Vereségünk okai

A 2018-as országgyűlési választásokon a Fidesz megszerezte harmadik alkotmányozó többségét. Minden a kormánypártnak kedvezett: a választási rendszer, a Fidesz-sajtóiroda részévé züllesztett közmédia, az óceáni nagyságú erőforrástöbblet – szó sem lehetett arról, hogy a választási küzdelemben a felek egyenlő feltételek mellett mellett mérkőzhessenek. Ennek ellenére ki kell jelentenünk: az ellenzék – mely a brutális erőfölény tudatában vett részt a megmérettetésen – elbukott. A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpártá erősödni. A Fidesz szavazatnövekedése miatt kimondhatjuk: ezt a választást egyszerre nyerte meg Fidesz-KDNP és vesztette el az ellenzék.

Utóbbi elsődleges vereség-reakciói elhibázottak voltak: az említett egyenlőtlen feltételek miatt kesergett, illetve belebonyolódott egy terméketlen és eredménytelen bojkott vitába. Szinte egyedül Gyurcsány Ferenc volt kivétel, aki az eredmények ismeretében azonnal, pontosan és őszintén kimondta: „nem találjuk az ellenszerét (…) a Fidesz politikájának.” És ezzel a lényegre világított rá: az ellenzék tartalmilag nem tudott válaszolni a Fidesz politikájára. Magyarán: annak a Demokratikus Koalíciónak az elnöke - amelynek politikusai aranyérmesek voltak mindenki leárulózásában, aki nem tartott lépést aktuális hatalomtechnikai ötletelésükkel - hirtelen megvilágosodott és belátta: közös problémánk gyökere tartalmi és nem technikai volt.

Ez az írás a tartalmi gondokkal kíván foglalkozni. Hiszen a technikai kérdéseket (például az összefogást) azért kellett folyamatosan napirenden tartani, mert hiányzott a tartalmi mondanivaló. Ezért igaz az az álláspont, hogy a koordináció részletkérdés volt, mégpedig abból a fajtából, amit a politikusoknak egymás és a négy fal között kellett volna rendezniük. Ugyanakkor Rónai Egon az ATV Húzós című műsorában a lényegre tapintott: azért erről kérdezte az ellenzéki politikusokat, mert ez volt az egyetlen történés a mi oldalunkon. Mentegetőzésképpen fel lehet sorolni az értelmiségiek, a balliberális közbeszéd és a civilek bűneit – de az nem ad felmentést egyetlen politikusnak és politikai közösségnek sem. A felelősség mindig a politikusuké. Hogy elkezdődött és sok folytatást megért az a szappanopera, amelyik arról szólt, holt tart az ellenzéki politika jelölt-castingja; ki, mikor, kit árul el; ki kinek a bérence, ügynöke – nos, ez az ellenzéki politikusok hibája. Az enyém is, és azé a politikai közösségé is, amelyhez tartozom. E hibákat viszont csak akkor nem követjük el újból, ha kielemezzük vereségünk okait.

A feladat a tartalmi kérdések megválaszolása. Ami persze újra aktuálissá teszi a technikai kérdéseket is – de a sorrendet nem szabad felcserélni. Hiszen a 2018-as választásokból nyilvánvalóan látszik: kizárt, hogy a jelenlegi pártstruktúrában jelentős politikai sikert lehessen elérni. De a pártstruktúra önmagától nem változhat meg. Kizárólag akkor változhat, ha akadnak olyan szereplők, akik képesek együttműködni – közös ügyekben, közös felületen.

A második kvótanépszavazás

A hódmezővásárhelyi időközi választás után a jobboldali politizáló osztály attól zsongott, hogy a migráció napirenden tartása kevés lesz a Fidesz választási győzeleméhez, jobb lenne a kormányzás eredményeiről beszélni. A Fidesz vezetése mégis másképp döntött, továbbra is a migrációt, és a hozzá szorosan kapcsolódó Soros-kampányt tartotta fókuszban. Ráadásul még intenzívebben vádolta az ellenzéket azzal, hogy lebontaná a határkerítést és beengedné az illegális bevándorlókat. Így a migrációs veszély jól megfogható tétet adott a választásnak: ha nem a Fideszre szavazol, akkor jönnek az illegális migránsok. Ez a tét a magyarok egy jelentős részét az urnákhoz terelte.

