Zsákutca

Olaszországot a kilencvenes évek elején alapjaiban rázta meg a Tangentopoli-ügy. Kiderült, az politika, a gazdaság és az államigazgatás szereplői összejátszottak a szervezett bűnözéssel, az egész politikai rendszer velejéig korrupt. Az akkori események olyan változásokat idéztek elő a társadalomban, hogy az 1994-től kezdődő érát a Második Köztársaság időszakának nevezik. Az újrakezdés azonban nem jelentett megtisztulást. Sokáig Silvio Berlusconi határozta meg a politikai életet, aki saját vagyonának gyarapításával volt elfoglalva, nem az ország felvirágoztatásával. Szinte kilátástalan gazdasági helyzetbe kormányozta Itáliát. Matteo Renzi személyében még kapott egy új esélyt Róma, ám az ifjú politikusról hamar kiderült: túl makacs és öntörvényű ahhoz, hogy sikeres legyen.

A március 4-i választáson megbukott a hagyományos jobb- és baloldal. Ezért 2018-at is a politikai újrakezdés éveként, s talán a Harmadik Köztársaság kezdeteként emlegetik majd. A populista fordulat esztendeje ez, hiszen egymásra talált az Orbán Viktort példaképének tartó Matteo Salvini, a bevándorlásellenes Északi Liga vezetője és Luigi Di Maio, a baloldali populistának nevezhető Öt Csillag Mozgalom (M5S) listavezetője. Ugyan egyikük sem akar kilépni az Európai Unióból, együtt megannyi nehézséget okozhatnak Brüsszelnek.

Különös házasság lesz ez közöttük, s egyelőre nehéz elképzelni, hogyan lesznek képesek tartósan együttműködni. Az M5S-nél sokan aggódnak a párt jövőjéért, hiszen azzal, hogy összeállnak a jobboldali radikálisokkal, a még kiforratlan politikai erő teljes arculatát elveszítheti.

Sergio Mattarella elnök elvben megakadályozhatja, hogy a lehető legrosszabb forgatókönyv következzék be. Mint mondta, ad még időt az egyezkedésre a két pártnak, ám a végső miniszteri listát neki is jóvá kell hagynia. Az államfő jó irányba terelné hazáját, nem ő tehet arról, hogy márciusban a választók megbüntették a tradicionális pártokat, s olyan utat jelöltek ki az ország számára, amelyik minden eddiginél riasztóbbnak tűnik.