „a kisebbik rossz”-elvére hagyatkozik. A relativizmusból származó bizonytalanság az egymással is vitatkozó ellenzéki pártok szavazótáborában fokozott mértékben érvényesül.

S itt érdemes kitérnünk a választásokat megelőzően előkerült korrupciós ügyek sorozatára, amelyek minden feltételezés ellenére egyfelől nem tudták alapjaiban megingatni a kormányzatba vetett bizalmat, másfelől nem voltak képesek versenyképessé növelni az ellenzék szavazóbázisát. Vajon miért? A közélettel szakmai szinten foglalkozók is értetlenül álltak a kérdés előtt. A valószínű ok az volt, hogy - mint annyiszor - alig ismerik a jobboldali szavazók gondolkozásmódját. Mert a jobboldali szavazó nem tudja - és valójában senki sem tudhatja -, hogy az ellenzék azért emel szót a korrupció ellen, mert erkölcsileg fölötte áll a kormányzatnak, vagy pusztán erkölcsi fölháborodás mögé rejti engesztelhetetlen haragját amiatt, hogy amit a politikai ellenfelei elloptak, azt ő már nem képes ellopni.

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

FOTÓ: SHUTTERSTOCK

A minden kétséget kizáró, meggyőzőnek szánt üzeneteket és egyértelműnek gondolt helyzeteket körüllengi a kiszámíthatatlan bizonytalanság. "Dehát aki nem töltött elég időt a politikai pártok közt - írja Alexis de Tocqueville az "Emlékképek”-ben -, abban az állandó kavarodásban, amelyben élnek, annak nem könnyű megértenie…, hogy bár a világ mindig a vágyak nyomására gördül tovább, nemritkán épp ellenkező irányba, mint amerre igazítani szeretnénk, hasonlóan a papírsárkányhoz, amelyet a szél meg a zsinór ellentétes eredője rángat ide-oda a levegőben”.

A kétkedésből fakadó bizonytalanságot nem lehet pusztán valamiféle előítéletes rosszindulatnak, alaptalan gyanakodásnak minősíteni, hanem sokkal inkább annak a kétségbevonhatatlan tapasztalatnak, mely szerint Magyarországon a rendszerváltást követő negyedszázadban nem alakult ki egy olyan politikai elit, amelyre jó szívvel, kétségek nélkül rábízhatnánk az ország sorsát.

No, de sebaj! Jönnek a fiatalok. Szavazz a Momentum-generációra! - olvashattuk a plakátokon. Ámde a szavazás mégsem generációs-kérdés. Másrészt már megtörtént a magyar társadalommal, hogy egy fiatalokból álló pártra, a Fideszre szavazott. Mert sokan azt gondolták, ha jönnek a fiatalok, a tiszták, a szabadság feltétlen elkötelezettjei, akkor minden megoldódik. De nem ez történt. És nem tudhatjuk, hogy egy vadonatúj mozgalomnak a tagjai, ha majd odajutnak, vajon ellent tudnak-e állni a hatalom kísértéseinek? Noha Magyarországnak -, ha tényleg fel akar zárkózni a fejlett európai nemzetekhez - már nincs ideje arra, hogy hosszú éveket igénybe vevő kísérletezésbe bocsátkozzon. Hiszen a dilemmánk lényege az, hogy akiket nem ismerünk, azokban azért nem tudunk feltétlenül megbízni, akiket meg ismerünk, azokban azért nem.

Az utóbbi vonatkozásában D. Fisichella kérdésfeltevése és válasza egyértelmű: "Mikor lehet egy pártot figyelmen kívül hagyni?" Akkor, "amikor az adott párt több, egymást követő törvényhozási ciklusban nem képvisel sem koalíciós, sem fenyegetési potenciált".

A demarkációs vonal

E kritika megsemmisítő erejét hazai közéletünk specialitásai azonban némileg árnyalják: az ellenzéki pártoknak a kormányzati hatalom visszaélései következtében kialakult helyzete számtalan vonatkozásban felmentést adhat a szigorú ítélet alól. Még a civil társadalom által - egyébiránt jogosan - követelt teljes körű összefogás alól is. Mert érthető ugyan a követelés, de nem hagyható figyelmen kívül az ellenvélemény sem. Az mindenképpen igaz, hogy a balliberális pártoknak a megvalósultnál sokkal szélesebb körűen kellett volna összefogniuk. De hogy a balliberális oldal hogyan tudta volna ugyanezt megvalósítani a Jobbikkal, ebben már lehetnek kétségeink. Mégpedig azért, mert mindkét félnek feldolgozatlan a múltja: a balliberálisok kormányzati évei - mint tudjuk - nemcsak a jobboldaliakból, de a saját szavazóikból is ellenérzést váltottak ki; a Jobbik évekkel ezelőtti szélsőséges megnyilatkozásai sem könnyen feledhetőek.

