Orbán, a "kreatív fejedelem"

Nyolcadik éve visszatérő kérdése az ellenzéki nyilvánosságnak, hogy konszolidálható-e az Orbán-rezsim, ahogy annak megfejtése is állandó cél, milyen logika játszik szerepet az orbáni személyzeti politikában. Utóbbira vonatkozó megoldások tárháza a várakozás-elemzésektől a szereplőkre vonatkozó rekrutációs szempontokat kizárólag az Orbán iránti hűségre leegyszerűsítő, és azt kizárólagossá tévő példákig terjednek. Így válik több mint szakmai megalapozottság nélkülivé, amikor egy elemző Lázárnak a Fidesz-frakció fotózásáról való elkéséséből Orbánnak szánt üzenetet vizionál, vagy amikor – bizonyítások nélkül – szüntelenül törésvonalat rajzolnak a Fideszbe és a kormányzati udvarba.

Az alábbiakban mindezekre a „lényeglátásokra” nem fogok kitérni, ehelyett a XX. századi fejedelmekkel is foglalkozó Tilo Schabertnek – aki a „politikai filozófiaként értett politikatudomány” képviselője, és G. Fodor Gábor által az egyik leggyakrabban hivatkozott, továbbá a Századvég gondozásában megjelent szerző – gondolataira támaszkodva (A politika méltóságáról és jelentőségéről) az ismert nyolcéves értelmezések mellé egy újabbal élek.

Előre kell bocsájtani, hogy az alábbi rekonstrukció annyiban mindenképpen önkényes, hogy egy olyan külső pozícióból íródik, amely nem nyújt lehetőséget a folyamatokra való teljes rálátásra. A dolgok valóságát és a politikai cselekvés motivációját csak Orbán és szűk köre ismerheti, a politika megismerése és annak leírása így magában hordozza a feltételezések sokaságát. Ugyanakkor Schabert nyomán érdemesnek tartom az orbáni cselekvést egy a saját logikájához közelebb álló elmélet alapján rekonstruálni, mintsem olyan teóriákat számon kérni rajta, amelyeknek az nem is kíván megfelelni.

Kezdjük a konszolidáció kérdésével. Április 8. után G. Fodor Gábor egy a Mandinernek adott interjúban úgy érvel, hogy a politikában értelmetlen dolog konszolidációról beszélni: „Mindaz, amit mondasz, konszolidáció és megszilárdulás, azzal az illúzióval kecsegtet, ami ott volt az aranykor gondolatában is, hogy a politikában van nyugalmi állapot, és hátra lehet dőlni. A politika folyamatos mozgás. Az igazság és többség dilemmáját folyamatosan, esetről esetre fel kell oldani, egyszerűen nincs nyugvópont. Ettől el kell és el lehet választani a hétköznapi emberek igényét a nyugalomra.” A fent említett könyvében Schabert így kezdi: „A politika az a törekvés, amelyet noha az emberek állandóan követnek, soha nem hoz létre semmiféle kézzelfogható vagy lezárt dolgot. (…) Az alkotás, amelyet a politika képes lehet elérni, valójában a szakadatlan alkotás maga. A creatio continua emberi változata: a forma és az alaktalanság, a folyamatos idő és a megszakadtság, a tervszerűség és a felbomlás közötti kreatív különbség.”

S ezt meg is tapasztaltuk az elmúlt években: a politika mint folyamatos mozgás nemcsak azt jelenti, hogy a kormányzat folyamatosan újabb ellenfeleket és ellenségeket jelöl ki magának, mutat fel a „többségnek”, hanem magát a környezetet is folyamatosan módosítja, amelyben a politika zajlik. Folyamatosan módosítja az intézményeket, lebont és újakat hoz létre, egy „végtelenül változó realitást”, amelyben a cselekvés nem írható le intézményi logikákkal. Lehet Orbánon számon kérni – így a politikai megismerést abba lecövekelni –, hogy „nem tiszteli a 89-es alkotmányos konstrukciót”, hogy más hatáskört szán az Alkotmánybíróságnak, de ezek (jogos) normatív kritikájuk ellenére is csak részlegesen képesek leírni a cselekvésének motivációját.

