Kisebbségben lenni szabadságot is jelent

Publikálás dátuma
2018.05.16 07:45
Fotók: Draskovics Ádám
Fotó: /
Tompa Andrea kapta a Libri irodalmi díjat Omerta - Hallgatások könyve című, az ötvenes évek Romániájában játszódó regényéért.

- A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?

- Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. - A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.

- A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?

- Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.

- Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?

- Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak.

- A jó irodalomnak “feladata” aktualizálni?

-Inkább azt mondanám, hogy a jó irodalom mindig igaz kérdéseket tesz fel, attől akár aktuálisnak is tűnhet. Nemrég egy beszélgetésen a fiatal színházcsinálókat arról kérdezték, miért nem csinálnak politikai színházat. Szerintem a jó színház mindig politikus, tehát érvényes, fontos kérdéseket tesz fel az emberről, a létezésünkről, a világunkról.

- Kevés lehetőség van a kritikus megszólásra, bárki könnyen megkaphatja a balliberális rettegő címkét.

- Egyetértek, hogy szűkek a játékterek. A közmédiában nem lehet értelmes vitákat folytatni. A közmédia funkciója az volna, hogy kontrollálja a hatalmat, ezt ma nevetséges ki is mondani. Mégis vannak pici terek, helyzetek, amelyeket ki kell használni és teremteni is lehet, mert ötven ember mindig van, akikkel valamit megvitathatunk. Nem arról kell ábrándozni, hogy sok emberhez beszélünk. A paradoxon az, hogy ezekben a pici terekben nehezebb vitatkozni, mert azok az emberek hajlamosak összejönni, akik hasonlóan gondolkodnak. Nehéz megtalálni azokat a lehetőségeket, amikor olyan emberekkel beszélgethetünk, akiknek teljesen más a véleménye.

- A megalkuvás és az ellenállás mellett ki is lehet szállni a rendszerből. Schilling Árpád például elhagyja az országot. Ön is elhagyta Romániát. Megoldás elmenni?

- Ezek nehéz, egyéni döntések. Más élethelyzet egy fiatalé és egy idősebbé. Tudom, mit jelent elmenni, milyen nyereséggel és veszteséggel jár. Tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországra jöttem, és az mindig is egy normális vágy volt, hogy az ember lássa a világot. Csak most nagyobb a mozgástér és szűkebb itthon a játéktér. Más elmennie egy ügyes munkásembernek és egy művésznek, aki oda van láncolva a nyelvéhez. Egyik írókollégám mondta, hogy ő itthon egy ismert, jól szituált idős úr. Ha elmegy Angliába, ebből annyi marad, hogy egy idős úr. Az én helyzetem hasonló most. Schillinggel kapcsolatban fontos, hogy őt kikiáltották közellenségnek. Kevesen tudják, milyen következményei lehetnek ennek.

- Mindhárom regényének tere Erdély, amelyhez a magyarországi képzeletvilágban a hagyomány, eredetiség fogalmait kötjük, illetve a politika is használja eszközként. Mit jelent Budapestről nézve Erdély?

- Jelenti a politikai játékteret, amiért eléggé haragszunk, azokra is, akik Romániában szívesen részt vesznek a politikai játszmában. Azok az írók, például én, Dragomán György, Bodor Ádám, akik számára a 20. századi romániai társadalomtörténet fontos, vagy pusztán ez a Magyarországról ismeretlen térség, szeretnénk bonyolítani az egyszerű, gyakran mitikus Erdély- és kisebbségképet. Olyan történeteket mondunk, amelyekből kiderül, hogy van egy urbánus Erdély, ahol rengeteg kisebbségen belüli kisebbség él, sokféle identitás, mentalitás, székelyek, csángók, zsidók, magyarok, cigányok.

- Az Omertából kiderül, hogy a kisebbségek is sokszínűek: nem erdélyi magyarokról, hanem székiekről, hóstátiakról van szó, utóbbiak Kolozsvár környéki “városi földészek”. Hogy jutott el ezekhez a csoportokhoz?

- A városnak abban a felében, ahol születtem, a hóstátiak erősen jelen voltak, láttam őket eltűnni. De ahhoz a gondolathoz, hogy a kisebbség önmaga is bonyolult, későn jutottam el. Amikor az ember egy realitásban él, mindig egyének vannak a csoporton belül. A hóstátiak Kolozsvár körül is harcoltak egymással, egyik fertályból a másikba nősülni főbenjáró bűn volt. Ez külső nézőpontból furcsa, pedig minden kisebbségben megvan a belső tagozódás. Nem tudom van-e értelme például azt mondani, hogy magyarországi cigányság.

- Négyből három elbeszélő nő az Omertában, így többszörösön kisebbségi helyzetben vannak. Hogyan viszonyul ahhoz a diskurzushoz, ami a nők szerepéről szól az irodalomban?