A hazai ellenzéken belül létező két oldal között van egy másik különbség is: míg a Jobbik valóban szabadulni akar a múltjától, a balliberálisok mintha még mindig némi nosztalgiával gondolnának a sikeresnek nem mondható kormányzati éveikre. A választások előtt egykori koalíciós partnereit is „életre keltette”. Kunhalmi Ágnes kampánynyitóján az a Kuncze Gábor tartott előadást, aki korábban ciánt ajánlott a Fidesz-szavazóknak, ami nem a legjobb ajánlólevél a kormányzatból kiábrándultak megszólítására. Ugyanőt kérte fel a DK is, hogy telefonos kampányt folytasson a liberális érzelmű szavazók megnyerése érdekében, habár könnyű belátni, hogy az ominózus kijelentés meglehetősen távol áll a szabadelvűség alapértékeitől. És megint ő az, aki a Fidesszel szemben kritikus televíziós vita-műsorokban -néhány volt SZDSZ-es társával együtt - elemzi napjaink közállapotát. És persze a képernyőn rendre feltűnnek - ahogy négy évvel ezelőtt, vagy még korábban - ugyanehhez a szellemi körhöz tartozó véleményformáló elemzők is.

Ezt az egyoldalúságot azért tartom fontosnak szóvá tenni, mert a választások után a leadott szavazatok alapján mondhatjuk, hogy a többség kormányváltást akart, de tudomásul kell vennünk, hogy ebben az országban a túlnyomó többség jobboldali. Akiket - beleértve a Fideszből kiábrándultak táborát - nem lehet meggyőzni amúgy igaz és megalapozott, ámde tőlük mégis idegen ideológiára hagyatkozó érvrendszerrel.

De mielőtt túlságosan elragadtatnánk magunkat a balliberális politikusok és értelmiségiek szellemi magatartásának kritizálásában, ennél súlyosabb érvek alapján kell megítélnünk a konzervatív tábort. Kétségbeejtő állapotát mi sem példázza jobban, mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre által megjelentetett vitairat, amelyben nagy bátorsággal nekiveselkedtek a kormánykritikának, aztán - mivel rájuk piríthatott a hatalom - ijedtükben mindent visszavontak.

Mindettől függetlenül be kell látnunk, hogy a hazai választópolgárok szemléletmódjában csak másodlagos szerepet tölt be a kormánytámogatók és a kormányváltást akarók közötti különbség, az átléphetetlen demarkációs vonal valójában a bal- és a jobboldal között húzódik. Mert a választópolgári döntésben - ha tetszik, ha nem - az ideológia áll az első helyen.

A politikai ideológia jelentősége

Tudatában vagyok annak, hogy az ideológia pártpolitikai jelentőségéről a szakirodalomban komoly viták folynak. Vannak, akik azt állítják, hogy a posztmodern társadalom polgárait egyre kevésbé foglalkoztatják az elvek és az elvont eszmék, egyre pragmatikusabbak és politikai orientációjukban a gyakorlati eredmények értékelése játszik szerepet. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányok csak akkor képesek a lakossággal kedvezőtlen döntéseiket elfogadtatni, ha azt a megfelelő ideológia ostyájába csomagolják, mert akkor nem annyira keserű és jobban lenyelik.

A közép-kelet-európai társadalmakat tekintve, ahol a hagyományosabb szemléletmód érvényesül, az utóbbi elmélet létjogosultságát tapasztalhatjuk. A Fidesz-kormányzat demokráciát romboló visszaéléseit azért viseli meglepő tűrőképességgel a társadalom egy el nem hanyagolható része, mert - a tetteikkel ugyan össze nem egyeztethető - ideológiáját közel érzi magához.

