Cannes - Szerelmek, szenvedélyek

Publikálás dátuma
2018.05.16. 07:46
HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM
Cannesben a lengyel Pavel Pawlikowski a fekete-fehérben forgatott és lírai képsorokkal záró Hidegháború művével nagy eséllyel aspirál az Aranypálmára. Az aktivizmusáról híres Spike Lee pedig nem finom szavakkal illette Donald Trumpot.

A 71. Cannes-i Filmfesztivál egyik alapvető kérdése volt, hogy vajon a nagy nevek – mint Mike Leigh, Paolo Sorrentino vagy akár Nemes Jeles László – enigmatikus visszautasítása és a vérfrissítés következtében vajon tényleg sokkal erősebb lesz-e a versenyprogram, mint a korábbi években. Nos, válaszunk így félidőnél még nincs, de annyi örömhírrel már szolgálhatunk, hogy jelen pillanatban az Arany Pálmára egyik legnagyobb esélyes kelet-európai alkotó: a lengyel Pavel Pawlikowski, aki a Hidegháború művével lenyűgözte a Croisette-et.

HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM

HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM

Nagy kérdés volt, hogy az Idáért Oscar-díja után mihez kezd Pawlikowski. Nagy amerikai blockbuster helyett úgy döntött, hogy egy igazán személyes történet alapján forgat: az alap pedig a szülei kalandos élete volt. Persze, a film fikció, Wiktor a zseniális zeneszerző és koreográfus és Zula a tehetséges énekes- és táncoslány kalandos szerelme, mely mindenféle politikai rendszer és földrajzi határok felett áll. Wiktor vidéken, egy tehetségkutató akció keretében fedezi fel a lányt még az ötvenes évek elején, magával viszi Varsóba, ahol nagyon hamar sztárrá válik. az első berlini turné idején a férfi eldönti: eljött az alkalom a disszidálásra. várja is lányt a határon, de ő nem jön. A szerelem azonban nem alszik ki, a következő években hol Párizsban, hol Jugoszláviában futnak össze, míg Zula egy külföldi névházasság következtében a férfihoz költözik Franciaországba. Az élet azonban másképpen fáj itt: Wiktor elveszti a férfiasságát azzal, hogy „csak” egy emigrációba kényszerült művész, Zulában pedig ez a lelki fájdalom honvágyat ébreszt és visszamegy Lengyelországba. Wiktor követi, noha tudja, hogy ezáltal börtönbe kerül. Egyszóval, ez a két ember nagyon boldog szeretne lenni, de a körülmények miatt ez nem lehetséges a számukra. Pawlikowski a történetet csodálatos – fekete-fehér – képsorokban meséli el olyan lírai lezárással, mely megkoronázza a művet és értelmet ad az örök szerelem frázisának.

Thierry Frémaux azon törekvése, hogy a kritikusok ne izgassák fel az alkotókat, csak részben sikerült, hiszen a gálákra csak bejutnak a kivételezett legnagyobb nemzetközi orgánumok – amiről van véleményünk –, de inkább foglalkozzunk a Cannes-i versenybe huszonhárom év után visszatérő Spike Lee-vel, aki azzal kezdte a versenyműve, a BlacKkKlansman sajtóbeszélgetését, hogy nem érdekli mint gondolnak az újságírók a filmről. Ami, nem mellékesen az utóbbi tíz és legerősebb műve a színes bőrű rendezőnek. A komikus az egészben, hogy a filmről alkotott vélemények pozitívak, viszont többen megkérdőjelezték, hogy mi értelme volt egy a hetvenes években játszódó műnek (melynek a lényege, hogy egy zsidó rendőr közvetlenül és egy fekete kollégája pedig közvetve beépül a Klu Klux Klánba) a végére bevágni Heather Heyer halálát, akit egy szélsőséges férfi gázolt halálra Charlottesville-ben 2017 decemberében, miközben a rasszizmus ellen tüntetett.

Lee elmondta: amikor ez megtörtént, már túl voltak a forgatáson és reménykedett abban, hogy az a fickó, akinek nem mondja ki a nevét és ott van a Fehér házban, ha megszólal, akkor a szeretet és nem a gyűlölet mellett foglal állást. Az aktivizmusáról híres Spike Lee ezután néhány percen belül legalább tízszer „motherfuckernek” nevezte Donald Trumpot. Ez a szó igen vulgáris jelentésétől kezdve egészen az ellenszenves emberig terjedhet, de az biztos, hogy Lee nem a finom verzióra gondolt. Miképpen az is világos beszéd volt, hogy szerinte ma az Egyesült Államok az őslakosok kiirtása és a rabszolgaság kultúrája továbbra is. Hozzátéve: a jobboldali „szarság” az egész világon erősödik és szeretné, hogy a filmje mindenkinek szóljon. Úgy legyen!

