Kisebbségben lenni szabadságot is jelent

Publikálás dátuma
2018.05.16 07:45
Fotók: Draskovics Ádám
Tompa Andrea kapta a Libri irodalmi díjat Omerta - Hallgatások könyve című, az ötvenes évek Romániájában játszódó regényéért.

- A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?

- Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. - A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.

- A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?

- Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.

- Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?

- Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak.

- A jó irodalomnak “feladata” aktualizálni?

-Inkább azt mondanám, hogy a jó irodalom mindig igaz kérdéseket tesz fel, attől akár aktuálisnak is tűnhet. Nemrég egy beszélgetésen a fiatal színházcsinálókat arról kérdezték, miért nem csinálnak politikai színházat. Szerintem a jó színház mindig politikus, tehát érvényes, fontos kérdéseket tesz fel az emberről, a létezésünkről, a világunkról.

- Kevés lehetőség van a kritikus megszólásra, bárki könnyen megkaphatja a balliberális rettegő címkét.

- Egyetértek, hogy szűkek a játékterek. A közmédiában nem lehet értelmes vitákat folytatni. A közmédia funkciója az volna, hogy kontrollálja a hatalmat, ezt ma nevetséges ki is mondani. Mégis vannak pici terek, helyzetek, amelyeket ki kell használni és teremteni is lehet, mert ötven ember mindig van, akikkel valamit megvitathatunk. Nem arról kell ábrándozni, hogy sok emberhez beszélünk. A paradoxon az, hogy ezekben a pici terekben nehezebb vitatkozni, mert azok az emberek hajlamosak összejönni, akik hasonlóan gondolkodnak. Nehéz megtalálni azokat a lehetőségeket, amikor olyan emberekkel beszélgethetünk, akiknek teljesen más a véleménye.

- A megalkuvás és az ellenállás mellett ki is lehet szállni a rendszerből. Schilling Árpád például elhagyja az országot. Ön is elhagyta Romániát. Megoldás elmenni?

- Ezek nehéz, egyéni döntések. Más élethelyzet egy fiatalé és egy idősebbé. Tudom, mit jelent elmenni, milyen nyereséggel és veszteséggel jár. Tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországra jöttem, és az mindig is egy normális vágy volt, hogy az ember lássa a világot. Csak most nagyobb a mozgástér és szűkebb itthon a játéktér. Más elmennie egy ügyes munkásembernek és egy művésznek, aki oda van láncolva a nyelvéhez. Egyik írókollégám mondta, hogy ő itthon egy ismert, jól szituált idős úr. Ha elmegy Angliába, ebből annyi marad, hogy egy idős úr. Az én helyzetem hasonló most. Schillinggel kapcsolatban fontos, hogy őt kikiáltották közellenségnek. Kevesen tudják, milyen következményei lehetnek ennek.

- Mindhárom regényének tere Erdély, amelyhez a magyarországi képzeletvilágban a hagyomány, eredetiség fogalmait kötjük, illetve a politika is használja eszközként. Mit jelent Budapestről nézve Erdély?

- Jelenti a politikai játékteret, amiért eléggé haragszunk, azokra is, akik Romániában szívesen részt vesznek a politikai játszmában. Azok az írók, például én, Dragomán György, Bodor Ádám, akik számára a 20. századi romániai társadalomtörténet fontos, vagy pusztán ez a Magyarországról ismeretlen térség, szeretnénk bonyolítani az egyszerű, gyakran mitikus Erdély- és kisebbségképet. Olyan történeteket mondunk, amelyekből kiderül, hogy van egy urbánus Erdély, ahol rengeteg kisebbségen belüli kisebbség él, sokféle identitás, mentalitás, székelyek, csángók, zsidók, magyarok, cigányok.

- Az Omertából kiderül, hogy a kisebbségek is sokszínűek: nem erdélyi magyarokról, hanem székiekről, hóstátiakról van szó, utóbbiak Kolozsvár környéki “városi földészek”. Hogy jutott el ezekhez a csoportokhoz?

- A városnak abban a felében, ahol születtem, a hóstátiak erősen jelen voltak, láttam őket eltűnni. De ahhoz a gondolathoz, hogy a kisebbség önmaga is bonyolult, későn jutottam el. Amikor az ember egy realitásban él, mindig egyének vannak a csoporton belül. A hóstátiak Kolozsvár körül is harcoltak egymással, egyik fertályból a másikba nősülni főbenjáró bűn volt. Ez külső nézőpontból furcsa, pedig minden kisebbségben megvan a belső tagozódás. Nem tudom van-e értelme például azt mondani, hogy magyarországi cigányság.

- Négyből három elbeszélő nő az Omertában, így többszörösön kisebbségi helyzetben vannak. Hogyan viszonyul ahhoz a diskurzushoz, ami a nők szerepéről szól az irodalomban?

