Kivonni a forgalomból

Az élelmiszerrel való játszadozás időtlen idők óta hangsúlyosan jelent meg a különféle társadalmak büntetőjogi szabályai között. Az ókori Görögországban kútmérgezés esetén az elkövető mellett a kútőrséget (bizony, volt ilyen – vajon miért?) is halállal büntették, hiszen a közösség egyik alapvető életfeltételét veszélyeztették figyelmetlenségükkel. Az ételrontásért, vagy akár csak annak felvetett lehetőségéért évszázadok óta könnyen mérték a halált, és teljesen jogosan: aki az élethez szükséges anyagok rontásával operál, az a közösség létének egészét fenyegeti.

A napokban jelent meg a hír, hogy egy tejterméket ismeretlen valaki mérgező anyaggal szennyezhetett be. Az ügyről valószínűsíthető, hogy szimpla zsarolás, gyaníthatóan a tettes is meglesz hamar, de a helyzet önmagában is elég riasztó. Technikailag egyszerű dolgokról beszélgetünk most. Magát a terméket megmérgezni szinte lehetetlen, mert az élelmiszerbiztonsági rendszer minden hibája ellenére működőképes, és kiszedi a forgalomból a gyanús árukat. Ugyanakkor a gerilla-módszerrel szemben szinte alig van védekezés. Hülye emberek voltak, vannak, lesznek. Nem nagyon lehet érteni azt a japánt, aki kirúgását azzal próbálta megtorolni korábbi munkaadóján, egy nagy áruházláncon, hogy veszedelmes anyagot injekciózott bébitápszerekbe. Azzal is nehéz mit kezdeni, amikor kiskamaszok egy adriai üdülőhelyen összetört hashajtót szórtak a grillezésre kikészített húsokra, előre nevetve a remek mókán: hogy fognak majd futkosni a kedves vendégek a mosdóba. A tréfa nem jött be, ketten életüket vesztették, mert a szer más gyógykészítményekkel együtt már halálos elegyet alkotott.

Évtizedekkel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy az élelmiszerbiztonság végül világpolitikai, gazdaságstratégiai tényezővé válik. Hát azzá vált. A folyamat hátterében kikerülhetetlenül ott van a tömegtermelés, ami elvileg teljesen zárt rendszerben állítja elő mindazt, amit a boltokban megvehetünk. A fogyasztók tájékoztatására ezerféle előírás létezik, amelyből minden adat azt sugallja, hogy az adott termék tényleg az, aminek hirdetik. Mi ezt az árut bizalommal vesszük le a polcról, és nem igazán jut eszünkbe a kétely, hogy talán nem is azt vettünk, amit akartunk. Nagyjából ezt a helyzetet hívják fogyasztói bizalomnak.

Azok a modernkori kútmérgezők, akik önös, netán politikai vagy egyéb érdekből ezt meg akarják ingatni, a tűzzel játszanak. Ha egy társadalom eljut oda, hogy feltételeznie kell: a mindennapos fogyasztásának alapvető tényezőiben – ideértve az ivóvizet, a szennyeződésmentes levegőt, és úgy általában mindent, ami az élet fenntartásához szükséges – veszélyek vannak, akkor a társadalom közbizalmi alappillérei inognak meg.

Ez óriási baj.

Szinte felmérhetetlen, hogy az élelmiszerekkel kapcsolatos, úgynevezett suttogó propaganda mikor és mennyi kárt okozott egyes szektoroknak. Emlékezzünk rá, hogy a fogyasztók tudatában a mérgezéshez hasonló az a tünetegyüttes, amely időnként zsír-olaj, csirke-disznó, vaj-margarin „háborúkba” torkollott, persze mindegyik mögött ott van egy-egy neves kutatóintézet, rosszabb esetben politikai támogatás – ugyan melyik egészségesebb, mint a másik?

Az átlagos vásárló számára az igazi vezérmotívum az árcédula. Ritkán olvassák el a vevők pontosan, mit is vesznek, hiszen a már emlegetett közbizalom lényege pontosan ez. Kirakták a pultra, tehát nincsen baj vele. Mindenki, aki ezzel az alaphelyzettel játszik, ezt a viszonyrendszert támadja - neki minden büntetés kevés.

A magyar élelmiszer-ipari körülmények és a hozzákapcsolódó kereskedelem meglehetősen szigorú regula szerint működik. Nem állítható ugyan, hogy nálunk ne volna bizonytalan eredetű áru a pultokon, de az erre szakosodott hatóság meglehetősen jó arányban találja meg azokat. Ez a feltételezett tejes zsaroló nem lehet túl nagy lumen, mert ha az lenne, tudná, hogy egy élelmiszerlánc számára néhány tízezer liter tej forgalomból való kivonása nem igazán nagy tétel. De amit művel, annak lehetősége mégiscsak dermesztő. Nincs, nem lehet olyan indok, ami erre bármilyen módon jogot adna neki. Őt és idióta társait kéne igazából kivonni a forgalomból.

2018.05.17 08:05

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54