Kivonni a forgalomból

Az élelmiszerrel való játszadozás időtlen idők óta hangsúlyosan jelent meg a különféle társadalmak büntetőjogi szabályai között. Az ókori Görögországban kútmérgezés esetén az elkövető mellett a kútőrséget (bizony, volt ilyen – vajon miért?) is halállal büntették, hiszen a közösség egyik alapvető életfeltételét veszélyeztették figyelmetlenségükkel. Az ételrontásért, vagy akár csak annak felvetett lehetőségéért évszázadok óta könnyen mérték a halált, és teljesen jogosan: aki az élethez szükséges anyagok rontásával operál, az a közösség létének egészét fenyegeti.

A napokban jelent meg a hír, hogy egy tejterméket ismeretlen valaki mérgező anyaggal szennyezhetett be. Az ügyről valószínűsíthető, hogy szimpla zsarolás, gyaníthatóan a tettes is meglesz hamar, de a helyzet önmagában is elég riasztó. Technikailag egyszerű dolgokról beszélgetünk most. Magát a terméket megmérgezni szinte lehetetlen, mert az élelmiszerbiztonsági rendszer minden hibája ellenére működőképes, és kiszedi a forgalomból a gyanús árukat. Ugyanakkor a gerilla-módszerrel szemben szinte alig van védekezés. Hülye emberek voltak, vannak, lesznek. Nem nagyon lehet érteni azt a japánt, aki kirúgását azzal próbálta megtorolni korábbi munkaadóján, egy nagy áruházláncon, hogy veszedelmes anyagot injekciózott bébitápszerekbe. Azzal is nehéz mit kezdeni, amikor kiskamaszok egy adriai üdülőhelyen összetört hashajtót szórtak a grillezésre kikészített húsokra, előre nevetve a remek mókán: hogy fognak majd futkosni a kedves vendégek a mosdóba. A tréfa nem jött be, ketten életüket vesztették, mert a szer más gyógykészítményekkel együtt már halálos elegyet alkotott.

Évtizedekkel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy az élelmiszerbiztonság végül világpolitikai, gazdaságstratégiai tényezővé válik. Hát azzá vált. A folyamat hátterében kikerülhetetlenül ott van a tömegtermelés, ami elvileg teljesen zárt rendszerben állítja elő mindazt, amit a boltokban megvehetünk. A fogyasztók tájékoztatására ezerféle előírás létezik, amelyből minden adat azt sugallja, hogy az adott termék tényleg az, aminek hirdetik. Mi ezt az árut bizalommal vesszük le a polcról, és nem igazán jut eszünkbe a kétely, hogy talán nem is azt vettünk, amit akartunk. Nagyjából ezt a helyzetet hívják fogyasztói bizalomnak.

Azok a modernkori kútmérgezők, akik önös, netán politikai vagy egyéb érdekből ezt meg akarják ingatni, a tűzzel játszanak. Ha egy társadalom eljut oda, hogy feltételeznie kell: a mindennapos fogyasztásának alapvető tényezőiben – ideértve az ivóvizet, a szennyeződésmentes levegőt, és úgy általában mindent, ami az élet fenntartásához szükséges – veszélyek vannak, akkor a társadalom közbizalmi alappillérei inognak meg.

Ez óriási baj.

Szinte felmérhetetlen, hogy az élelmiszerekkel kapcsolatos, úgynevezett suttogó propaganda mikor és mennyi kárt okozott egyes szektoroknak. Emlékezzünk rá, hogy a fogyasztók tudatában a mérgezéshez hasonló az a tünetegyüttes, amely időnként zsír-olaj, csirke-disznó, vaj-margarin „háborúkba” torkollott, persze mindegyik mögött ott van egy-egy neves kutatóintézet, rosszabb esetben politikai támogatás – ugyan melyik egészségesebb, mint a másik?

Az átlagos vásárló számára az igazi vezérmotívum az árcédula. Ritkán olvassák el a vevők pontosan, mit is vesznek, hiszen a már emlegetett közbizalom lényege pontosan ez. Kirakták a pultra, tehát nincsen baj vele. Mindenki, aki ezzel az alaphelyzettel játszik, ezt a viszonyrendszert támadja - neki minden büntetés kevés.