- A kisebbségi helyzet egyrészt elnyomással, másrészt furcsa módon nagyfokú szabadsággal is jár. A 20. század elején a nők több progresszív területen kezdtek el működni, mert a mainstream dolgok foglaltak voltak a férfiak által. Például megjelentek a fotográfiában, a kortárs táncban. Elképzelhetjük a saját helyzetünket úgy, hogy miből szorulunk ki, de engem jobban érdekel a szabadság faktor. Az irodalom számomra egy demokratikus játszótér. A könyv vagy jó vagy nem. Ha megnézzük a nagy díjakat, persze én is látom, hogy van üvegplafon, de az életkor is tényező. Hogy lehet az, hogy tavaly negyven alatt senki nem írt olyan jó könyvet, hogy rákerüljön egy díj listájára? Másrészt a férfiakat is áldozatnak látom, őket sokszor megnyomorítja az a szerep, hogy sikeresnek kell lenni, nekik kell vinniük a dolgokat.  

- A Libri-díj tizes listáján egyedül szerepelt nőként.

- Eljöhet az az idő, amikor hét nő lesz a listán és három férfi, de azt is a normalitás keretein belül kell tárgyalni. Ne azért legyen jelölt valaki, mert nő. Van gyanakvás is a női teljesítménnyel kapcsolatban, például hogy a férfi írók komoly és fontos dolgokat írnak, a női írók pedig „érdekesek”. Bizonyos szakmákról azt gondoljuk, férfi dolgok, ilyen az irodalom vagy a rendezés, és főleg a politika. Ez attól változhat, ha felismerjük és átláthatóvá tesszük magunk számára az előítéleteinket.

Névjegy

Tompa Andrea (1971, Kolozsvár) író, színikritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanít. 1990 óta Budapesten él. Tavaly jelent meg harmadik regénye, az Omerta – Hallgatások könyve, amellyel idén elnyerte a Libri irodalmi díjat.

Szerző
2018.05.16 07:45

Mégsem találták meg a hat éve ellopott Picasso-festményt?

Publikálás dátuma
2018.11.19 11:31

Fotó: /
A holland írónő állítása szerint „tréfa áldozata lett”, két belga rendező állhat a háttérben.
Álhír lehet, hogy felbukkant egy hat éve ellopott Picasso-festmény: a kép megtalálását bejelentő holland írónő elmondása szerint „tréfa áldozata lett” – közölte a holland NOS televízió. Az írónő vasárnap este azt mondta, hogy gyanútlanul bedőlt két belga filmrendező „performanszának” – idézte a Guardian online kiadása. A News.ro hírügynökség vasárnapi jelentése szerint Mira Feticu román származású holland írónő szombaton Hollandia bukaresti nagykövetségére vitte be a Picassónak tulajdonított alkotást, és a nagykövetség azonnal értesítette a román hatóságokat. Úgy vélték, a rotterdami műcsarnokból román műkincsrablók által 2012-ben ellopott hét nagy értékű festmény egyikéről, Picasso Harlequin-fej című alkotásáról van szó. A festményt Mira Feticu Hollandiában élő román származású írónő találta meg egy másik, meg nem nevezett holland állampolgárral együtt. Feticu 2015-ben a rotterdami műkincslopásból merített ihletet Tascha című regényének megírásához. Állítása szerint tíz nappal ezelőtt névtelen román nyelvű levelet kapott, melyben a levélíró megjelölte az elásott műkincs helyét. A levélről azonnal értesítette azt a holland nyomozót, akivel együttműködött a regénye megírásakor. Ezután indult el egy holland állampolgárral a megjelölt helyre, ahol egy kő alá rejtve, műanyag fóliába becsomagolva találta meg a képet tartalmazó csomagot. A News.ro hírügynökség képet is közölt az írónőről, amint kezében tartja a keretéből kivágott festményt és a reprodukciót, amely alapján azonosította a művet. A műalkotást a nagykövetség átadta a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészségnek (DIICOT). Az ügyészség vasárnap szűkszavú közleményben erősítette meg: Hollandia bukaresti nagykövetsége bejelentése alapján nyomozást indított az ügyben. A műalkotást hétfőn a Román Művészeti Múzeumba szállítják szakértői vizsgálatra. A belga írónő azonban ezután kapott egy emailt, amiben elmagyarázták neki, hogy a levél a True Copy (Valódi másolat) elnevezésű projekt része volt, melyet Geert Jan Jansen megrögzött holland képhamisító ihletett. Jansen hamisítványai 1994-es lefüleléséig elárasztották Európa és a világ műgyűjteményeit. A két belga rendező, Bart Baele és Yves Degryse weboldalukon azt írták, az előző néhány hónapban készítették elő a performanszt. Produkciós cégük „jelenleg nem szeretné kommentálni a történeteket”, mivel először Feticuval akarnak beszélni. „Részletekkel néhány napon belül szolgálunk” – írták közleményükben.

