Kantáták körúton

Publikálás dátuma
2018.05.18. 07:46
Nyolc nap alatt a hetedik állomás, ez magyarázhatja, hogy „miért vagyunk mi itt” hangulattal kezdődött a koncert Fotó: Valuska G
Sir John Eliot Gardiner tizennyolc év után újabb nagy turnéra indult Bach műveivel. Most Budapesten is megállt, hogy négy darabot megmutasson nekünk.

2000-ben Gardiner a Kantáta zarándoklat során már előadta zenészeivel Bach összes, mind a 198 egyházi kantátáját Európában és az Egyesült Államokban. Ez évben szerényebb vállalkozásba kezdett a világhírű karmester, aki jelenleg a lipcsei Bach Archívum igazgatója is. 21 hangversenyen kedvenc 13 kantátáját vezényli a Bach kantáta gyűrű sorozatban május-június folyamán, és egy előadás lesz még augusztusban is. Hetedik állomásuk volt a Zeneakadémia május 8. óta, ami magyarázhatja, miért kezdődött lelombozóan a koncert. Színtelenül, nehézkesen szólalt meg a kórus és zenekar, amolyan "miért is vagyunk mi itt" hangulat áradt a zenélésből, jó néhány tétel ráment a fáradtságra, fásultságra. Ami persze idővel oldódott, a kantáta végén a - Gardiner szerint Handel operai stílusát idéző - basszus számok már a megfelelő drámaisággal, és amikor kellett, puhasággal szólaltak meg. A kontratenor, Reginald Mobley szép hangon, de megilletődötten kezdett, a későbbi darabokban, amikor már teljes tudását nyújtotta, értékelni lehetett odaadó hozzáállást. Teljes fegyverzetében lépett elő a zenekar és az énekkar a 12. kantáta nyitó Sinfoniájában, amely akár egy oboaverseny lassú tétele is lehetne, és híres, nagyszabású kórustételében, amely a Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen (Sírás, panaszkodás, aggódás, csüggedés) szövegkezdettel ismert. Zenéjét Bach újra felhasználta a H-moll mise Crucifixusában, témáira pedig Liszt egyik nagy zongoraművét komponálta.

A második részben már minden gördülékenyen ment, mindazonáltal meg kell említenünk, néhány, a kórusban daloló vendégénekes mellett a szólista feladatokat az énekkar tagjai látták el, nem feltétlenül a legmagasabb színvonalon. A meghívott énekesek közül mindenképp kiemelendő a szoprán, Julia Doyle, megérdemelten kapta a rendezőktől az egyetlen virágcsokrot a koncert végen. Jó volt még a basszbariton Matthew Brook és a kórusból szólózni kiálló basszista is. Sajnos az ilyen monstre sorozatok egyik nagy hiányossága, hogy elismertebb énekesek nehezen szerződtethetők, pedig a feladatok nem nagyok, de súlyosak, szükség lenne rájuk. Érdekes volt, amit Gardiner a hangverseny utáni pódiumbeszélgetésen mondott: minden tétel egyben egy tánc is, lassabb, vagy gyorsabb, és bizonyos helyeken akár már a dzsessz elemei is megjelennek. Mindezek azt mutatják, a 75 éves karmester úgy ismeri Bach kantátáinak világát, és olyan sajátos nézetei vannak róluk, mint keveseknek, de igazából a zenélése az, ami meggyőző volt: tempói sohasem voltak túlzóan gyorsak, zenei megoldásai, ha kellett erőteljesen szóltak, de kerülte azt a végletet is, hogy ezeket poénszerűen túlozva adja elő. Kiegyensúlyozottság jellemezte azt, ahogyan a zenei folyamatokat irányította, sikerült azt érzékeltetnie, amire szintén utalt a beszélgetésben, hogy a világi és spirituális elemek egymással szorosan összefonódva hogyan fejezik ki Bach az Isteni elrendelésű világba vetett hitét. Idézi is a műsorfüzetben a Bach tulajdonában lévő Biblia-kommentárban olvasható, a zeneszerző által saját kezűleg írt bejegyzést: „Isten mindig jelen van ott, ahol az áhítatos zene megszólal". Ezt az áhítatos hozzáállást a 140. kantáta zárókórusában már teljes mértékben bemutatták a zenészek, mintha nem is csak egy hangversenyt adnának. A siker óriási és megérdemelt volt.

Infó: Bach 70., 12., 78., 140. kantáta, Montverdi Choir, Julia Doyle, Reginald Mobley, Matthew Brook és a kórus szólistái, Karmester: John Eliot Gardiner, Zeneakadémia, május 16.

Szerző

Csibész helyett bonviván

Publikálás dátuma
2018.05.18. 07:45

A Ron Howard rendezte Solo: Egy Star Wars-történet több mint két órában fáraszt és kerget el illúziókat.