- A kisebbségi helyzet egyrészt elnyomással, másrészt furcsa módon nagyfokú szabadsággal is jár. A 20. század elején a nők több progresszív területen kezdtek el működni, mert a mainstream dolgok foglaltak voltak a férfiak által. Például megjelentek a fotográfiában, a kortárs táncban. Elképzelhetjük a saját helyzetünket úgy, hogy miből szorulunk ki, de engem jobban érdekel a szabadság faktor. Az irodalom számomra egy demokratikus játszótér. A könyv vagy jó vagy nem. Ha megnézzük a nagy díjakat, persze én is látom, hogy van üvegplafon, de az életkor is tényező. Hogy lehet az, hogy tavaly negyven alatt senki nem írt olyan jó könyvet, hogy rákerüljön egy díj listájára? Másrészt a férfiakat is áldozatnak látom, őket sokszor megnyomorítja az a szerep, hogy sikeresnek kell lenni, nekik kell vinniük a dolgokat.  

- A Libri-díj tizes listáján egyedül szerepelt nőként.

- Eljöhet az az idő, amikor hét nő lesz a listán és három férfi, de azt is a normalitás keretein belül kell tárgyalni. Ne azért legyen jelölt valaki, mert nő. Van gyanakvás is a női teljesítménnyel kapcsolatban, például hogy a férfi írók komoly és fontos dolgokat írnak, a női írók pedig „érdekesek”. Bizonyos szakmákról azt gondoljuk, férfi dolgok, ilyen az irodalom vagy a rendezés, és főleg a politika. Ez attól változhat, ha felismerjük és átláthatóvá tesszük magunk számára az előítéleteinket.

Névjegy

Tompa Andrea (1971, Kolozsvár) író, színikritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanít. 1990 óta Budapesten él. Tavaly jelent meg harmadik regénye, az Omerta – Hallgatások könyve, amellyel idén elnyerte a Libri irodalmi díjat.

Szerző

A tökély démonai

Publikálás dátuma
2019.03.19 15:23
Földényi F. László új esszéje a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk
Fotó: Libri
Földényi F. László László kötetéből kiderül, hogy a tökéletesség iránti megszállottság miként vezethet embertelen következményekhez.
„Semmit ne fölöttébb” – óvott esztétikájában egykoron Berzsenyi a túlzásoktól. Földényi új esszéje mindenekelőtt épp a mértékvesztettség sajátos változatát tárja elénk. A gondolatmenet komoly művészet- és kultúrtörténeti példatárra alapozódik: az eszményi város reneszánsz terveitől, majd a felvilágosodás hasonló épületeitől a szovjet sztálinista mintatelepülésekig, Hitler és Speer Germániájáig. Sőt – ad abszurdum – az auschwitzi haláltábor barakkrengetegéig, precízen átgondolt és kivitelezett krematóriumáig. A szerző szerint az eszményire való végletes törekvés, benne a tökélyre vitt rend ellentétes az emberi természettel, teljességgel életidegenné válik, ekként az „eleven halál” tereit hozza létre. A sokszínűség, az esetlegesség radikális száműzése pedig szükségképp az erőszak, a kíméletlenség elszabadulását feltételezi. Az ideálisnak szánt tér együtt jár az átláthatósággal, valamilyen katonás sarkossággal: ennyiben a reneszánsz várostervek vagy a neoklasszicista épületvíziók hasonlóságot mutatnak Bentham eszményi börtönének ötletével vagy akár a fölépített bécsi elmegyógyintézet ideális formájával. Az élet természetes kavargásának, kaotikusságának kiküszöbölése előhívja a totális fegyelem, az ellenőrzés, a felügyelet követelményét. „Az élet ronthatatlansága a cél. Az eredmény: síremlék, börtön, bolondokháza, lakótelep.” A mű hajlékony érvelése nem állít olyasmit, hogy – profán fogalmazással – a reneszánsz és a felvilágosodás, mint komplex történeti rendszer, bármilyen módon a nácizmushoz vezetett. – „Olyan, mintha…” – ilyen típusú grammatikai fordulatokra épül az interpretáció, különnemű művészeti élmények, történeti ismerethalmazok közötti asszociációk lendítik előre az esszébeli gondolkodást. Az absztrakciók világában járunk tehát, ahol egy-egy korszak kiemelt ismérve mégiscsak megfeleltethetővé válik tőle gyökeresen különböző periódusok sajátosságainak. A reneszánsz festmény a haláltábor krematóriumának. S az általánosság szférájában, az elvont emberi természet baljós jegyeinek közegében merülhet föl időről időre a komor sejtetés: „A 20. század a maga addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem lerombolta azt, ami korábban ’teljesnek’, ’hibátlannak’ látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette. Hiszen a történelem, Hegel kifejezésével, mindig is mészárszék volt.” A folyamatos rombolás, pusztulás bizonyossága nyomán vetődhet föl a gyanú: a história végső soron csak ismétli önmagát. A nagyra törő emberi tettek pedig a hiábavalóságok hiábavalóságai. Van végül az esszének egy rezignált és feltétlenül megszívlelendő létfilozófiai vonulata is: a tökéletesség tervei a múlandóságunkkal dacoló öröklétet áhítják. De paradox módon az életszerűség kiiktatásával éppen a halál emlékműveivé változtak.  Infó:  Földényi F. László: Az eleven halál terei Jelenkor, 2018.
Frissítve: 2019.03.19 15:23