Természetesen ennek nem kell feltétlenül így lennie, és legkevésbé sem kell így maradnia. Az ideológiai záróvonal bizonyos feltételek révén igenis átléphető. Egy európai normák szerinti szociáldemokrácia egyáltalán nem elfogadhatatlan az egyébként konzervatív beállítottságú szavazópolgárok számára sem. Erre csak egyetlen megszívlelendő példát mondanék. VI. Pál pápa idején fordult elő, hogy a német szociáldemokraták azzal a megjegyzéssel vitték ki a pártprogramjukat Rómába, hogy abban a szociális enciklikák elvei hiánytalanul szerepelnek. De hol vagyunk mi ettől? Mint ahogy attól is távol vagyunk, hogy egy európai normáknak megfelelő jobboldali pártot teremtsünk. A mindkét oldalon mutatkozó elmaradottság viszont komoly akadálya a jogosan kívánt, de ez idő szerint megvalósíthatatlan együttműködésnek. Hiszen éppen az európaiság közös értékrendje iránti feltétlen elkötelezettség hozhatná közel a pártpolitikai palettán egymástól legtávolabb álló szereplőket is.

A múlt lasszót dob utánunk

Tudomásul kell vennünk, hogy pártpolitikai értelemben sem tudtunk integrálódni Európához. S ennek az oka alighanem az, hogy felfejthetetlen féligazságok sokaságát halmozta fel a rendszerváltás negyedszázada. Miként az azt megelőző negyven évet sem sikerült feldolgoznunk, például a pártállami ügynök-kérdés lezáratlansága miatt, úgy egyre több homályos pontja van a rendszerváltást követő esztendőknek. Ezért késedelmesen ismerjük fel a veszélyt. Mert a letagadott, a felejtésre ítélt, a meghamisított múlt lasszót dob utánunk - írja Ancsel Éva.

Utólag persze mindenki nagyon okos és tisztességes. A korábbi gyanútlan, rosszabb esetben elvtelen támogatók - akiket a Fidesz időközben lapátra tett, mert már nem volt szüksége rájuk -, nyüzsögnek a hazai közélet szinte minden területén. És nagyon tudnak aggódni, no, nem önmagukért, hanem a demokráciáért. Persze, hallom a sokszor elhangzó ellenvetést, hogy akkor, a kezdet kezdetén más volt a Fidesz. Csakhogy ez nem egyéb, mint alaptalan mentegetőzés. A tévedés avagy az elvtelenség elkendőzésére szolgál.

A Fidesz üzenetének tartalma kétségtelenül változott, de a módszer gátlástalansága ugyanaz volt és maradt. Itt érdemes hivatkoznunk a Ranschburg Jenővel készített, "A vezér lélektana" címmel 2007-ban megjelent, az interneten elérhető interjúra. Az ideológia tartalmi változásai csak a felületes szemlélőben kelthetnek félreértést. Hiszen korábban az SZDSZ-szel karöltve a Fidesz ellenfeleit antiszemitának, rasszistának, irredentának bélyegezte, vagyis olyanoknak, akik kívül esnek a demokrácia világán, ezért a véleményükkel nem is kell érdemben foglalkozni. Most az ellenzéket idegenszívűnek minősítik, amely így kívül esik a nemzet körén, tehát álláspontja érdemi vitára ugyancsak alkalmatlan. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a kritika elhallgattatása.

Kevesen akarnak szembenézni a múlttal, legkevésbé a saját múltjukkal. Ez áll a hátterében annak, hogy a választások éjszakáján egy ellenzéki pártvezető kijelentette, nem érti, mi történt. Szembenézés nélkül valóban érthetetlen.

A sokat emlegetett hódmezővásárhelyi példa felidézi bennem azt az emléket, amikor egy nagy tekintélyű balliberális újságíró szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: Hogy lehet olyan húzóneveket kizárni a KDNP-ből, mint Rapcsák András?

Tanulságos történetet mond el Plutarkhosz a "Párhozamos életrajzok" című művében. Eszerint Athénben, amikor éppen egy tirannus uralkodott, a megöregedett Szolón azt mondta, hogy akkor kellett volna az önkényuralom ellen fellépni, amikor még nem volt ennyire erős. Aztán vigasztalásul hozzátette, hogy a küzdelem a már megerősödött elnyomással szemben még nagyobb dicsőséget hozhat. Feltéve, ha sikerül legyőzni.