A Star Wars kánon műveit ma már nem lehet büntetlenül kritizálni. Valaki biztosan meg fog sértődni: vagy az általam képviselt középgeneráció tagjai, akiknek annak idején egy coming of age mese volt Lucas eredeti trilógiája, vagy az új rajongók, akiknek nincs szükségük az emóciók és a kalandok varázslata okozta vibrálásra. Akciót várnak és látványmozit. Ennek ellenére vállalom a kockázatot és határozottan kijelentem: a Cannes-ban versenyen kívül bemutatott Solo - Egy Star Wars történet a George Lucas által megteremtett, majd elengedett univerzum eddigi legnagyobb elpuskázott lehetősége.

Elképesztő nagy potenciál van ugyanis Han Solóban, hiszen a Skywalker-éra legéletszerűbb karaktere volt. Igazi magányos kalandhős, aki mintha csak egy spagetti westernből lépett volna elő, igaz a rejtélyes csönd helyett nagy pofájával még ki is tűnt az átlagemberek közül. Egy eredetsztori tehát izgalmas is lehetett volna. De miközben a figurát Harrison Fordtól megöröklő Alden Ehrenreich eszeveszett akarással igyekszik, nem tudja megragadni a karaktert. Lawrence és Jonathan Kasdan forgatókönyve sem kedvez neki, mert első körben ugyan romantikus kalandhősként tűnik fel a vásznon, a mindent meghatározó szerelem háttérbe szorul, amikor csak ő tud elszabadulni szülőbolygója, Corellia rendtartói elől. A "szerelemért lopok, hogy szabadok legyünk" életfilozófia itt alakul át a "hajót fogok szerezni és visszamegyek az egyetlen Qi’ra-ért" - ra. Utóbbi A trónok harcából ismert Emilia Clarke alakítása. Ennyi és nem több Solo motivációja, ami akkor sem változik, amikor összehozza a sors Beckett-el (Woody Harrelson), aki egy gigarablásba is beveszi, bizonyos Dryden Vos (Paul Bettany) nevű gengszterfőnök megbízásából. Itt kerül a képbe a szintén szélhámos Lando Calrissian (Donald Glover) és az Ezeréves sólyom.

Drydennél fut össze Solo újfent Qi’rával, aki köszöni, jól van és nem kell őt megmenteni. Han pedig örül ennek, hiszen így lehet újra nyomulni. A régebbről – az idősíkok keveredése miatt mégis későbbi – ismert Han Solo biztosan nem tenne ilyet, de Harrison Ford nem is attól volt szerethető karakter, hogy mindig bájvigyorral a fején kísért, hanem, mert volt benne némi zord álarc mögé rejtett maszkulin érzékenység. De hát Alden Ehrenreich nem Ford-szerű figura, sokkal inkább James Dean-light utánérzés, így nagyon nehéz őt Han Solóként elfogadni. Ezért a Solót ezen a ponton nem eredettörténetnek hanem a karakter újraindításának kell tekinteni. Csak éppen ez az újraindulás nagyon nehézkes, hiába áldoztak rá 135 percnyi játékidőt.

A Solo legnagyobb problémája a forgatókönyv „könnyedsége” és a Ron Howard rendező által diktált gyilkos tempó. A cselekmény kilencven százaléka akciójelenet, a film képi világát még egy film noir is megirigyelhetné, a feszültséggel teli sejtetésekben még a hőseinket is nehezen ismerjük fel – a tétnélküliség pedig hosszú távon elfárasztja a nézőt. A Lucasfilm logónál a kezdeti képsoroknál érzett izgalmat egy óra után sikerült a filmnek ledolgoznia.

A ritka, bizsergést okozó pillanat az volt, amikor Han és Chewbacca először ül le az Ezeréves sólyom pilótafülkéjébe. De hát itt a bizsergésen túl eufóriát kellett volna éreznem! És kár, hogy a Solo további 134 perce nem ilyen volt…

Megörökölt projekt nyolcéveseknek
A Solót eredetileg Phil Lord és Chris Miller, A lego történet rendezői kezdték el forgatni és a jelenetek több mint nyolcvan százalékát rögzítették, amikor Kathleen Kennedy producer kreatív különbözőségek miatt leváltotta őket és Ron Howardot bízta meg a film levezénylésével és a jelenetek többségének (!) újraforgatásával. Howard, akivel lapunk hosszabb interjút készített, többek között elmondta: a gyors tempót és a sötét képi világot megörökölte, ezen már nem tudott változtatni. Lord és Miller távozásával kapcsolatosan ő is, és több színész is elmondta, hogy a producert az sokkolta igazán, hogy a páros igen nagy teret adott az improvizációnak. Aggodalmamra, jelesül, hogy a Solo nem olyan, mint a régi Star Wars epizódok, Donald Glower tett helyre: vegyem észre, hogy megöregedtem és nyugodjak le, mert a Solo a nyolcévesek korosztályának készült!

Infó: Solo: Egy Star Wars-történet, Magyarországi bemutató: május 24., Forgalmazó: Fórum Hungary

Csibész helyett bonviván

Publikálás dátuma
2018.05.18. 07:45

A Ron Howard rendezte Solo: Egy Star Wars-történet több mint két órában fáraszt és kerget el illúziókat.

