Kantáták körúton

Sir John Eliot Gardiner tizennyolc év után újabb nagy turnéra indult Bach műveivel. Most Budapesten is megállt, hogy négy darabot megmutasson nekünk.

2000-ben Gardiner a Kantáta zarándoklat során már előadta zenészeivel Bach összes, mind a 198 egyházi kantátáját Európában és az Egyesült Államokban. Ez évben szerényebb vállalkozásba kezdett a világhírű karmester, aki jelenleg a lipcsei Bach Archívum igazgatója is. 21 hangversenyen kedvenc 13 kantátáját vezényli a Bach kantáta gyűrű sorozatban május-június folyamán, és egy előadás lesz még augusztusban is. Hetedik állomásuk volt a Zeneakadémia május 8. óta, ami magyarázhatja, miért kezdődött lelombozóan a koncert. Színtelenül, nehézkesen szólalt meg a kórus és zenekar, amolyan "miért is vagyunk mi itt" hangulat áradt a zenélésből, jó néhány tétel ráment a fáradtságra, fásultságra. Ami persze idővel oldódott, a kantáta végén a - Gardiner szerint Handel operai stílusát idéző - basszus számok már a megfelelő drámaisággal, és amikor kellett, puhasággal szólaltak meg. A kontratenor, Reginald Mobley szép hangon, de megilletődötten kezdett, a későbbi darabokban, amikor már teljes tudását nyújtotta, értékelni lehetett odaadó hozzáállást. Teljes fegyverzetében lépett elő a zenekar és az énekkar a 12. kantáta nyitó Sinfoniájában, amely akár egy oboaverseny lassú tétele is lehetne, és híres, nagyszabású kórustételében, amely a Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen (Sírás, panaszkodás, aggódás, csüggedés) szövegkezdettel ismert. Zenéjét Bach újra felhasználta a H-moll mise Crucifixusában, témáira pedig Liszt egyik nagy zongoraművét komponálta.

A második részben már minden gördülékenyen ment, mindazonáltal meg kell említenünk, néhány, a kórusban daloló vendégénekes mellett a szólista feladatokat az énekkar tagjai látták el, nem feltétlenül a legmagasabb színvonalon. A meghívott énekesek közül mindenképp kiemelendő a szoprán, Julia Doyle, megérdemelten kapta a rendezőktől az egyetlen virágcsokrot a koncert végen. Jó volt még a basszbariton Matthew Brook és a kórusból szólózni kiálló basszista is. Sajnos az ilyen monstre sorozatok egyik nagy hiányossága, hogy elismertebb énekesek nehezen szerződtethetők, pedig a feladatok nem nagyok, de súlyosak, szükség lenne rájuk. Érdekes volt, amit Gardiner a hangverseny utáni pódiumbeszélgetésen mondott: minden tétel egyben egy tánc is, lassabb, vagy gyorsabb, és bizonyos helyeken akár már a dzsessz elemei is megjelennek. Mindezek azt mutatják, a 75 éves karmester úgy ismeri Bach kantátáinak világát, és olyan sajátos nézetei vannak róluk, mint keveseknek, de igazából a zenélése az, ami meggyőző volt: tempói sohasem voltak túlzóan gyorsak, zenei megoldásai, ha kellett erőteljesen szóltak, de kerülte azt a végletet is, hogy ezeket poénszerűen túlozva adja elő. Kiegyensúlyozottság jellemezte azt, ahogyan a zenei folyamatokat irányította, sikerült azt érzékeltetnie, amire szintén utalt a beszélgetésben, hogy a világi és spirituális elemek egymással szorosan összefonódva hogyan fejezik ki Bach az Isteni elrendelésű világba vetett hitét. Idézi is a műsorfüzetben a Bach tulajdonában lévő Biblia-kommentárban olvasható, a zeneszerző által saját kezűleg írt bejegyzést: „Isten mindig jelen van ott, ahol az áhítatos zene megszólal". Ezt az áhítatos hozzáállást a 140. kantáta zárókórusában már teljes mértékben bemutatták a zenészek, mintha nem is csak egy hangversenyt adnának. A siker óriási és megérdemelt volt.

Infó: Bach 70., 12., 78., 140. kantáta, Montverdi Choir, Julia Doyle, Reginald Mobley, Matthew Brook és a kórus szólistái, Karmester: John Eliot Gardiner, Zeneakadémia, május 16.