Kis pénz, kis család

Magyarországon még mindig a „sok” (kettő vagy több) gyerek jelenti a legnagyobb elszegényedési kockázatot, a második legnagyobbat pedig az a szituáció, amikor a család egykeresőssé válik. Ha valaki annak a speciálisan magyar jelenségnek az okát keresi, hogy miért nevelnek nálunk a párok szignifikánsan kevesebb gyereket a tervezettnél (nem azzal lógunk ki lefelé a nemzetközi rangsorból, hogy nálunk kevés nő szül gyereket, hanem azzal, hogy akik szülnek, azok jellemzően megállnak egynél), már meg is kapta a választ: tartunk az elszegényedéstől, és attól, hogy mi lesz akkor a gyerekekkel.

A kormány már azzal is visszafogta a termékenységet, amikor megszüntette a munkanélküli segélyt, és a mindössze három hónapig (ez európai negatív rekord) járó munkakeresési támogatássá változtatta, olyan rizikóvá téve a munkahely elvesztését, amelyet egy családfenntartó szülő nem szívesen vállal. Így ugyanis a veszély mérséklésére nem nagyon maradt más lehetőség, mint a gyermekszám limitálása. (Aki szerint a gyermekvállalás nem pénzkérdés, annak javaslom, menjen el egy többgyermekes család kilakoltatására – mióta a moratórium lejárt, keresni sem kell -, nézze végig, aztán gondolja újra.)

Az igazi csapást azonban az immár 2008 óta változatlan családi pótlék befagyasztása jelentette, a fenti szegénységi kockázatnak ugyanis mifelénk alulnézetből nem nagyon akad más ellenszere. Ha a harmadik Orbán-kabinet valóban szerződne (?) az anyákkal a több gyermekért, rögtön tehetne egy gesztust a juttatás megemelésével. Nem a családi adókedvezmény helyett, hanem azzal összevonva, tehát úgy, hogy a magasabb jövedelműeknél hagyott, illetve nekik juttatott összeg ne változzon, az alacsony jövedelműeké viszont érezhetően nőjön. Egy próbát alighanem megérne: nyolc év alatt bebizonyosodott, hogy az adóelőny nem befolyásolta a gyermekvállalási hajlandóságot (azaz a népesedési szempontból kudarcot vallott). Egy-két év után az is kiderülne, hogy a nagyobb biztonság vajon növeli-e.

Szerző

2 óra 24 perc

Miután Orbán Viktor letette miniszterelnöki esküjét, nagyívű beszédében célként jelölte meg, hogy 2030-ra Magyarország a kontinens első öt olyan országa közé tartozzon, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni.

Lázár János hódmezővásárhelyi fideszes parlamenti képviselő, aki nemrég még a kormány tagja volt, rögtön ajánlott is egy megfontolandó szempontot: korszerűsíteni kell a Budapest-Szeged vasútvonalat. Lázár szóvá tette, hogy 2 óra 24 perc a menetidő, amit elvárható lenne másfél órára csökkenteni. Már amennyiben 2030-ra tényleg Európa legjobb országai közé akarunk kerülni.

A hivatalos menetrend ugyan két perccel kevesebbet mutat annál, amit mondott, de a lényegen ez szemernyit sem változtat. Emlékeim szerint évtizedekkel ezelőtt, amikor sűrűn megfordultam Szegeden, ugyanennyi időbe telt a vonatozás.

Az európai élmezőnyt azonban lényegesen nehezebb lesz, ha elérni nem is, legalább megközelíteni, mint azt akár Orbán, akár Lázár gondolná. Mert van olyan megyeszékhely is Magyarországon, ahol irigykedve nézik azokat a vasúti állapotokat, amelyeket mai mércével Lázár elmaradottnak minősít. Ez a megyeszékhely Nógrád megyében található, a neve: Salgótarján.

Salgótarján és Budapest között eleve nincs közvetlen vonatjárat. A fővárosból indulva Hatvanban át kell szállni a „kis piros” helyi változatára, ami negyedórás várakozás után indul, hogy aztán a döcögést minden terebélyesebb körtefánál megszakítsa.

Vonaton Szeged 191 kilométerre van a fővárostól, Salgótarján jóval közelebb, 126 kilométerre. Salgótarjánból mégis jóval több ideig, 2 óra 41 percig tart eljutni vasúttal Budapestre. Onnan visszafelé három perccel tovább.

Jelenleg amúgy két megyeszékhely akad az országban, ahol szocialista a polgármester: Salgótarján és Szeged. Minden más hasonlóság a véletlen műve.