A migráció kapcsán az ellenzéki pártok reakciója egységes volt: a témával nem szabad foglalkozni, inkább az oktatásra és az egészségügyre, az „emberek valódi problémáira” kell fókuszálni. Ez a logika alapvetően nem volt elhibázott, hiszen egy olyan kérdésben, amiben az emberek jelentős többsége egyetért a kabinettel, kár lett volna versenyezni – egyetlen ellenzéki párt sem tudott volna például azzal az üzenettel pluszszavazatot szerezni, hogy még magasabb kerítést épít. Ám ahhoz, hogy az ellenzék sikerrel hallgathasson a migrációról, egy alapvető feltételt teljesítenie kellett volna: nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy közte és a kormány – vagyis a választópolgárok között – nincs véleménykülönbség. Azaz az ellenzék is úgy gondolja: az illegális migráció rossz és Magyarországnak joga van megvédenie a határait.

Amikor a kvótanépszavazáson Keresztes László Lóránt képviselőtársammal ketten, ellenzéki politikusként vállaltan nemmel szavaztunk, sok kritikát kaptunk. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy a kérdésre a nemzeti érdeket figyelembe vevő választ adtunk – és amennyiben az ellenzéki politikusok többsége is így tett volna, más eredmény tértünk volna el április 8.-án.
Az, hogy ki dönt arról, ki élhet egy ország területén, az önrendelkezés legalapvetőbb kérdése. Ráadásul baloldali szempontból sem védhető, hogy létezne olyan emberi jog, miszerint mindenki ott élhet, ahol akar. A jóléti állam létének alapja, hogy az állampolgárok az adók és járulékok befizetése révén jutnak hozzá szolgáltatásokhoz. Vagyis a jóléti állam kockázatközösség – a sokat emlegetett szolidaritás képezi az alapját. Csakhogy ez a szolidaritás jól körülhatárolt csoportot feltételez, ahol közösek a normák, az értékek és a kultúra. A baloldal egyik fő vívmánya a jóléti állam, amely csak határokkal és korlátokkal létezhet. A bevándorlás a közösön kiharcolt bérek letörését, a megélhetési költségek emelkedését eredményezi, miközben nagyon is alkalmas a profitmaximalizálásra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azt a gyűlöletkeltő stílust, amivel a Fidesz hergelte a magyar embereket, ne lenne szabad, sőt ne kellene elutasítani. De egy stílusvita nem elegendő egy ilyen fontos és hatásos politika legyőzéséhez. A 2018-as választást úgy is felfoghatjuk, mint a második kvótareferendumot. Ezt veszítettük el másodjára.

A globális elit a magyar nép ellen

A Fidesz jelszava az volt, hogy „nekünk Magyarország az első.” A hatalom kampányának legalapvetőbb mondanivalóját úgy lehetne összefoglalni, hogy ők a lokális nép a globális elit ellen. (Cinikusan szólva a Fidesz legjelentősebb politikai teljesítménye, hogy összesen 12 év kormányzás után elitellenesnek tudott mutatkozni.) A kormánypárt kommunikációja az elnyomott, a nemzetközi összeesküvés ellen küzdő szabadságharcos mítoszára épült – mindezt úgy, hogy tükörfordításban használt amerikai kampányszlogeneket.

Orbán Viktor és kormánya minden mondatával direkt felhergelte az EU politikai erőközpontjait és a nyugati sajtót. A magyar miniszterelnök azzal srófolta föl világpolitikai jelentőségét, hogy Európa sötét lovagjaként szembement a nagy konszenzus nem gazdaságpolitikai részével, és ideológiailag megkülönböztette magát. Főszereplő lett Európa színpadán. De nem azért, mert – ahogy például Techet Péter írja az Azonnalin – szembement a német ipari lobbival vagy az EU alapvető gazdasági felépítésével. Pont az ellenkezője történt: Orbán csupán a puha ügyekben volt kemény. A neoliberális európai konszenzus kiszolgálójaként szabadságharcot folytatott szimbolikus ügyekben, mindenhol megkereste az általa SZDSZ-nek ítélt alapvetéseket és ellentmondott neki.

