Charles Gati: Amerika hallatja a hangját

Az új amerikai nagykövetjelölt múltheti meghallgatása alapján biztos, hogy a szenátus megszavazza Trump elnök kiszemeltjét, David Cornsteint. A meghallgatás során ugyanis kiderült, hogy az egység teljes: a külügyi bizottság republikánus elnöke, demokrata elnökhelyettese és a magyar körülményeket leginkább ismerő Benjamin Cardin szenátor mind arra biztatta Cornsteint, hogy igyekezzen a magyar kormányt jó irányba – nyugati irányba - téríteni.

A biztatásra nemigen volt szükség. A nagykövetjelölt szokásos bevezető nyilatkozata félreérthetetlen volt. Első feladata, mondta, az amerikai érdekek és értékek (szólásszabadság, sajtószabadság, vallásszabadság) terjesztése, a második a két ország közötti gazdasági kapcsolatok további bővítése, a harmadik az antiszemitizmus terjedésének fékezése, a negyedik a szövetségi kapcsolatok ápolása lesz. Kiállt a Közép-európai Egyetem (CEU) mellett is.

Cornstein szövegét a Fehér Ház és a State Department illetékesei bizonyára jóváhagyták. Sőt – urambocsá! – hasonló szöveget hallhattak volna a szenátorok Hillary Clinton jelöltjétől is. Amerikában ugyanis a liberális és a konzervatív közvélemény egyaránt egyre élesebben kritizálja a magyar kormányt. A három mérvadó amerikai napilap közül csupán az elmúlt hétvégén kettő részletesen foglalkozott a magyar politikai élettel. A New York Times Orbán beiktatási beszédét ismertetve szóvá tette a miniszterelnök 2030-ig terjedő, fontoskodó terveit, míg a Washington Post az állampolgársági papírokkal való üzérkedés kapcsán beszámolt az amerikai vízummentesség esetleges felfüggesztéséről.

Ha Magyarországról esik szó, a hivatalos amerikai álláspont lényegében évek óta változatlan. Igaz, volt egy olyan nagykövetasszony, aki - amikor a Fidesz még ellenzékben volt – bedőlt Orbán oroszellenes retorikájának. Egy másik pedig elolvadt Orbán kézcsókjától, és sokáig elhitette magával, hogy az ő hatására a miniszterelnök úgymond „gyökeresen meg fog változni.”

Cornstein, bár ő is politikai kinevezett, meghallgatása során semmi jelét sem adta az ilyen vagy ehhez hasonló naiv elképzeléseknek. Érzékelni látszik, hogy akkor lesz sikeres nagykövet, ha apró lépésekkel bizonyítja Amerika tartósan képviselt értékeit a magyar társadalom és a magyar kormány felé, nem pedig akkor, ha megpróbálja meghívatni Orbánt a Fehér Házba.

A nagykövetjelölt egyik problémája inkább az, hogy manapság az amerikai külpolitika túl gyakran változik és lényeges ellentmondásokba keveredik. A másik gond az, hogy a reménybeli új nagykövet vajmi keveset tud a magyar történelemről, kultúráról, politikáról; a meghallgatáson még Raoul Wallenberg neve is ismeretlen volt számára. Új állomáshelyén nagy szüksége lesz megbízható, jól informált munkatársakra.

Cornstein első nyilatkozata biztató kezdet. Azt sugallja, hogy tiszteli azokat az értékeket, amelyek lehetővé teszik számára – egy Magyarországról kivándorolt amerikai zsidó unokájának –, hogy az Egyesült Államokat Budapesten képviselje.

2018.05.16 08:02

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58