A parlamenti választásokat megelőzően jó néhány neves személyiség szavazásra buzdító felszólítását hallhattuk. A megnyilatkozások közös alapmotívuma az volt, hogy az állampolgárok közvetlen akarat-nyilvánítása a demokrácia ünnepe. Ilyen körülmények között ünneprontásnak tűnt volna, ha valaki - nem tagadva az üzenet igazságtartalmát - hangot ad kétségeinek. Noha a kétségek már akkor is megvoltak. Mert az ünnep a hétköznapi gondoktól független, felhőtlen és örömteli állapotot jelent, a legjobbat, amit az ember küzdelmes élete során elérhet. Persze minderre azt mondhatjuk, hogy a szavazásra való felszólítások csak analóg értelemben használták az "ünnep" kifejezést, hiszen a nyilatkozók tudták, hogy a felelősségteljes politikai döntés - minden reményt keltő jellege ellenére, mégiscsak - terhes feladat.
Sőt, olykor a szavazástól való távolmaradás is. E mögött sem feltétlenül a méltán elítélhető közömbösség vagy felelőtlenség állhat, hanem a tehetetlenség érzése. Hiszen - ahogy Domenico Fisichella írja "A politikatudomány alapvonalai" című könyvében - csak "akkor beszélhetünk részvételről, ha a politikai rendszer a közösségnek meghatározott autonóm funkciót tulajdonít a politikai folyamatokban; ha ez az autonóm funkció hiányzik, akkor a közösség nem működteti, hanem elszenvedi a politikai folyamatot”. S mi tagadás, a közéletünket már hosszú ideje az elszenvedés jellemzi.
A mi demokráciánk eredendően "részvétlen demokrácia", amelynek - írja Ágh Attila "A civilek hatalma" című könyv bevezetőjében - két alapvető dimenziója van. Egyfelől azért részvétlen, mert szolidaritáshiányos és az érdek-képviseletek is végletesen fragmentáltak, másfelől azért, mert "aktivitáshiányos a társadalom, az állampolgárok nagy része még a maga ügyében és érdekében sem tud és akar fellépni, vagy legfeljebb a maga mikrovilágában aktív, de a szervezettség magasabb fokán már nem hajlandó és nem is képes az aktivitásra”.
A kisebbik rossz elve
Hazai demokráciánk állapotát tekintve azonban a választásoknak van egy olyan jellemzője, amely megfosztja az állampolgárt az ünneplés leghalványabb lehetőségétől is. Mert valójában nem tud egyik vagy másik ajánlat, kormánypárt vagy ellenzék mellett felszabadult örömmel és teljes odaadással dönteni. Ha figyelmen kívül hagyjuk a különféle politikai oldalakon szereplő pártok kisebb-nagyobb rajongói táborát, a fan klubokat, amelyeknek tagjai - történjék bármi - az általuk feltétel nélkül kedvelt személyeket vagy egyes személyek által fémjelzett formációkat támogatják, akkor az alighanem ezeknél nagyobb létszámú választópolgárok csak "a kisebbik rossz" elve alapján szavazhatnak. Ami viszont nem enged teret semmiféle ünneplésnek. S ez még a győztes oldal szavazóbázisát sem hagyja érintetlenül. Ezért fogalmazódik meg az az egyre gyakoribb érvelés, amely a Fidesz iránti elkötelezettséget az ellenzék alkalmatlanságából vezeti le. Vagyis „a kisebbik rossz”-elvére hagyatkozik. A relativizmusból származó bizonytalanság az egymással is vitatkozó ellenzéki pártok szavazótáborában fokozott mértékben érvényesül.
S itt érdemes kitérnünk a választásokat megelőzően előkerült korrupciós ügyek sorozatára, amelyek minden feltételezés ellenére egyfelől nem tudták alapjaiban megingatni a kormányzatba vetett bizalmat, másfelől nem voltak képesek versenyképessé növelni az ellenzék szavazóbázisát. Vajon miért? A közélettel szakmai szinten foglalkozók is értetlenül álltak a kérdés előtt. A valószínű ok az volt, hogy - mint annyiszor - alig ismerik a jobboldali szavazók gondolkozásmódját. Mert a jobboldali szavazó nem tudja - és valójában senki sem tudhatja -, hogy az ellenzék azért emel szót a korrupció ellen, mert erkölcsileg fölötte áll a kormányzatnak, vagy pusztán erkölcsi fölháborodás mögé rejti engesztelhetetlen haragját amiatt, hogy amit a politikai ellenfelei elloptak, azt ő már nem képes ellopni.