Szerző
Czene Gábor

Orbán, a "kreatív fejedelem"

Nyolcadik éve visszatérő kérdése az ellenzéki nyilvánosságnak, hogy konszolidálható-e az Orbán-rezsim, ahogy annak megfejtése is állandó cél, milyen logika játszik szerepet az orbáni személyzeti politikában. Utóbbira vonatkozó megoldások tárháza a várakozás-elemzésektől a szereplőkre vonatkozó rekrutációs szempontokat kizárólag az Orbán iránti hűségre leegyszerűsítő, és azt kizárólagossá tévő példákig terjednek. Így válik több mint szakmai megalapozottság nélkülivé, amikor egy elemző Lázárnak a Fidesz-frakció fotózásáról való elkéséséből Orbánnak szánt üzenetet vizionál, vagy amikor – bizonyítások nélkül – szüntelenül törésvonalat rajzolnak a Fideszbe és a kormányzati udvarba.

Az alábbiakban mindezekre a „lényeglátásokra” nem fogok kitérni, ehelyett a XX. századi fejedelmekkel is foglalkozó Tilo Schabertnek – aki a „politikai filozófiaként értett politikatudomány” képviselője, és G. Fodor Gábor által az egyik leggyakrabban hivatkozott, továbbá a Századvég gondozásában megjelent szerző – gondolataira támaszkodva (A politika méltóságáról és jelentőségéről) az ismert nyolcéves értelmezések mellé egy újabbal élek.

Előre kell bocsájtani, hogy az alábbi rekonstrukció annyiban mindenképpen önkényes, hogy egy olyan külső pozícióból íródik, amely nem nyújt lehetőséget a folyamatokra való teljes rálátásra. A dolgok valóságát és a politikai cselekvés motivációját csak Orbán és szűk köre ismerheti, a politika megismerése és annak leírása így magában hordozza a feltételezések sokaságát. Ugyanakkor Schabert nyomán érdemesnek tartom az orbáni cselekvést egy a saját logikájához közelebb álló elmélet alapján rekonstruálni, mintsem olyan teóriákat számon kérni rajta, amelyeknek az nem is kíván megfelelni.

Kezdjük a konszolidáció kérdésével. Április 8. után G. Fodor Gábor egy a Mandinernek adott interjúban úgy érvel, hogy a politikában értelmetlen dolog konszolidációról beszélni: „Mindaz, amit mondasz, konszolidáció és megszilárdulás, azzal az illúzióval kecsegtet, ami ott volt az aranykor gondolatában is, hogy a politikában van nyugalmi állapot, és hátra lehet dőlni. A politika folyamatos mozgás. Az igazság és többség dilemmáját folyamatosan, esetről esetre fel kell oldani, egyszerűen nincs nyugvópont. Ettől el kell és el lehet választani a hétköznapi emberek igényét a nyugalomra.” A fent említett könyvében Schabert így kezdi: „A politika az a törekvés, amelyet noha az emberek állandóan követnek, soha nem hoz létre semmiféle kézzelfogható vagy lezárt dolgot. (…) Az alkotás, amelyet a politika képes lehet elérni, valójában a szakadatlan alkotás maga. A creatio continua emberi változata: a forma és az alaktalanság, a folyamatos idő és a megszakadtság, a tervszerűség és a felbomlás közötti kreatív különbség.”

S ezt meg is tapasztaltuk az elmúlt években: a politika mint folyamatos mozgás nemcsak azt jelenti, hogy a kormányzat folyamatosan újabb ellenfeleket és ellenségeket jelöl ki magának, mutat fel a „többségnek”, hanem magát a környezetet is folyamatosan módosítja, amelyben a politika zajlik. Folyamatosan módosítja az intézményeket, lebont és újakat hoz létre, egy „végtelenül változó realitást”, amelyben a cselekvés nem írható le intézményi logikákkal. Lehet Orbánon számon kérni – így a politikai megismerést abba lecövekelni –, hogy „nem tiszteli a 89-es alkotmányos konstrukciót”, hogy más hatáskört szán az Alkotmánybíróságnak, de ezek (jogos) normatív kritikájuk ellenére is csak részlegesen képesek leírni a cselekvésének motivációját.