Az Orbán-rezsimre azért nem alkalmazható a konszolidáció logikája, mert azzal az „beállna”, azaz a struktúrája mozgásának megszűnése esetén kiszámíthatóvá, megismerhetővé, így könnyebben legyőzhetővé válna. Ehelyett a szuperfelhatalmazás révén előálló törvényhozási monopóliummal úgy változtatja a politikai környezetet, hogy a „politika folyamatosan kitér tulajdon valóságossága elől.” Ez a schaberti idézet annyit tesz a gyakorlatban, hogy az orbáni stabilitása kulcsa az, hogy minden további szereplő számára instabil legyen a környezet. Mire egy ellenzéki megértené a tegnapot, addigra holnap már más intézményi feltételek között (így lehetőségstruktúrában) találja magát. Illusztrálásképpen a választási rendszer átalakításától – és az abból fakadó szövetségi politikák „muszájától” – kezdve napi szintű példákon át folytatható a sor, akár a plakáttörvényig. A lényeg, hogy az ellenzék következetes, tervezhető politikai cselekvésének a lehetősége minimalizálódjon, ehhez pedig mindig „mozgásban kell lenni”.

Az Orbán által fenntartott „autokrácia” tehát nem ragadható meg az institucionalista politikatudomány vagy a közigazgatás (fogalmi) apparátusa felől – akárcsak Schabert Boston politics című munkájában Boston polgármesterének városi rezsimje sem. Nem véletlen, hogy nem találja a kulcsot sem a magyar, sem a nemzetközi politikatudomány, amikor az ortodox és empirikus politikatudomány keretei között kíván leírni olyan rezsimeket, mint az orbáni. Amit azok egyik oldalról „szürke zónás”, „hibrid rezsimnek” írnak le, az a másik oldalról – visszatérve Schabertre, és előre utalva az orbáni személyzeti politikára – „a hatalom aggregálási folyamatának az eredménye”. Természetesen igazuk van azoknak, akik az orbáni akarat abszolutizálását látják az „állam- és személyzetszervezésben”. Valóban: Orbán úgy alakítja a struktúrákat, hogy azok „tulajdon akaratát, tulajdon aspirációit és tulajdon cselekedeteit tükrözzék”. Mindennek kulcsa azonban nem a formális kereteken belül zajlik, hanem a kormányzati struktúrán belül. A politika mozgás, így a hatalomaggregálás folyamatának is annak kell lennie.

Ahogyan azt Schabert is megállapítja, „minden autokrácia természetéből eredendően el akarja titkolni belső működését”, és mivel ehhez a titokhoz nincs hozzáférésünk – szemben a korábbi kormányzatokéval – az Orbán-kritikusok megelégszenek azzal, ha valami korábbi vagy kézenfekvő modellt alkalmaznak arra, hogy leírják a személyzeti politikát. Ezzel figyelmen kívül hagyják, hogy a politika nemcsak formális, hanem (akár döntően) informális elemek konfigurációja, sőt utóbbiak kitölthetik az intézményes kereteket is. Ami másoknak „maffiaállam”, az itt a szervezett párt, amelynek határai a kliensek és barátok csatlakozásával folyamatosan kifelé tolódnak: „a kormányzati hatalom mindig igényli a barátok létezését, máskülönben az áramlás elapad”. Ahogyan Schabert bostoni polgármesterénél, úgy a tárgyalt kormányzati politikánál sem a struktúrákban ragadható meg, hanem az „intézményi hálózatok csomópontjaiban”. Az orbáni fejedelmi udvar és a párt határainak tolódását jelzi a kiválasztás és visszahúzás folyamata, új emberek megjelenése és mások háttérbe kerülése.

Orbán mint fejedelem áll az udvar közepén, megtestesítve – legalábbis e sorok szerzője szerint - azt a schaberti állítást, miszerint a „kormányzás nem más, mint kreativitás”, ahol nem maga a kormány, hanem maga a kreativitás kormányoz. G. Fodor egy munkájában (Kínai enciklopédia a kormányzáshoz) maga is felidézi a politikai klasszicizmus királytükreinek elveit, például: „Ne teremtsd meg az autoritás rögzített vonalait. A felelősségi köröket zavard össze. Hozz létre egymást átfedő kinevezéseket! (...) Oszd el időről-időre a befolyás egy-egy szeletét a segítőid és tanácsadóid között. Fájni fog a szívük, hogy még több hatalmat birtokoljanak! (...) Alakítsd át időről-időre a kormányzati apparátust, cseréld ki a személyzeted! (...) Hozd létre a kormányzás két szintjét, egy láthatót és egy láthatatlant, ezek szerint oszd szét a kormányzati pozíciókat!”