FOTÓ: SHUTTERSTOCK
A minden kétséget kizáró, meggyőzőnek szánt üzeneteket és egyértelműnek gondolt helyzeteket körüllengi a kiszámíthatatlan bizonytalanság. "Dehát aki nem töltött elég időt a politikai pártok közt - írja Alexis de Tocqueville az "Emlékképek”-ben -, abban az állandó kavarodásban, amelyben élnek, annak nem könnyű megértenie…, hogy bár a világ mindig a vágyak nyomására gördül tovább, nemritkán épp ellenkező irányba, mint amerre igazítani szeretnénk, hasonlóan a papírsárkányhoz, amelyet a szél meg a zsinór ellentétes eredője rángat ide-oda a levegőben”.
A kétkedésből fakadó bizonytalanságot nem lehet pusztán valamiféle előítéletes rosszindulatnak, alaptalan gyanakodásnak minősíteni, hanem sokkal inkább annak a kétségbevonhatatlan tapasztalatnak, mely szerint Magyarországon a rendszerváltást követő negyedszázadban nem alakult ki egy olyan politikai elit, amelyre jó szívvel, kétségek nélkül rábízhatnánk az ország sorsát.
No, de sebaj! Jönnek a fiatalok. Szavazz a Momentum-generációra! - olvashattuk a plakátokon. Ámde a szavazás mégsem generációs-kérdés. Másrészt már megtörtént a magyar társadalommal, hogy egy fiatalokból álló pártra, a Fideszre szavazott. Mert sokan azt gondolták, ha jönnek a fiatalok, a tiszták, a szabadság feltétlen elkötelezettjei, akkor minden megoldódik. De nem ez történt. És nem tudhatjuk, hogy egy vadonatúj mozgalomnak a tagjai, ha majd odajutnak, vajon ellent tudnak-e állni a hatalom kísértéseinek? Noha Magyarországnak -, ha tényleg fel akar zárkózni a fejlett európai nemzetekhez - már nincs ideje arra, hogy hosszú éveket igénybe vevő kísérletezésbe bocsátkozzon. Hiszen a dilemmánk lényege az, hogy akiket nem ismerünk, azokban azért nem tudunk feltétlenül megbízni, akiket meg ismerünk, azokban azért nem.
Az utóbbi vonatkozásában D. Fisichella kérdésfeltevése és válasza egyértelmű: "Mikor lehet egy pártot figyelmen kívül hagyni?" Akkor, "amikor az adott párt több, egymást követő törvényhozási ciklusban nem képvisel sem koalíciós, sem fenyegetési potenciált".
A demarkációs vonal
E kritika megsemmisítő erejét hazai közéletünk specialitásai azonban némileg árnyalják: az ellenzéki pártoknak a kormányzati hatalom visszaélései következtében kialakult helyzete számtalan vonatkozásban felmentést adhat a szigorú ítélet alól. Még a civil társadalom által - egyébiránt jogosan - követelt teljes körű összefogás alól is. Mert érthető ugyan a követelés, de nem hagyható figyelmen kívül az ellenvélemény sem. Az mindenképpen igaz, hogy a balliberális pártoknak a megvalósultnál sokkal szélesebb körűen kellett volna összefogniuk. De hogy a balliberális oldal hogyan tudta volna ugyanezt megvalósítani a Jobbikkal, ebben már lehetnek kétségeink. Mégpedig azért, mert mindkét félnek feldolgozatlan a múltja: a balliberálisok kormányzati évei - mint tudjuk - nemcsak a jobboldaliakból, de a saját szavazóikból is ellenérzést váltottak ki; a Jobbik évekkel ezelőtti szélsőséges megnyilatkozásai sem könnyen feledhetőek.