Nekünk azonban a legutóbbi parlamenti választásokon - dicsőség ide vagy oda - ez a legkevésbé sem sikerült. S most itt állunk a Tocqueville által emlegetett papírsárkány zsinórját szorongatva…

2018.05.12 09:15

Háfra Noémi az álomcsapatban a kézilabda Eb-n

Publikálás dátuma
2018.12.16 13:40
Háfra Noémi (k), mellette a spanyol Alicia Fernández Fraga (b) és Lara González Ortega a franciaországi női kézilabda Európa-baj
Fotó: MTI/ Kovács Tamás
Háfra Noémi is bekerült a franciaországi női kézilabda Európa-bajnokság álomcsapatába.
Az európai szövetség szavazásán csütörtöktől szombatig posztonként öt jelöltre lehetett voksolni a torna okostelefonos alkalmazása segítségével. A győzteseket vasárnap hirdették ki. A  Ferencváros junior világbajnok balátlövője a német Emily Bölk, a montenegrói Djurdjina Jaukovic, a dán Anne Mette Hansen és a francia Orlane Kanor előtt végzett az első helyen posztján. Háfra átlagosan a mérkőzések felét töltötte a pályán, és 57 lövésből 27 gólt dobott, ezzel a hetedik helyezettként búcsúzott magyar csapat házi gólkirálya lett. Klubtársa, a balátlövő Schatzl Nadine a balszélsők között volt jelölt, de ő nem került az álomcsapatba. A magyar élvonalban szereplő külföldi játékosok közül a Győri Audi ETO KC francia kapusát, Amandine Leynaud-t, valamint norvég irányítóját, Stine Oftedalt szavazták be a legjobbak közé a szurkolók, és szerepel a listán a román beálló, Crina-Elena Pintea is, aki sajtóhírek szerint szombaton aláírt a győriekhez. Az Európa-bajnokság álomcsapata: kapus: Amandine Leynaud, francia balszélső: Majda Mehmedovic, montenegrói balátlövő: Háfra Noémi irányító: Stine Oftedal, norvég jobbátlövő: Alicia Stolle, német jobbszélső: Carmen Martín, spanyol beálló: Crina-Elena Pintea, román védekező játékos: Kelly Dulfer, holland a legértékesebb játékos: Anna Vjahirjeva, orosz 
Szerző
2018.12.16 13:40
Frissítve: 2018.12.16 14:05

A cipzár, az atombomba és a számítógép - Regény a XX. század legjelentősebb tudósáról