Témák
Cannes

Kisebbségben lenni szabadságot is jelent

Publikálás dátuma
2018.05.16. 07:45
Fotók: Draskovics Ádám
Tompa Andrea kapta a Libri irodalmi díjat Omerta - Hallgatások könyve című, az ötvenes évek Romániájában játszódó regényéért.

- A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?

- Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. - A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.

- A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?

- Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.

- Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?

- Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak.

- A jó irodalomnak “feladata” aktualizálni?

-Inkább azt mondanám, hogy a jó irodalom mindig igaz kérdéseket tesz fel, attől akár aktuálisnak is tűnhet. Nemrég egy beszélgetésen a fiatal színházcsinálókat arról kérdezték, miért nem csinálnak politikai színházat. Szerintem a jó színház mindig politikus, tehát érvényes, fontos kérdéseket tesz fel az emberről, a létezésünkről, a világunkról.

- Kevés lehetőség van a kritikus megszólásra, bárki könnyen megkaphatja a balliberális rettegő címkét.

- Egyetértek, hogy szűkek a játékterek. A közmédiában nem lehet értelmes vitákat folytatni. A közmédia funkciója az volna, hogy kontrollálja a hatalmat, ezt ma nevetséges ki is mondani. Mégis vannak pici terek, helyzetek, amelyeket ki kell használni és teremteni is lehet, mert ötven ember mindig van, akikkel valamit megvitathatunk. Nem arról kell ábrándozni, hogy sok emberhez beszélünk. A paradoxon az, hogy ezekben a pici terekben nehezebb vitatkozni, mert azok az emberek hajlamosak összejönni, akik hasonlóan gondolkodnak. Nehéz megtalálni azokat a lehetőségeket, amikor olyan emberekkel beszélgethetünk, akiknek teljesen más a véleménye.

- A megalkuvás és az ellenállás mellett ki is lehet szállni a rendszerből. Schilling Árpád például elhagyja az országot. Ön is elhagyta Romániát. Megoldás elmenni?

- Ezek nehéz, egyéni döntések. Más élethelyzet egy fiatalé és egy idősebbé. Tudom, mit jelent elmenni, milyen nyereséggel és veszteséggel jár. Tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországra jöttem, és az mindig is egy normális vágy volt, hogy az ember lássa a világot. Csak most nagyobb a mozgástér és szűkebb itthon a játéktér. Más elmennie egy ügyes munkásembernek és egy művésznek, aki oda van láncolva a nyelvéhez. Egyik írókollégám mondta, hogy ő itthon egy ismert, jól szituált idős úr. Ha elmegy Angliába, ebből annyi marad, hogy egy idős úr. Az én helyzetem hasonló most. Schillinggel kapcsolatban fontos, hogy őt kikiáltották közellenségnek. Kevesen tudják, milyen következményei lehetnek ennek.

- Mindhárom regényének tere Erdély, amelyhez a magyarországi képzeletvilágban a hagyomány, eredetiség fogalmait kötjük, illetve a politika is használja eszközként. Mit jelent Budapestről nézve Erdély?

- Jelenti a politikai játékteret, amiért eléggé haragszunk, azokra is, akik Romániában szívesen részt vesznek a politikai játszmában. Azok az írók, például én, Dragomán György, Bodor Ádám, akik számára a 20. századi romániai társadalomtörténet fontos, vagy pusztán ez a Magyarországról ismeretlen térség, szeretnénk bonyolítani az egyszerű, gyakran mitikus Erdély- és kisebbségképet. Olyan történeteket mondunk, amelyekből kiderül, hogy van egy urbánus Erdély, ahol rengeteg kisebbségen belüli kisebbség él, sokféle identitás, mentalitás, székelyek, csángók, zsidók, magyarok, cigányok.

- Az Omertából kiderül, hogy a kisebbségek is sokszínűek: nem erdélyi magyarokról, hanem székiekről, hóstátiakról van szó, utóbbiak Kolozsvár környéki “városi földészek”. Hogy jutott el ezekhez a csoportokhoz?