A hazai ellenzéken belül létező két oldal között van egy másik különbség is: míg a Jobbik valóban szabadulni akar a múltjától, a balliberálisok mintha még mindig némi nosztalgiával gondolnának a sikeresnek nem mondható kormányzati éveikre. A választások előtt egykori koalíciós partnereit is „életre keltette”. Kunhalmi Ágnes kampánynyitóján az a Kuncze Gábor tartott előadást, aki korábban ciánt ajánlott a Fidesz-szavazóknak, ami nem a legjobb ajánlólevél a kormányzatból kiábrándultak megszólítására. Ugyanőt kérte fel a DK is, hogy telefonos kampányt folytasson a liberális érzelmű szavazók megnyerése érdekében, habár könnyű belátni, hogy az ominózus kijelentés meglehetősen távol áll a szabadelvűség alapértékeitől. És megint ő az, aki a Fidesszel szemben kritikus televíziós vita-műsorokban -néhány volt SZDSZ-es társával együtt - elemzi napjaink közállapotát. És persze a képernyőn rendre feltűnnek - ahogy négy évvel ezelőtt, vagy még korábban - ugyanehhez a szellemi körhöz tartozó véleményformáló elemzők is.
Ezt az egyoldalúságot azért tartom fontosnak szóvá tenni, mert a választások után a leadott szavazatok alapján mondhatjuk, hogy a többség kormányváltást akart, de tudomásul kell vennünk, hogy ebben az országban a túlnyomó többség jobboldali. Akiket - beleértve a Fideszből kiábrándultak táborát - nem lehet meggyőzni amúgy igaz és megalapozott, ámde tőlük mégis idegen ideológiára hagyatkozó érvrendszerrel.
De mielőtt túlságosan elragadtatnánk magunkat a balliberális politikusok és értelmiségiek szellemi magatartásának kritizálásában, ennél súlyosabb érvek alapján kell megítélnünk a konzervatív tábort. Kétségbeejtő állapotát mi sem példázza jobban, mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre által megjelentetett vitairat, amelyben nagy bátorsággal nekiveselkedtek a kormánykritikának, aztán - mivel rájuk piríthatott a hatalom - ijedtükben mindent visszavontak.
Mindettől függetlenül be kell látnunk, hogy a hazai választópolgárok szemléletmódjában csak másodlagos szerepet tölt be a kormánytámogatók és a kormányváltást akarók közötti különbség, az átléphetetlen demarkációs vonal valójában a bal- és a jobboldal között húzódik. Mert a választópolgári döntésben - ha tetszik, ha nem - az ideológia áll az első helyen.
A politikai ideológia jelentősége
Tudatában vagyok annak, hogy az ideológia pártpolitikai jelentőségéről a szakirodalomban komoly viták folynak. Vannak, akik azt állítják, hogy a posztmodern társadalom polgárait egyre kevésbé foglalkoztatják az elvek és az elvont eszmék, egyre pragmatikusabbak és politikai orientációjukban a gyakorlati eredmények értékelése játszik szerepet. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a kormányok csak akkor képesek a lakossággal kedvezőtlen döntéseiket elfogadtatni, ha azt a megfelelő ideológia ostyájába csomagolják, mert akkor nem annyira keserű és jobban lenyelik.
A közép-kelet-európai társadalmakat tekintve, ahol a hagyományosabb szemléletmód érvényesül, az utóbbi elmélet létjogosultságát tapasztalhatjuk. A Fidesz-kormányzat demokráciát romboló visszaéléseit azért viseli meglepő tűrőképességgel a társadalom egy el nem hanyagolható része, mert - a tetteikkel ugyan össze nem egyeztethető - ideológiáját közel érzi magához.