Publikálás dátuma
2018.12.16 12:22

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete címmel jelent meg Wisinger István könyve, amely a zseniális tudós sokoldalú életének eddig ismeretlen pillanataiba is betekintést enged.
Milyen kihívást jelentett a könyv megírása? Egész életemben terveim között szerepelt, hogy regényt szeretnék írni, de, mivel a televíziózás és az újságírás részben kielégített, sohasem akadt rá időm. A témákat az élet adta: a Nobel-díjas Szent-Györgyiről és Neumannról egy-egy órás dokumentumfilmet forgattunk kollégáimmal 1983-ban az Egyesült Államokban. Önmagában az egész feladat rendkívüli kihívást jelentett, hiszen egyikük a kémia-biológia, másikuk a matematika-fizika területén kutatott, miközben én egész életemben filosz voltam és humán műveltséggel rendelkeztem. A gimnáziumban fizikából második félévben megbuktattak. Aztán elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor szinte semmi feladatom nem maradt, ezért úgy döntöttem, hogy megírom az önéletrajzomat, aminek az első része a családomról szólt, a második a pályafutásomról. S volt egy fejezet, amiben az általunk leforgatott filmekről írtam, arról, hogy hogyan találkoztam televíziós pályafutásom során rendkívüli emberekkel. Köztük szerepelt Szent-Györgyi Albert és a már elhunyt Neumann János. Szent-Györgyi életpályájához akkor újabb anyagokat gyűjtöttem, és közben rájöttem, hogy Magyarországon a szakembereken kívül sokan nem ismerik eléggé sem mint tudóst, sem mint közéleti embert. Azt tanították az iskolában, hogy feltalálta a C-vitamint. Egy vitamint azonban nem lehet feltalálni, hanem csak megtalálni. Meg azt is tanították, hogy ezért kapott Nobel-díjat. De a hivatalos indoklás szerint nem csak ezért. Amikor ezzel a két ténnyel szembesültem, azt gondoltam, ha ezt a két apróságot sem tudjuk róla pontosan, akkor ideje lenne az életéről művészi formában írni. Ráadásul a 90. születésnapja alkalmából személyesen találkozhattam vele Woods Hole–ban és Bostonban és ekkor élete kalandos részleteivel is megismerkedve személyisége rendkívüli hatást gyakorolt rám. Úgy képzeltem, hogy játékfilmet kellene forgatni az életéből, elképesztő magánéleti kalandjaiból. Írtam egy forgatókönyv-vázlatot, de nem sikerült elfogadtatni, így a Nobel-díjas kém című regény született belőle. Miután a kötet megjelent, óriási siker lett, kilencezer példányban nyomták ki. 
Vagyis a siker motiválta a Neumann-könyv megírását?
Akkor úgy gondoltam, hogy befejeztem, ám egyszer csak szólt a telefon, s a kiadó igazgatója javasolta, hogy írjak egy regényt Neumannról is. Az igazi kihívás az volt, hogy meg kellett tanulnom azokat a kutatásokat megérteni, amivel ő és társai foglalkoztak, és bemutatni a hétköznapi eseményeket, ezt a minden ízében rendkívüli életet. Neumann lányának, Marinának magyarul akkoriban jelent meg az önéletrajza (A marslakó lánya, Európa, 2016), s ez is nagy segítséget jelentett. Neumann az úgynevezett öt „marslakó” közé tartozott (a másik négy: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő), s ennek külön nagy szakirodalma lelhető fel. Azért is vállaltam a feladatot, mert a kvantummechanika, az atombomba, a halmazelmélet, az Oppenheimer-ügy, a számítógépek, a játékelmélet, a sejtautomata megértése és megértetése mind külön–külön kihívást jelentett számomra. Arra törekedtem, hogy az olvasó olyan dolgokat ismerhessen meg, amelyekről csak keveset tudhatott, vagy csak a tudósok és szakemberek ismerték. Mindezt regény formájában. Összefoglalva: azt szerettem volna, hogy ha valaki a könyvet elolvassa, megértse, hogy 1999-ben a világ legjelentősebb gazdasági napilapja, a brit Financial Times az év utolsó számában miért Neumann Jánost választotta meg az évszázad emberének. Ilyen csak egyszer fordult elő a tudomány történetében, ugyanabban az évben az amerikai hetilap, a Time magazin Einsteint tartotta érdemesnek szó szerint hasonló minősítésre.
Valóban ennyire egyedülállóan regényes élete volt Neumannak, vagy számos más hasonló történet és tudósi életpálya is akad, amelyekről érdemes lenne regényt írni?
Valószínűleg. De barátai, például Wigner Jenő, vagy Szent-Györgyi Albert sokszor kijelentették: a maga területén olyan zseni mint Neumann, aligha született több. Valóban csodagyerek volt. A Fasori Gimnáziumban nagyszerű tanára, Rácz tanár úr ismerte fel kiváló matematikai képességeit. Ő kérte a szülőket, hogy iskolán kívül, műegyetemi tanárokkal taníttassák Jancsit. Azt mondta a szüleinek: „Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy a fiuk egy »csodagyerek«?” Ezután Rácz tanár úr azt is mondta az édesapjának: „Nekünk arra kell vigyázni, hogy csodagyerek fiúból »csodafelnőtt« legyen, mert a csodagyerekek hamar kiégnek.” És valóban így történt. Minden témában, amellyel tudósként foglalkozott, kiemelkedőt produkált. A gimnáziumban viszont a gyenge oldala volt a torna és a zene.