A magyar élelmiszer-ipari körülmények és a hozzákapcsolódó kereskedelem meglehetősen szigorú regula szerint működik. Nem állítható ugyan, hogy nálunk ne volna bizonytalan eredetű áru a pultokon, de az erre szakosodott hatóság meglehetősen jó arányban találja meg azokat. Ez a feltételezett tejes zsaroló nem lehet túl nagy lumen, mert ha az lenne, tudná, hogy egy élelmiszerlánc számára néhány tízezer liter tej forgalomból való kivonása nem igazán nagy tétel. De amit művel, annak lehetősége mégiscsak dermesztő. Nincs, nem lehet olyan indok, ami erre bármilyen módon jogot adna neki. Őt és idióta társait kéne igazából kivonni a forgalomból.

Történelmi bűn

Akár a csalódottság is szólhatna belőlem, hiszen most fizetett gyakornok lennék a Csongrád megyei helyi lapnál, ha Andy Vajna nem vásárolja fel azt. Azonban sokkal inkább dühöt és a szomorúságot érzek. A helyi újságok felvásárlása és gyűlöletpropagandával való kitömése ugyanis történelmi bűn, és jelen esetben elsősorban nem annak gazdasági oldala (a közpénzből feltőkésített kormányközeli oligarchák megveszik, majd állami hirdetéseken keresztül tartják fenn a lapokat), hanem a tartalom miatt: ami benne van az újságban, és még inkább, ami nincs benne.

Bár a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnése a magyar sajtó egy-egy fekete napja volt, és a hazai nyilvánosság és kultúra sosem lesz már ugyanolyan ezen két újság nélkül, nem szabad elfelejteni, hogy mindkettő alapvetően az urbanizált, a politikában otthonosan mozgó olvasóközönség lapja volt. A helyi sajtótermékek, elsősorban az abszolút monopolhelyzetű nyomtatott lapok azonban éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az információkhoz nehezebben hozzájutó agglomerációs területeken, falvakban, kistelepüléseken élőktől veszik el a hiteles információforrást. Attól az érdekeit nehezen érvényesítő rétegtől, amelyet a politika sosem lát, csak kihasznál, és megveszi a szavazatát egy kiló krumpliért négy évente.

A vidék Magyarországának nagy része mostantól már véglegesen elveszítette a lehetőségét annak, hogy hozzáférjen egy független, hiteles és az újságírószakma szabályai, etikája szerint összeállított sajtóhoz, amely a valóságot közli. De itt nem áll meg a dolog, nem csupán elvették ezek az oligarchák a tájékozódás lehetőségét a legrosszabb helyzetben élőktől, hanem valami sokkal rosszabbat, az állami gyűlöletpropagandát erőszakolták be a helyére. Ügyesen nem új lapokat indítottak, mert tudták, hogy egy valóban a helyi ügyekre reflektáló újság helyett senki se venne migránsozós propagandaújságot (arra amúgy is ott vannak a plakátok, ingyen). Ehelyett az évtizedek óta a környékre beágyazott és jól ismert helyi lapokat vásárolták föl, sok esetben - anyagi kényszerűségből - az újságírók nagy része is maradt, csak éppen már meg van kötve a kezük, és felülről mondják meg nekik, mit kell írniuk.

Így tehát a már gyerekkorunktól velünk lévő helyi újságon és annak régi ismerős arcain keresztül nyomja be közénk a propaganda ártó és bűzös mérgét a NER, amelynek a hatása máris érzékelhető. Az emberek közé éket verő rendszer az „oszd meg és uralkodj” elve alapján él és virul, miközben az amúgy is egzisztenciális félelemben élők sosem látott migránsoktól rettegnek, és az ország még inkább megosztott. Már családok, barátságok szakadnak szét a politikai nézetkülönbségek miatt.