Nem lehet azt mondani, hogy amikor a kormányzat személyzeti politikájára tekintünk, akkor ne látnánk viszont ezen gondolatokat. Bár utóbbiak klasszikus állítások, de úgy tűnik, hogy ha meg akarjuk ismerni, amennyire csak lehet, az orbáni logikát – ami egyúttal feltétele is a legyőzésének –, akkor nem szabad túl modernnek lenni.

2018.05.15 08:05

Allah Viktorral van

Ahogyan napról-napra kapjuk a török valuta, a líra válságáról szóló híreket, annál ismerősebb a környezet, a török elnök reakcióiban saját magyar vezérünkre és az őt körülvevő bizalmasokra ismerünk. Az elhibázott török gazdaságpolitika nyomán a valaha robusztus törökországi gazdasági növekedés megtört, a megtakarítók mentik ki Törökországból a pénzüket, a vállalatok képtelenek a külföldi devizában felvett adósságaik kamatait – a deviza eltűnése miatt – időben törleszteni. A török líra egyetlen hét leforgása alatt elvesztette valahai vásárlóértékének a felét. 
Ebben a helyzetben minden a modern gazdaságtörténet eseményeit kicsit is ismerő befektető, elemző arra számít, hogy a török központi bank drasztikus kamatemelésbe fog, amivel az országot elhagyni készülő pénzeket visszafordítja, megállítja és jelentős áldozatok árán stabilizálja a helyzetet. A török vezér azonban ahelyett, hogy a megszokott ortodox megoldást választaná, a magyar vezér szövegkönyvéből tart felolvasást: mondván, világméretű spekulációs összeesküvés szövődött Törökország ellen, amit a törökök fel fognak számolni, mert a török gazdaság alapjai erősek és Allah a törökkel van.
A magyar vezér – részben a szerencsének, részben a példátlanul kemény és elsősorban az alacsony jövedelműeket, szegényeket, az oktatást és az egészségügyet sújtó költségvetési politikának köszönhetően – a korábbi húzd meg-ereszd meg időszakot maga mögött tudva, pénzügyi stabilitást élvezhet. Sőt ennek a pénzügyi stabilitásnak az alapjain az ország jogosulttá vált az Európai Uniótól érkező támogatásra, amit a vezér saját híveinek a gazdagodása érdekében használhat fel, és az uniós szappannal felfújhatja a gyors magyar gazdasági növekedés buborékát is. Az állami- köztük az uniós - pénzek felhasználásának és a családi gazdagodásnak a csatornarendszerét legjobb kollégiumi barátja, pártja valahai pénztárosa építette meg, aminek következtében minden uniótól származó pénzt háromszor költenek el. Egyszer szóban (a parasztvakítás érdekében), másodszor a későbbi uniós ellenőrzés megtévesztéséhez minimálisan szükséges fejlesztések vékony pénzen való megvalósítására, harmadszor a család gazdagodásához szükséges, vastagon fogott plajbásszal és az előre kijelölt pályázati győztesekre. 
Ennek a csatornarendszernek a megalkotója, nevezzük nevén: Simicska Lajos azt a sajátos nagyvezíri szerepet töltötte be szultánja, Orbán Viktor mellett, mint (a Szulejmán sorozatból közelebbről megismert) Ibrahim nagyvezír a nagy Szulejmán mellett. Tudjuk, hogy Szulejmán összes nagy hódítását és győzelmét Ibrahim nagyvezír készítette elő, vezette le és szilárdította meg. Amikor Szulejmán selyemzsinórja végzett Ibrahimmal – aki az európai civilizáció kedvelője, az európai hatalmak (így Velence) szövetségese is volt –, Szulejmán már nem jutott egyről a kettőre, fényességes uralkodása megrekedt. 
Nem így a magyar szultán, Orbán Viktor szekere. Amióta felszámolta nagyvezíre: Simicska hatalmát, azóta megszűnt a társuralkodói, a hatalom-megosztói rendszer, hívei csupán időleges szpáhi-birtokokat kapnak, és könyörtelenül elcsapja őket a birtokról, ha nem teljes lelkükkel szolgálják urukat. Kizárólagos és felvilágosulatlan abszolutista hatalma megszilárdításával átveszi az Európát hódoltató nagy Szulejmán szerepét, legalábbis a pénteki rádiószózatokban erről regél új magyar regéket. 
Hazánk polgárai Viktor szultán és vazallusai politikájának megfelelően nagyjából ugyanakkora bruttó hazai terméket termelnek – euróban –, mint amikor átvette az uralkodást. Igaz, a hazai valuta 2010 óta bekövetkezett nagyjából 20 százalékos leértékelődése miatt vagyonuknak és jövedelmük vásárlóértékének csak a 80 százalékát költhetik el, tudhatják magukénak, amikor összehasonlítják magukat (euróban) visegrádi versenytársaikkal. A leértékelődés ellen a külföldre vitt befektetések útján védekezett az, aki ezt megtehette, a szegény magyar nincsteleneknek meg be kellett érniük a migráncsok elleni hergelődéssel. A minap is, aki meghallgatta Viktor szultán rádióregéjét a 2030-ra elérhető magyar versenyképességről, meg a Nyugat, a liberális demokrácia alkonyáról, annak A tanú című filmből ismert gátőr szavait volt érdemes ismételgetnie: „nem szeretnék a liberális Nyugat bőrében lenni!”
A nagy ideál, Erdogan, a török diktátor gazdaságának nehézségei, a szegény törökök irtózatos veszteségei, a török vállalatok vergődése a nyitott magyar gazdaság számára is folyamatos nehézségeket, komoly kockázatot jelent. Törökország nem erős bástya, hanem a gyenge láncszem az autokratikus rezsimek láncolatában. Minthogy a magyar jegybank is hisz – ortodox intézkedések megtétele helyett – a magyar gazdaság fundamentális alapjainak erejében, miközben a magyar valuta gyengülésén csak az állam urai keresnek, abban reménykedhetünk, hogy a török elnök hozzánk is elküldi Allahot, hogy velünk legyen. Ez ebben a keresztény, illiberális katyvaszban, ahol ahány gyerek, annyiféle keresztelő, már nem okozna túlságosan nagy kavarodást.
Netanjahutól a Jehovát, Erdogantól Allahot, Putyintól a Megváltót helyezheti a magyar vezér az oltárára, hogy ezekkel megerősödve induljon Európa meghódítására.
2018.08.17 08:36