A barokk mesterei

Publikálás dátuma
2019.03.19 14:44
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
A XVI. század utolsó, és a tizenhetedik század első évtizedeiben indult diadalmas hódító útjára a barokk művészet, és érzelmi töltetével különösen a zene bizonyult alkalmasnak propaganda célokra. Jól jött a katolikus egyháznak, hogy erősítse a reformáció által megtépázott tekintélyét, jól jött a lutheránus vallásnak, hogy új híveinek hitét megerősítse, és jól jött egy olyan frivol műfajnak is mint az opera, amely erőteljes kifejező eszközöket kívánt. A XVII. század elején az olaszoknál egyrészt elindult az opera mindent maga alá gyűrő útjára, északabbra pedig a zeneszerzők, még ha nem is fukarkodtak hangszeres művek vagy akár operák írásával sem, az egyházi műfajokban alkották életművük javát: ez a folyamat csúcsosodott ki J.S. Bach művészetében. A Christina Pluhar nevével fémjelzett Himmellsmusik (Mennyei zene) című lemezen természetesen ő is szerepel egy jól ismert himnusszal, amely 1736-ban látott napvilágot nyomtatásban, bár a műsor törzsanyagát a XVII. században keletkezett német művek adják. Vagyis még egy kakukktojás jelenik meg itt, az olasz, bár Bécsben is dolgozott Antonio Berali, akinek egy hangszeres szonátája kapott helyet a sorban. Ízig-vérig vallásos művek ezek, himnikus énekek, lamentók, egy-két pusztán hangszeres darabbal, mint közjátékkal színesítve. Egy olyan hangszeres együttes, mint Pluhar L'arpeggiatája természetesen a legmagasabb elképzelhető színvonalon beszéli az északiak zenéjét is, amely valójában nem is olyan visszafogott érzelmileg. Ugyanolyan céltudatosan és mesterien alkalmazzák a szerzők a barokk zene által megengedett, harmóniai, dallami eszközöket, mint az olasz operisták, a célból, hogy hallgatóik érzelmeire hassanak, csak a külsődleges, virtuozitás visszafogottabb náluk. Az énekes szólisták, Celine Scheen, és Philippe Jaroussky szintén tudásuk legjavát vetik be, hogy a megindító alkotások összes hatóanyagukat kibocsájthassák. Mintaszerű kiadvány, örülhetünk a szép és informatív borítónak, kísérőfüzetnek is. Baráth Emőke lemeze szintén XVII. századi szerzőkre összpontosít, a helyszín azonban Olaszország, és a főszereplő Barbara Strozzi, az első profi zenész, női zeneszerző, akinek művei több mint felét teszik ki a műsoridőnek. De hallhatjuk tanára, Cavalli, és a kor másik ünnepelt opera szerzője Cesti műveit is, ezen a lemezen is megjelenik néhány hangszeres közjáték. Francesco Corti együttese sem hagy kívánnivalót maga után, sem stílusismeret, sem játékszínvonal tekintetében, ami természetes is kell, hogy legyen, hiszen annak a Baráth Emőkének kell egyenrangú partnereivé lenniük, aki az utóbbi évek során a barokk éneklés egyik világszinten is legkiválóbb alakjává lépett elő. Barbara Strozzi bár operát nem írt, műveiben a műfaj eszközeinek kiváló bortokosának mutatkozik, ami nem csoda kora legkiválóbbjától operaszerzőjétől tanult. A barokk szerzők célja a hallgató érzelmeinek befolyásolása volt, mint említettük, legyen szó, vallásos vagy világi zenéről. Nem csak hatásosan, érzelmeket gazdagon kifejezőn kell tudni énekelni ezeket a szólamokat, amelyeket az olaszok nagyon is extrovertált módon kívántak meg előadni, hanem a hatást fokozandó gyakran hangi bravúrokkal, díszítésekkel, ékesítésekkel, kell őket fűszerezni, ezek elemi alkotórészei az előadásnak. Noha a felvétel mostohán bánik a térrel - ha a hangzás némi távlatba lenne helyezve, élvezetesebb élménnyé tehetné a lemez hallgatását - az kiderül, Baráth Emőke a feladat mindkét aspektusával tökéletesen elszámol. Érző, hús-vér nőt mutat fel Strozzi dallamai mögött, de a többi áriában is, csodálatraméltó könnyedséggel alkalmazva a fifikás technikai eszközöket, régebben az ilyen teljesítményt nyújtó énekesnők kocsija elől fogták ki a lovakat.  
Voglio Cantar Strozzi, Cavalli, Cesti, Marini, Merula művei Baráth Emőke szoprán Il Pomo D'Oro, Francesco Corti Universal-Erato, 2019 Himmelsmusik Johann Christian Bach, Johann Sebastian Bach, Schütz, Theile, Tunder és mások művei Céline Scheen szoprán, Philippe Jaroussky kontratenor L'Arpeggiata, Chritina Pluhar Universal-Erato, 2018
Frissítve: 2019.03.19 14:44