De még ez sem minden. Egy harmadik lehetőséget is elvettek az emberektől, és ez talán még az előző kettőnél is nagyobb vétek. Ez pedig az érdekképviselet lehetősége. A helyi lap volt az a fórum, ahová a helyben élők fordulhattak, ha sérelem, jogtalan elbánás érte őket, hogy legalább a nyilvánosság igazságot szolgáltasson nekik olyan ügyekben, amelyek az országos sajtót általában aligha érdeklik. Ne legyenek illúzióink: belpolitikailag semleges témákban vélhetően még megjelenhetnek ilyen cikkek, de a helyi lapok többé ezt a szerepüket sem fogják ellátni, hiszen közben azt kell mérlegelni, valakinek a személyes problémája vajon nem vet-e rossz fényt a város fideszes önkormányzatára, a helyi állami cégek nagyurára stb. Így pedig nem lehet a „kisembereket” képviselni.

A politika jött, látott, ártott, learatta a maga hasznát, majd még az eddigieknél is inkább magára hagyta az amúgy is egyedül lévő vidéket.

Szerző

Innen nézve - Morcos hungarikum

A minap külföldi voltam Budapesten. Egy városnéző séta keretében a belvárosi cukrászdák, nevezetesen a Gerbeaud történetével ismerkedtem, sokadmagammal. Caplattunk az idegenvezető után, és igyekeztünk rácsodálkozni annak a városnak a titkaira, ahol már hosszú évtizedek óta élünk. Azt próbáltam megfejteni, miért szeretik annyira ezt a várost a külföldi barátaim. Ők csak azt látják, amit egy városnéző sétán vagy a buszokon megmutatnak nekik. Csak azokba az éttermekbe térnek be, amelyeket az útikönyvek favorizálnak, és azt mondják, a magyar fővárosra kitehetnénk a táblát: hungarikum.

Innen nézve alighanem igazuk van. Holland vejem is imádja ezt a várost. Ő már be-beül egy-egy kockás abroszos kisvendéglőbe, felül a metróra is, és attól sem fél, hogy esténként gyalog sétáljon a Belvárosban. Csak biciklizni nem hajlandó nálunk. Máig nem érti, mi az oka annak, hogy egy ilyen szép városban morcosak az emberek, szíre-szóra egymásnak esnek, és még véletlenül sem kérnek elnézést, ha a tömegben nekimennek valakinek. Nagyon nehéz ezt megérteniük még azoknak a magyaroknak is, akik csak vendégként járnak Budapesten. Miért volna könnyebb megérteni a budapesti „lelket” azoknak a politikusoknak, akik nem ebben a nagyvárosi dzsumbujban nőttek fel?

Rendszertől függetlenül Budapest mindig tyúkszem volt a hatalom talpán. Bár az 1800-as évek végén a város kialakítását még büszkén tekintette az egész ország a „nemzet projektjének”, a kommün miatt Horthy szemében már "bűnös város" lett. Aztán a proletár Magyarország jelképének szánták, a Váci út és Csepel „felelt” azoknak, akik inkább a főváros polgári értékeit ápolgatták volna. A rendszerváltás után is – színétől függetlenül – minden kormány szűkösen mérte a városfejlesztési, üzemeltetési forintokat.

Ma is két város Budapest. A proli Pest és a polgári Buda, amelyet nem csak jelképesen választ ketté a Duna. Az előbbi éppen most bizonyította rebellisségét, míg a keresztény polgárság a hegyvidéken jobbára megmutatta kormányhűségét. Az ellenzék a fővárosban pillanatnyi csatát nyert, de meglehet, elveszíti majd a háborút. Sokan attól tartanak, hogy már fenik a kést a helyi önkormányzatok kasztrálásához. Szerveződik Gulyás Gergely tárcájánál a Budapestért és az agglomerációért felelős államtitkárság, Fürjes Balázs tiszte lesz mielőbb „újra egyesíteni” a városállamként funkcionáló kerületeket. Orbán Viktor központosított, nagy államról és egyesített, nagy Budapestről álmodik. Nincs kizárva, hogy Soros, a migránsok és Brüsszel után – vagy mellett – a renitens, megregulázandó főváros lesz a következő ellenség.

Attól tartok ez nem jó hír. Ettől nem lesz jobb a liberálisan gondolkodó pestiek közérzete, az emberek még ingerültebbek, veszekedősebbek lesznek. A külföldiek meg csak csóválják majd a fejüket, és nem értik, miért olyan morcosak az emberek egy ilyen szép városban. Ki tudja, lehet, hogy éppen ez a szexepilje. Ettől hungarikum.

Szerző