Az Orbán-rezsimre azért nem alkalmazható a konszolidáció logikája, mert azzal az „beállna”, azaz a struktúrája mozgásának megszűnése esetén kiszámíthatóvá, megismerhetővé, így könnyebben legyőzhetővé válna. Ehelyett a szuperfelhatalmazás révén előálló törvényhozási monopóliummal úgy változtatja a politikai környezetet, hogy a „politika folyamatosan kitér tulajdon valóságossága elől.” Ez a schaberti idézet annyit tesz a gyakorlatban, hogy az orbáni stabilitása kulcsa az, hogy minden további szereplő számára instabil legyen a környezet. Mire egy ellenzéki megértené a tegnapot, addigra holnap már más intézményi feltételek között (így lehetőségstruktúrában) találja magát. Illusztrálásképpen a választási rendszer átalakításától – és az abból fakadó szövetségi politikák „muszájától” – kezdve napi szintű példákon át folytatható a sor, akár a plakáttörvényig. A lényeg, hogy az ellenzék következetes, tervezhető politikai cselekvésének a lehetősége minimalizálódjon, ehhez pedig mindig „mozgásban kell lenni”.

Az Orbán által fenntartott „autokrácia” tehát nem ragadható meg az institucionalista politikatudomány vagy a közigazgatás (fogalmi) apparátusa felől – akárcsak Schabert Boston politics című munkájában Boston polgármesterének városi rezsimje sem. Nem véletlen, hogy nem találja a kulcsot sem a magyar, sem a nemzetközi politikatudomány, amikor az ortodox és empirikus politikatudomány keretei között kíván leírni olyan rezsimeket, mint az orbáni. Amit azok egyik oldalról „szürke zónás”, „hibrid rezsimnek” írnak le, az a másik oldalról – visszatérve Schabertre, és előre utalva az orbáni személyzeti politikára – „a hatalom aggregálási folyamatának az eredménye”. Természetesen igazuk van azoknak, akik az orbáni akarat abszolutizálását látják az „állam- és személyzetszervezésben”. Valóban: Orbán úgy alakítja a struktúrákat, hogy azok „tulajdon akaratát, tulajdon aspirációit és tulajdon cselekedeteit tükrözzék”. Mindennek kulcsa azonban nem a formális kereteken belül zajlik, hanem a kormányzati struktúrán belül. A politika mozgás, így a hatalomaggregálás folyamatának is annak kell lennie.

Ahogyan azt Schabert is megállapítja, „minden autokrácia természetéből eredendően el akarja titkolni belső működését”, és mivel ehhez a titokhoz nincs hozzáférésünk – szemben a korábbi kormányzatokéval – az Orbán-kritikusok megelégszenek azzal, ha valami korábbi vagy kézenfekvő modellt alkalmaznak arra, hogy leírják a személyzeti politikát. Ezzel figyelmen kívül hagyják, hogy a politika nemcsak formális, hanem (akár döntően) informális elemek konfigurációja, sőt utóbbiak kitölthetik az intézményes kereteket is. Ami másoknak „maffiaállam”, az itt a szervezett párt, amelynek határai a kliensek és barátok csatlakozásával folyamatosan kifelé tolódnak: „a kormányzati hatalom mindig igényli a barátok létezését, máskülönben az áramlás elapad”. Ahogyan Schabert bostoni polgármesterénél, úgy a tárgyalt kormányzati politikánál sem a struktúrákban ragadható meg, hanem az „intézményi hálózatok csomópontjaiban”. Az orbáni fejedelmi udvar és a párt határainak tolódását jelzi a kiválasztás és visszahúzás folyamata, új emberek megjelenése és mások háttérbe kerülése.

Orbán mint fejedelem áll az udvar közepén, megtestesítve – legalábbis e sorok szerzője szerint - azt a schaberti állítást, miszerint a „kormányzás nem más, mint kreativitás”, ahol nem maga a kormány, hanem maga a kreativitás kormányoz. G. Fodor egy munkájában (Kínai enciklopédia a kormányzáshoz) maga is felidézi a politikai klasszicizmus királytükreinek elveit, például: „Ne teremtsd meg az autoritás rögzített vonalait. A felelősségi köröket zavard össze. Hozz létre egymást átfedő kinevezéseket! (...) Oszd el időről-időre a befolyás egy-egy szeletét a segítőid és tanácsadóid között. Fájni fog a szívük, hogy még több hatalmat birtokoljanak! (...) Alakítsd át időről-időre a kormányzati apparátust, cseréld ki a személyzeted! (...) Hozd létre a kormányzás két szintjét, egy láthatót és egy láthatatlant, ezek szerint oszd szét a kormányzati pozíciókat!”

Nem lehet azt mondani, hogy amikor a kormányzat személyzeti politikájára tekintünk, akkor ne látnánk viszont ezen gondolatokat. Bár utóbbiak klasszikus állítások, de úgy tűnik, hogy ha meg akarjuk ismerni, amennyire csak lehet, az orbáni logikát – ami egyúttal feltétele is a legyőzésének –, akkor nem szabad túl modernnek lenni.