Természetesen ennek nem kell feltétlenül így lennie, és legkevésbé sem kell így maradnia. Az ideológiai záróvonal bizonyos feltételek révén igenis átléphető. Egy európai normák szerinti szociáldemokrácia egyáltalán nem elfogadhatatlan az egyébként konzervatív beállítottságú szavazópolgárok számára sem. Erre csak egyetlen megszívlelendő példát mondanék. VI. Pál pápa idején fordult elő, hogy a német szociáldemokraták azzal a megjegyzéssel vitték ki a pártprogramjukat Rómába, hogy abban a szociális enciklikák elvei hiánytalanul szerepelnek. De hol vagyunk mi ettől? Mint ahogy attól is távol vagyunk, hogy egy európai normáknak megfelelő jobboldali pártot teremtsünk. A mindkét oldalon mutatkozó elmaradottság viszont komoly akadálya a jogosan kívánt, de ez idő szerint megvalósíthatatlan együttműködésnek. Hiszen éppen az európaiság közös értékrendje iránti feltétlen elkötelezettség hozhatná közel a pártpolitikai palettán egymástól legtávolabb álló szereplőket is.
A múlt lasszót dob utánunk
Tudomásul kell vennünk, hogy pártpolitikai értelemben sem tudtunk integrálódni Európához. S ennek az oka alighanem az, hogy felfejthetetlen féligazságok sokaságát halmozta fel a rendszerváltás negyedszázada. Miként az azt megelőző negyven évet sem sikerült feldolgoznunk, például a pártállami ügynök-kérdés lezáratlansága miatt, úgy egyre több homályos pontja van a rendszerváltást követő esztendőknek. Ezért késedelmesen ismerjük fel a veszélyt. Mert a letagadott, a felejtésre ítélt, a meghamisított múlt lasszót dob utánunk - írja Ancsel Éva.
Utólag persze mindenki nagyon okos és tisztességes. A korábbi gyanútlan, rosszabb esetben elvtelen támogatók - akiket a Fidesz időközben lapátra tett, mert már nem volt szüksége rájuk -, nyüzsögnek a hazai közélet szinte minden területén. És nagyon tudnak aggódni, no, nem önmagukért, hanem a demokráciáért. Persze, hallom a sokszor elhangzó ellenvetést, hogy akkor, a kezdet kezdetén más volt a Fidesz. Csakhogy ez nem egyéb, mint alaptalan mentegetőzés. A tévedés avagy az elvtelenség elkendőzésére szolgál.
A Fidesz üzenetének tartalma kétségtelenül változott, de a módszer gátlástalansága ugyanaz volt és maradt. Itt érdemes hivatkoznunk a Ranschburg Jenővel készített, "A vezér lélektana" címmel 2007-ban megjelent, az interneten elérhető interjúra. Az ideológia tartalmi változásai csak a felületes szemlélőben kelthetnek félreértést. Hiszen korábban az SZDSZ-szel karöltve a Fidesz ellenfeleit antiszemitának, rasszistának, irredentának bélyegezte, vagyis olyanoknak, akik kívül esnek a demokrácia világán, ezért a véleményükkel nem is kell érdemben foglalkozni. Most az ellenzéket idegenszívűnek minősítik, amely így kívül esik a nemzet körén, tehát álláspontja érdemi vitára ugyancsak alkalmatlan. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a kritika elhallgattatása.
Kevesen akarnak szembenézni a múlttal, legkevésbé a saját múltjukkal. Ez áll a hátterében annak, hogy a választások éjszakáján egy ellenzéki pártvezető kijelentette, nem érti, mi történt. Szembenézés nélkül valóban érthetetlen.
A sokat emlegetett hódmezővásárhelyi példa felidézi bennem azt az emléket, amikor egy nagy tekintélyű balliberális újságíró szemrehányóan nekem szegezte a kérdést: Hogy lehet olyan húzóneveket kizárni a KDNP-ből, mint Rapcsák András?
Tanulságos történetet mond el Plutarkhosz a "Párhozamos életrajzok" című művében. Eszerint Athénben, amikor éppen egy tirannus uralkodott, a megöregedett Szolón azt mondta, hogy akkor kellett volna az önkényuralom ellen fellépni, amikor még nem volt ennyire erős. Aztán vigasztalásul hozzátette, hogy a küzdelem a már megerősödött elnyomással szemben még nagyobb dicsőséget hozhat. Feltéve, ha sikerül legyőzni.
Nekünk azonban a legutóbbi parlamenti választásokon - dicsőség ide vagy oda - ez a legkevésbé sem sikerült. S most itt állunk a Tocqueville által emlegetett papírsárkány zsinórját szorongatva…