- A városnak abban a felében, ahol születtem, a hóstátiak erősen jelen voltak, láttam őket eltűnni. De ahhoz a gondolathoz, hogy a kisebbség önmaga is bonyolult, későn jutottam el. Amikor az ember egy realitásban él, mindig egyének vannak a csoporton belül. A hóstátiak Kolozsvár körül is harcoltak egymással, egyik fertályból a másikba nősülni főbenjáró bűn volt. Ez külső nézőpontból furcsa, pedig minden kisebbségben megvan a belső tagozódás. Nem tudom van-e értelme például azt mondani, hogy magyarországi cigányság.

- Négyből három elbeszélő nő az Omertában, így többszörösön kisebbségi helyzetben vannak. Hogyan viszonyul ahhoz a diskurzushoz, ami a nők szerepéről szól az irodalomban?

- A kisebbségi helyzet egyrészt elnyomással, másrészt furcsa módon nagyfokú szabadsággal is jár. A 20. század elején a nők több progresszív területen kezdtek el működni, mert a mainstream dolgok foglaltak voltak a férfiak által. Például megjelentek a fotográfiában, a kortárs táncban. Elképzelhetjük a saját helyzetünket úgy, hogy miből szorulunk ki, de engem jobban érdekel a szabadság faktor. Az irodalom számomra egy demokratikus játszótér. A könyv vagy jó vagy nem. Ha megnézzük a nagy díjakat, persze én is látom, hogy van üvegplafon, de az életkor is tényező. Hogy lehet az, hogy tavaly negyven alatt senki nem írt olyan jó könyvet, hogy rákerüljön egy díj listájára? Másrészt a férfiakat is áldozatnak látom, őket sokszor megnyomorítja az a szerep, hogy sikeresnek kell lenni, nekik kell vinniük a dolgokat.  

- A Libri-díj tizes listáján egyedül szerepelt nőként.

- Eljöhet az az idő, amikor hét nő lesz a listán és három férfi, de azt is a normalitás keretein belül kell tárgyalni. Ne azért legyen jelölt valaki, mert nő. Van gyanakvás is a női teljesítménnyel kapcsolatban, például hogy a férfi írók komoly és fontos dolgokat írnak, a női írók pedig „érdekesek”. Bizonyos szakmákról azt gondoljuk, férfi dolgok, ilyen az irodalom vagy a rendezés, és főleg a politika. Ez attól változhat, ha felismerjük és átláthatóvá tesszük magunk számára az előítéleteinket.

Névjegy

Tompa Andrea (1971, Kolozsvár) író, színikritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanít. 1990 óta Budapesten él. Tavaly jelent meg harmadik regénye, az Omerta – Hallgatások könyve, amellyel idén elnyerte a Libri irodalmi díjat.

Szerző
Témák
Tompa Andrea

Meghalt Tom Wolfe

Publikálás dátuma
2018.05.15. 20:07
Tom Wolfe - AFP fotó

Életének 88. évében elhunyt Tom Wolfe - a hírt az újságíró, író ügynöke tudatta a nemzetközi sajtóval. Truman Capote és Hunter S. Thompson mellett ő volt az új újságírás nevű stílus (innen, az utókorból visszanézve: mozgalom) elindítója. Nélküle talán nincs Magyar Narancs a hazai lappiacon, hiszen az amerikai sajtóban legendássá vált újságcikkei mellett a regényei is ismertté, sőt ikonikussá váltak a magyar rendszerváltás idején fiatal értelmiségiek - köztük a MANCS alapítói körében.A The New York Herald Tribune riportereként kezdte a pályát 1962-ben. Már a rendszerváltás előtt is olvasható volt magyarul a kaliforniai utazási alapján készült riportokat és esszéket összemosó kötete (a kandírozott mandarinzselészínű áramvonal) - ez lett aztán a fiatal tényfeltáró és valóságábrázoló újságírók etalonja. Stílusbravúrja nemcsak írásait jellemezte, hanem öltözködését is. Az ügynöke beszámolója és az íróról készült számtalan divatfotó tanúsága szerint minden reggel odaült az írógépéhez, miután belebújt selyemzakójába és valamelyik fehér cipőjébe, melyhez lehetőség szerint piros zoknit hordott. A napi penzuma 10 gépelt oldal volt.

Magyarul hozzáférhető művei a megjelenés sorrendjében: Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal, Európa. Festett malaszt, Európa. Hiúságok máglyája, Magvető. Az igazak: az első amerikai űrhajósok története, Háttér. Talpig férfi, Athenaeum. Amerikai kapcsolat: esszék, kisregény, Athenaeum . Savpróba, Cartaphilus. Én, Charlotte Simmons, Athenaeum

Szerző
Témák
halál Tom Wolfe