Boldogság

Örülhetnek a magyar adófizetők: egy egész wellness-szállodakomplexumuk lehet Szlovéniában. Egy olyan cég tett ugyanis ajánlatot a Terme Lendava megvételére, amely a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában áll. Így nyer értelmet Orbán Viktor nem is olyan régen elhangzott mondata: „Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a szlovéneknek jól menjen a soruk, legyenek gazdag és boldog nép”. Közös érdek tehát az együttműködés. 
Persze minden nem megy simán, de a nehézségek leküzdése csak erősíthet magyarokat és szlovénokat egyaránt. A miniszterelnök ugyanis a jobboldali Szlovén Demokrata Párt májusi kampánygyűlésén beszélt, hogy támogassa régi barátját, a bevándorló-ellenességben (is) kitűnt Janez Jansát. Fájdalom, pártja választási győzelme ellenére mégsem ő alakít kormányt, hanem a baloldal, pedig Orbán arra is figyelmeztetett akkor, hogy az ország sorsát nem szabad "semmiből jött pártocskákra bízni", és olyanokra sem, akikről tudható, hogy "Marx és Lenin köpönyegéből ugrottak elő".
A wellness-szállodakomplexumot ez csak annyiban érinti, hogy sok ellensége van ott is a "magyarok bejövetelének", tehát egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul az üzlet. De ha mégis, akkor óriási lehetőségek nyílnak. Már csak azért is, mert ez a komplexum - amely a 120 szobás, öt medencés szállón kívül kempinget, apartmanfalut és egy fejlesztési telket is magába foglal - egész közel van a lendvai fociakadémiához. Amit viszont - minő véletlen - a magyar állam 1,3 milliárd forinttal támogat. A helyi futballcsapat pedig - nem mellesleg - a Zalaegerszeg (ZTE) tulajdonosáé. Így aztán politika és gazdaság, valamint érdekek, pénzek és lehetőségek szépen összeérnek. 
Amint tanult kollégám megjegyezte, a világ egy nagy, terített asztal, és ami Orbánnak megtetszik, azt lecsipegetik az adófizetők. Nem kétséges: mindenki boldogságára.
2018.08.17 08:35