Az ellenzék pedig ebben a vitában folyamatosan belecsúszott a globális elit lokális védelmezőjének szerepébe. Az „Európa, Európa” skandálások, a fejlett nyugatozás, az európai értelemben vett konzervatív/liberális/szocialista/zöld közösségek várása semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy áthúzza ezt a vitát a szimbolikus térbe. Márpedig ezt a vitát csak a materiális térben tudjuk megnyerni. Azzal, ha elmondjuk, hogy az Orbán-kormány többet ad a multiknak, mint bármelyik szocialista kormány; ha megmutatjuk, hogy az egykulcsos adóval hozott egy külföldről importált, a magyar embereknek káros ideológiát hozott be.

Európa nem fogunk nekünk segíteni. Nem várhatjuk, hogy ezt a kormányt külföldről döntsék meg. Minden olyan lépéssel, minden olyan gesztussal, amivel külföldről akarunk a kormányra nyomást gyakorolni csak azt igazoljuk, hogy tényleg ők a magyar nemzetet képviselő bátor szabadságharcosok. Itthon kell leváltani a kormányt. Egyszerűen azért, mert nem képviseli a magyar emberek érdekeit.

A balliberális konszenzus vége

Techet Péter írja említett cikkében, hogy „ma már a nyilvánosság csatornái, terei kinyíltak. Nem fontosabb egy Die Zeit-esszé, mint a Mindenegyben blog nyelvtani hibáktól hemzsegő írása.” Ebben tökéletesen igaza van.

A politikai felhatalmazást kétféle legitimáció alapozhatja meg. Vagy a többség képviselete, vagy az a meggyőződés, hogy a jobb minőségű emberek, az erkölcsileg felsőbbrendűek élcsapata hivatott a vezetésre. Egy demokráciában az előbbiek győznek, az utóbbiak veszítenek. Az ellenzék ezt már tudja. Ezt mutatja a „Sokak Magyarországa” illetve, a „mi vagyunk a többség” jelszó – de itt még van teendőnk. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy igenis sokkal fontosabb, milyen üzenetet tudunk eljuttatni egy tetszőleges magyar településre, mint az, hogy mit ír a Die Zeit vagy bármelyik nagypresztízsű világlap.
Azok, akik még mindig az „élcsapat típusú” politikai legitimáció birtokosainak tekintik magukat, a balliberális politizáló és duruzsoló osztály nagy öregjei közé tartoznak. Ők minden irónia nélkül írnak le olyan mondatokat, hogy „a bunkók világuralma kezd kiteljesedni.” Ők azok, akik hivatva érzik magukat, hogy az összes ellenzéki képviselőjelöltnek megszabják, ki, kivel fogjon össze. Ők azok, akik előríják, meddig nem szabad a Jobbikkal még csak vitázni sem, és mikor kell benne szövetségest látni, összefogni vele. Könnyű lenne rájuk fogni az ellenzék sikertelenségét, és kikiáltani őket bűnbaknak.

Lendvai Ildikó mondta egyszer, hogy a politika olyan, mint a váltófutás: akik elől futnak, akkor tudják a váltót átadni, ha utolérik őket. Hogy a balliberális értelmiség ötletei mennyire relevánsak, az attól függ, hogy a politika miben hallgat rájuk. Ameddig nincs egy alternatív közvetítő közeg, nincs egy alternatív észosztó osztály, addig ők értelmezik a politikát (a médiában is), ők lesznek hatással a közügyekre. A politika felelőssége és dolga ezzel szemben az, hogy ha más üzeneteket tart helyesnek és hasznosnak, akkor teremtse meg a feltételeit e tartalmak megjelenítésének. Az ellenzéki politikusoknak a szűkülő médiatérben egymás árulózása helyett inkább érvelniük kellene, melyik döntést miért tartják jónak vagy hibásnak. Ha így tennénk, akkor mindannyian többre mennénk.