Ön szerint manapság van arra lehetőség, hogy így felismerjék, és támogassák a kiemelkedő teljesítményű gyerekeket?
A felismerés lehetséges, de a szülők többsége inkább sportolókat, olimpiai bajnokokat szeretne nevelni, nem pedig tudósokat. És nincsenek mindenhol olyan feltételek, mint amilyenek a Neumann családnál voltak. A nagyon gazdag szülők sokat foglalkoztak a három fiútestvérrel. János volt a legidősebb. Zseni voltának köszönhető, hogy életműve szinte páratlan jelentőségűvé vált. Különleges emlékezőtehetsége volt és sokan a környezetéből emiatt is tartották zseninek. A kaliforniai Palo Altoban egy kollégája, George Dantzig amerikai tudós filmünk forgatása közben említette nekünk, hogy tudóstársai többsége a vizualitás nyomán halad előre ismeretei, kutatása nyilvánosságra hozása során. Tehát leírja. Neumann azt mesélte neki, hogy ő hallja, amin gondolkozik és csak azután írja le. Hozzá hasonló, aki így dolgozott, nem volt ismert. Ugyanakkor második felesége, Dán Klára felidézte, hogy Princetonban már évek óta a házukban laktak, mikor megkérte férjét, hogy hozzon neki egy pohár vizet. Mire Neumann kiment, majd tétovázva visszajött és azt kérdezte: „Hol vannak a poharak?” Az élet ilyen apróságaiban cserbenhagyta rendkívüli memóriája. Vagy például rajongott azért, hogy az elromlott cipzárakat megjavíthassa és ez a művelet csak perceket vett igénybe.
Az, hogy ennyire keveset tudunk róla, összefüggésben állhat azzal, hogy nehezen ismerjük el, ha valaki zseniális valamiben?
Másképp gondolkodom ezzel kapcsolatban. Például én nagy teniszrajongó vagyok, szerintem a világon szellemi értelemben a sport csúcsa a tenisz. Látott már buta teniszezőt az élvonalban? Én soha! Viszont szellemi értelemben alig ismerek hasonló intellektusú labdarúgót, ám zseniálisan futballozót rengeteget, nem véletlenül hívják őket „labdazsonglőröknek”. Gyerekkoromban úgy hozta a sors, hogy labdát szedhettem egy olyan teniszmeccsen, amelyet a svéd Björn Borg még ifjúsági versenyzőként Budapesten játszott, sőt a szünetben ütögethettem vele. Taróczy Balázzsal is jóban voltam, aki párosban wimbledoni bajnok volt. Vámos Miklóssal, az íróval is sokat játszottam. Mindegyik egyformán ronggyá vert engem, de hármuk közül teniszzseni csak Borg volt. Tehát ez azt jelenti, hogy a zseniség a természet különleges ajándéka. S persze, rengeteg irigy ember van, aki, ha hokedlira áll, sem éri fel a zseniális embert, s ezért el sem ismeri a másik kiemelkedő tudását, személyiségét.
Hogyan érthetjük meg Neumann kiemelkedő teljesítményeit, például a kvantum- vagy a játékelméletben?
Neumann a kvantumelmélettel nem mint fizikus, hanem mint matematikus foglalkozott. Fiatalon megírta A kvantummechanika matematikai alapjai című könyvét, ami e problémakör alapművévé vált. Ugyancsak fiatalon írta első tanulmányát a játékelmélet tárgykörében. Majd később életműve egyik legjelentősebb teljesítménye lett az Ausztriából emigrált Oskar Morgensternel közösen írt Játékelmélet és a gazdasági viselkedés című könyv. Ekkor 37 éves volt. Sokan értik gondolkodásának eredetiségét, zsenialitását. De a hétköznapi embereknek a szakmai megközelítés nehézségei mellett az írásai, előadásmódjának elegáns volta szinte felismerhetetlen.
Manapság sokan negatívan vélekednek az emigrációról, ugyanakkor azt látjuk, mind az öt marslakó kivándorolt, Amerikában csinált karriert.
Nem volt más választásuk. Ez az akkori politikai helyzet következménye volt, többnyire az életüket mentették. Képzelje el, hogy ha nem hívják meg Princetonba tanítani, majd kutatni a Berlinben tanuló, majd ott dolgozó Neumannt Hitler hatalomra jutása előtt, és így végleg hazajön, akkor nagy esélye lett volna, hogy Magyarországról elhurcolják Auschwitzba. Így viszont egész családját kimenthette Amerikába. Ugyanakkor ő az ellenpélda is – ahogy ez a könyvemben magyarul újdonságként szerepel –, hiszen amikor felkérték mint egy Amerikába emigrált tudóst, hogy egy lexikon számára adjon adatokat magáról, azt válaszolta: „Nem vagyok emigráns, engem professzornak hívtak meg Amerikába.”

Névjegy

Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas és Aranytollas újságíró, médiaszociológus, főiskolai tanár. 1965-től a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgozott, 1970-től 1999-ig a Magyar Televízióban. 1997 és 2004 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének választott elnöke volt. Elektronikus és nyomtatott sajtóbeli és tanári tevékenysége mellett eddig nyolc könyvet publikált. 2016-ban jelent meg a Nobel-díjas kém – Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről című regénye. Ezt követte legfrissebb műve 2018-ban, az Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete Athenaeum Kiadó, 2018) címen.

2018.12.16 12:22
Frissítve: 2018.12.16 12:22