A Star Wars kánon műveit ma már nem lehet büntetlenül kritizálni. Valaki biztosan meg fog sértődni: vagy az általam képviselt középgeneráció tagjai, akiknek annak idején egy coming of age mese volt Lucas eredeti trilógiája, vagy az új rajongók, akiknek nincs szükségük az emóciók és a kalandok varázslata okozta vibrálásra. Akciót várnak és látványmozit. Ennek ellenére vállalom a kockázatot és határozottan kijelentem: a Cannes-ban versenyen kívül bemutatott Solo - Egy Star Wars történet a George Lucas által megteremtett, majd elengedett univerzum eddigi legnagyobb elpuskázott lehetősége.

Elképesztő nagy potenciál van ugyanis Han Solóban, hiszen a Skywalker-éra legéletszerűbb karaktere volt. Igazi magányos kalandhős, aki mintha csak egy spagetti westernből lépett volna elő, igaz a rejtélyes csönd helyett nagy pofájával még ki is tűnt az átlagemberek közül. Egy eredetsztori tehát izgalmas is lehetett volna. De miközben a figurát Harrison Fordtól megöröklő Alden Ehrenreich eszeveszett akarással igyekszik, nem tudja megragadni a karaktert. Lawrence és Jonathan Kasdan forgatókönyve sem kedvez neki, mert első körben ugyan romantikus kalandhősként tűnik fel a vásznon, a mindent meghatározó szerelem háttérbe szorul, amikor csak ő tud elszabadulni szülőbolygója, Corellia rendtartói elől. A "szerelemért lopok, hogy szabadok legyünk" életfilozófia itt alakul át a "hajót fogok szerezni és visszamegyek az egyetlen Qi’ra-ért" - ra. Utóbbi A trónok harcából ismert Emilia Clarke alakítása. Ennyi és nem több Solo motivációja, ami akkor sem változik, amikor összehozza a sors Beckett-el (Woody Harrelson), aki egy gigarablásba is beveszi, bizonyos Dryden Vos (Paul Bettany) nevű gengszterfőnök megbízásából. Itt kerül a képbe a szintén szélhámos Lando Calrissian (Donald Glover) és az Ezeréves sólyom.

Drydennél fut össze Solo újfent Qi’rával, aki köszöni, jól van és nem kell őt megmenteni. Han pedig örül ennek, hiszen így lehet újra nyomulni. A régebbről – az idősíkok keveredése miatt mégis későbbi – ismert Han Solo biztosan nem tenne ilyet, de Harrison Ford nem is attól volt szerethető karakter, hogy mindig bájvigyorral a fején kísért, hanem, mert volt benne némi zord álarc mögé rejtett maszkulin érzékenység. De hát Alden Ehrenreich nem Ford-szerű figura, sokkal inkább James Dean-light utánérzés, így nagyon nehéz őt Han Solóként elfogadni. Ezért a Solót ezen a ponton nem eredettörténetnek hanem a karakter újraindításának kell tekinteni. Csak éppen ez az újraindulás nagyon nehézkes, hiába áldoztak rá 135 percnyi játékidőt.

A Solo legnagyobb problémája a forgatókönyv „könnyedsége” és a Ron Howard rendező által diktált gyilkos tempó. A cselekmény kilencven százaléka akciójelenet, a film képi világát még egy film noir is megirigyelhetné, a feszültséggel teli sejtetésekben még a hőseinket is nehezen ismerjük fel – a tétnélküliség pedig hosszú távon elfárasztja a nézőt. A Lucasfilm logónál a kezdeti képsoroknál érzett izgalmat egy óra után sikerült a filmnek ledolgoznia.

A ritka, bizsergést okozó pillanat az volt, amikor Han és Chewbacca először ül le az Ezeréves sólyom pilótafülkéjébe. De hát itt a bizsergésen túl eufóriát kellett volna éreznem! És kár, hogy a Solo további 134 perce nem ilyen volt…

Megörökölt projekt nyolcéveseknek
A Solót eredetileg Phil Lord és Chris Miller, A lego történet rendezői kezdték el forgatni és a jelenetek több mint nyolcvan százalékát rögzítették, amikor Kathleen Kennedy producer kreatív különbözőségek miatt leváltotta őket és Ron Howardot bízta meg a film levezénylésével és a jelenetek többségének (!) újraforgatásával. Howard, akivel lapunk hosszabb interjút készített, többek között elmondta: a gyors tempót és a sötét képi világot megörökölte, ezen már nem tudott változtatni. Lord és Miller távozásával kapcsolatosan ő is, és több színész is elmondta, hogy a producert az sokkolta igazán, hogy a páros igen nagy teret adott az improvizációnak. Aggodalmamra, jelesül, hogy a Solo nem olyan, mint a régi Star Wars epizódok, Donald Glower tett helyre: vegyem észre, hogy megöregedtem és nyugodjak le, mert a Solo a nyolcévesek korosztályának készült!

Infó: Solo: Egy Star Wars-történet, Magyarországi bemutató: május 24., Forgalmazó: Fórum Hungary