Az, hogy a Fidesz harmadszor is alkotmányozó többséget szerzett, közös kudarcunk. Aminek oka van. Az első feladat, hogy végiggondoljuk: mit rontottunk el. Nem fogunk az összes okban egyetérteni, de ha higgadtan kibeszéljük a jó és rossz kompromisszumokat, ha józanul elemezzük a valóságot, akkor fel tudunk nőni a szavazók által elvárt felelős viselkedéshez. Ha nem tesszük, marad a sértődöttség, a hisztéria – és a sikertelenség.

Szerző
2018.05.16 09:42
Frissítve: 2018.05.16 11:24

Brüsszel megtámadásának hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről tartott tájékoztatóján), hogy a brüsszeli tervekről szóló plakátkampány minden elemében tartható, pontos és igaz állításokat tartalmaz.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem. Sem az nem igaz, hogy migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást, sem az, hogy be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát, sem az, hogy gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait, sem az, hogy bankkártyákkal segítik a bevándorlást. A plakáthazugság viszont tény. Kérdés, hogy erősebb tény-e az igazságnál.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (szokásos interjújában, a Kossuth rádióban a legújabb, Brüsszel elleni kormányzati propaganda-hadjárattal kapcsolatban), hogy az európai határvédelmi szervezet, a Frontex csak tízezer emberrel akarja megvédeni Európa határait, miközben egyedül a magyar határon 8 ezer emberre van szükség.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió nem akarja egyik tagországtól sem átvállalni a határok védelmét, nem is kérte rá senki (sőt a magyar kormány tiltakozott is a nem létező szándék ellen), és csak azért állítana föl egy ekkora védelmi erőt, hogy szükség esetén segíthessen. Ha hagyják. De Orbán nem hagyja.
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy nem helyes, ha úgy beszélnek a családtámogatási program fogadtatásáról, mintha az megosztó volna, mert a valóságban van egy hatalmas tömeg, amely hagyományos módon éli az életét, és a legfontosabb számára a gyerek, a család.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy ugyanolyan hatalmas tömeg van, amely nem hagyományos házasságban él, hiszen az újonnan született gyerekek majdnem fele házasságon kívüli kapcsolatból születik. Ezek a szülők pedig ki vannak zárva a családtámogatási intézkedések köréből. Ha ez nem megosztó, akkor mi? 
Azt állította Bocskor Andrea fideszes európai képviselő (az Európai Parlament egyik bizottságának vitájában), hogy alaptalanok a kormánybefolyásról szóló vádak, mert elemzések szerint a magyar média 69 százalékban kormánykritikus, és csak 31 százalékban kormánybarát.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez az „elemzés” a (kormánypárti) Nézőpont Intézethez tartozó Médianézőtől származik, és abban csak azt nem vették figyelembe, hogy az egész vidéki sajtó kormányhoz közeli, a teljes rádiópiac (egy adó kivételével) szintén, a tévék közül mindössze kettő nem kormánybarát, úgyhogy legföljebb az internetes piacon van nagyjából egyensúly. De még a Médianéző is csak 67 százalékos ellenzéki fölényről delirált, a brüsszeli Fidesz azonban már 69-nél tart. És még hol van a vége?
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (sajtótájékoztatóján), hogy ma 20-30 százalékkal több orvos dolgozik az országban, mint 10 éve.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2009-ben 35196 orvosról adott számot a Központi Statisztikai Hivatal, a legutóbbi, 2017-es adat pedig 39132 volt. Vagyis a növekedés nem 10, hanem csak 4 ezer. Matematikai kormánybiztos kerestetik.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:18

Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek. Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szövevényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.
Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön odaszólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szétrágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.
Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem... Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”
A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.
Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védőpajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! - politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? - kérdezte a főügyész az ő népétől.
Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket. 
Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:20