Hét festményt vittek el

Román betörők 2012-ben a rotterdami Műcsarnokba (Kunsthal) hatoltak be, ahonnan hét nagy értékű festményt vágtak ki a képkeretből, és vittek magukkal. A festmények – Picasso, Matisse, Monet és Gauguin alkotásai – közel 18 millió euróra (5,8 milliárd forintra) voltak biztosítva. Az ügyben a DIICOT hat román állampolgár ellen emelt vádat. A két fővádlott beismerő vallomást tett, őket 2014 februárjában a Bukaresti Táblabíróság jogerősen 6 év, valamint 5 év 4 hónap börtönbüntetésre ítélte. A perben kétéves börtönbüntetést kapott a fővádlott anyja, aki előbb azt vallotta, hogy elégette a festményeket, később azonban visszavonta a vallomását. A festmények hollétéről a román nyomozóknak nem sikerült információkat szerezniük. 

Szerző
2018.11.19 11:31
Frissítve: 2018.11.19 11:31

Családban marad - Kabaré a Revizorból

Publikálás dátuma
2018.11.19 10:00

Fotó: / Mészáros Zsolt
Kabarét rendezett Mohácsi János az átírt Revizorból. Nevetünk a kisvárosi korrupción, összefonódásokon, az álságos törtetésen és lojalitáson. És ez mind nagyon is ismerős.
Gogol Revizorából a Mohácsi testvérek egy teljesen új művet írtak, persze az alapmotívumokat meghagyva. Megszokhattuk ezt tőlük, de amikor az ember ezzel a teljes átírási merészséggel és ambícióval újra és újra szembetalálkozik, mégis meglepődik. Szerencsére, csak az első néhány percre igaz ez, mert ilyenkor a néző elengedi az eredetit és átengedi magát az újnak. A cselekményt a szerzők áthelyezték a mába, na azért nem Magyarországra, hanem egy orosz kisvárosba. Itt is jön a Revizor, mint Gogolnál, de még hogy mennyire jön és van már internet, és mobil. A szereplők is változnak: az álrevizor Hlesztakov, itt bányamérnök hallgató, és a helyi elit pedig teljes spektrumában megjelenik, a sikeres vállalkozótól, a kevésbé sikeres vállalkozóig, a rendőrfőnöknőtől a tanítóig. Az alaptípusok persze Gogolnál is megvannak, de Mohácsiék elszabadult fantáziával mindent továbbgondoltak. Szereplőket, a történetet, neveket és szóvicceket. És az egészben az jó, hogy működik. A nézők attól függetlenül, hogy milyen a világnézetük, melyik pártra szavaznak, harsányan nevetnek a végletekig felpörgetett komikumon. Pedig a szerzők nem tesznek mást, csak a mindennapjainkat sűrítik és dramatizálják bele a drámába. Teszik ezt szellemesen, gátlások nélkül, de ha már erről a témáról - a hatalom, a korrupció, a különböző összefonódások – van szó, miért éppen nekik lennének gátlásaik, amikor a szereplőik már rég nem ismerik ezt a szót, legfeljebb álságosan hivatkoznak rá. Sok mindenre hivatkoznak, becsületre, jó modorra, hitre, tapintatra, de mint mi is nap, mint nap tapasztaljuk ez már csak a kampány és politikai szlogenek szintjén érvényes. A hitele, az igazi tartalma már rég a múlté. Ebben a szellemben a szombathelyi Revizor egy féktelenül nevettető kabaré jelenetek sorozata. Persze, hogy nevetünk rajta, pedig sírhatnánk is, de már ezen is régen túl vagyunk. Nevetünk azon, hogy amikor az egyik szereplő független sajtót hangoztat, a másik visszakérdez, van még olyan? Vagy azon, hogy a vezér, a „jégmezők lovagja” megdicséri a polgármestert, mert időben küldi mindig a pénzt. 
A színészek, érezhetően élvezik a helyzetet és jó formát mutatnak. A Gagarin álnevet használó bányamérnök hallgatót játszó Lábodi Ádám vendégként és a barátját „Dr. Puskint”, vagyis igazából Oszipot alakító Orosz Róbert állja a sarat és az iramot. Mint ahogy a többiek is, a polgármestert megformáló Bajomi Nagy György, vagy a rendőrfőnöknőt játszó Vlahovics Edit. De bátor és nagyszerű a polgármester feleségeként Alberti Zsófi, illetve a lányaként Hartai Petra. Az előadást három zenész élőben a színpadon végigkíséri. (Mondjuk ez nem újdonság Mohácsinál.) A történet vége is más, mint Gogolnál. Itt Hlesztakov nem tűnik el, hanem beépül a családba, elveszi a polgármester lányát, terveznek néhány gyereket, meg is ígérik ezt a a jégmezők lovagjának, akárcsak az örömszülők. Megy minden tovább, ahogy eddig. Kérdés, csak az, hogy meddig tudunk még ezen nevetni.

INFÓ

Gogol – Mohácsi testvérek Revizor Weöres Sándor Színház Szombathely Rendező: Mohácsi János

2018.11.19 10:00
Frissítve: 2018.11.19 10:00