Kis pénz, kis család

Magyarországon még mindig a „sok” (kettő vagy több) gyerek jelenti a legnagyobb elszegényedési kockázatot, a második legnagyobbat pedig az a szituáció, amikor a család egykeresőssé válik. Ha valaki annak a speciálisan magyar jelenségnek az okát keresi, hogy miért nevelnek nálunk a párok szignifikánsan kevesebb gyereket a tervezettnél (nem azzal lógunk ki lefelé a nemzetközi rangsorból, hogy nálunk kevés nő szül gyereket, hanem azzal, hogy akik szülnek, azok jellemzően megállnak egynél), már meg is kapta a választ: tartunk az elszegényedéstől, és attól, hogy mi lesz akkor a gyerekekkel.

A kormány már azzal is visszafogta a termékenységet, amikor megszüntette a munkanélküli segélyt, és a mindössze három hónapig (ez európai negatív rekord) járó munkakeresési támogatássá változtatta, olyan rizikóvá téve a munkahely elvesztését, amelyet egy családfenntartó szülő nem szívesen vállal. Így ugyanis a veszély mérséklésére nem nagyon maradt más lehetőség, mint a gyermekszám limitálása. (Aki szerint a gyermekvállalás nem pénzkérdés, annak javaslom, menjen el egy többgyermekes család kilakoltatására – mióta a moratórium lejárt, keresni sem kell -, nézze végig, aztán gondolja újra.)

Az igazi csapást azonban az immár 2008 óta változatlan családi pótlék befagyasztása jelentette, a fenti szegénységi kockázatnak ugyanis mifelénk alulnézetből nem nagyon akad más ellenszere. Ha a harmadik Orbán-kabinet valóban szerződne (?) az anyákkal a több gyermekért, rögtön tehetne egy gesztust a juttatás megemelésével. Nem a családi adókedvezmény helyett, hanem azzal összevonva, tehát úgy, hogy a magasabb jövedelműeknél hagyott, illetve nekik juttatott összeg ne változzon, az alacsony jövedelműeké viszont érezhetően nőjön. Egy próbát alighanem megérne: nyolc év alatt bebizonyosodott, hogy az adóelőny nem befolyásolta a gyermekvállalási hajlandóságot (azaz a népesedési szempontból kudarcot vallott). Egy-két év után az is kiderülne, hogy a nagyobb biztonság vajon növeli-e.