Előfizetés

Mágikus képzelet

Publikálás dátuma
2018.05.19. 07:47
FOTÓK: KISS LÁSZLÓ
Az álom és a valóság hátárán lebeg minden a Kafka a tengerparton című előadásban a székesfehérvári teátrumban Szikora János rendezésében.

A kultikus szerzőnek számító japán Murakami Haruki Kafka a a tengerparton című monumentális regényéből született egy színpadi adaptáció, amelyet Frank Galati jegyez. Ezt tűzte műsorára a fehérvári teátrum, a direktor Szikora János rendezésében. Műfaja szerint mágikus történet ez - és tényleg az. És nem csak azért, mert a szerző sok rejtvényt, megfejtendő szálat, nyitott kérdést helyez el a történetben, hanem mert - talán nem túlzás a jelző - az egész valami varázslatos módon az álom és a valóság határán mozog. A tizenöt éves Kafka Tamura (Kafka a szerző kedvenc írója, innen a főhős neve) elszökik tokiói otthonukból, hogy elmeneküljön apja szörnyű oidipuszi átka elől.

A gyengeelméjű Nakata úr nem tud írni-olvasni, de beszél a macskák nyelvén, és képes fordítani az emberi sorson. Kettőjük élettörténete éppen az álom és valóság határán valahogy összemosódik. A „mágikus” teret is Szikora tervezte. Anyagaiban és a látványában is elemelkedik a valóságtól. A sóderrel telített intim tér kitágul, és kivetítik a festményszerű képet, melyen egy gyermek tényleg ott áll a tengerparton.

Nagyon cseles Murakami, sok mindent használ, amivel először kizökkenti az olvasót, illetve a nézőt, majd bevonzza ebbe a tág univerzumba, amelyben sok minden megtörténhet. Persze az alapvető kérdés, hogy a szörnyű jóslat beteljesedik-e? A krimiszál sem mellékes: ki a gyilkos? Egyáltalán: történt-e gyilkosság?

Csakhogy ezekre a mindenkiben felvetődő kérdésekre nincs fekete-fehér válasz. A feltevések, az állítások plasztikusak, elrajzoltak, minden lebeg. Varázslatos a magyar fordítás is Keszthelyi Kingának és Perczel Enikőnek köszönhetően. Remek Szemző Tibor zenéje. Tehát sok minden együtt van, hogy egy nagyszerű előadás szülessen, ám mégis akadnak hiányok. Számomra leginkább az, hogy az előadás ritmusa néhol túl lassú. És ebben a Kafkát játszó Nagy Péter is ludas kissé, hiszen a bolyongó és álmatag főhős mintha tényleg egy valódi álomból ébredezne. Egyszerre van kívül és belül, ami szükségszerű, de olykor mégis töredezetté válik a játéka. Vannak viszont, akik nagyon is otthonosan mozognak ebben a sajátos színpadi közegben és nyelvhasználatban, elsősorban a Nakatát alakító Gáspár Sándor és a Szaekit megformáló Tóth Ildikó.

Az előadás a jó pillanataiban a képzeletünket szabadítja fel igazán, ahogy a darabban elhangzik: „Ez a vihar te magad vagy. Tebenned valami. Bele kell állnod ebbe a viharba, becsukni a szemed, befogni a füled, hogy ne menjen bele homok és átmenni rajta, egyik lábad a másik után.”

INFO
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton - Székesfehérvári Vörösmarty Színház, rendező: Szikora János

  

Kácsor Zsolt: Nem zenei halandzsa

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.05.19. 07:46
FORRÁS: ETHNOFIL
A briliáns improvizációival elhíresült Ethnofil új albumának első bemutatója Párizsban volt, a második pedig Budapesten lesz.

A fennállásának 10. évfordulóját idén ünneplő Ethnofil a hazai könnyűzenei élet egyik legkülönlegesebb zenét játszó zenekara, amelyet a magyar népzenei hagyományra támaszkodó, ugyanakkor sajátosan eklektikus, improvizatív muzsikája tesz egyedivé. Az elmúlt tíz évben több száz koncertet adott Magyarországon, Nyugat-Európában pedig már öt turnét bonyolított le nagy sikerrel – ami azért bír különös jelentőséggel, mert kontinensünk nyugati felén a különböző népzenei motívumkincsekben gazdag, igényes, progresszív zenei stílusok különösen népszerűek. Mivel produkcióik különösen nagy sikert arattak Franciaországban, legújabb, a The Edge című albumukat idén Párizs egyik felkapott dzsesszklubjában, a Basier Salé-ban mutatták be. A lemez hazai premierje május 24-én, csütörtökön este lesz Budapesten, az A38 hajón.

Habár az Egerben alapított Ethnofil fővárosi zenekar, a tagjai révén eltéphetetlen szálakkal kötődik a hevesi megyeszékhelyhez: 1992-ben ott született a zenekar vezetője és billentyűse, Weil András, valamint odavalósi a csapat zenei arculatát szintén meghatározó zenész testvérpár is: Okos Viola (ének, hegedű) és Okos Gergely (dobok). Habár Weil András hat éves korától klasszikus zongorát tanult tizenkét éven át, a végzettsége szerint nem zenész, hanem közgazdász, aki nemzetközi egyetemi tanulmányait Budapesten és Calcuttában folytatta, sőt, egyik diplomáját Sidney-ben vette át. S hogy ilyen előtanulmányokkal miképpen lesz az emberből kivételesen improvizatív képességű billentyűs? Erről Weil András azt mondta: 12 éves korától a szolfézs helyett inkább szabad zenélést tanult akkori egri zongoratanárától, Révász Ágnestől, akinek a vezetésével új zenei utak nyíltak meg előtte. Modern, kortárs darabokkal kezdett foglalkozni, és rájött: az ő útja nem a kötött klasszikus zene, hanem a kötetlen, többféle stílust magába olvasztó zenélés felé vezet. Az egri improvizáció tanszakra járt, amikor megismerkedett Okos Gergely dobossal, s együttzenélésük első, kézzelfogható eredménye a Fülön Csíp című albumuk lett 2011-ben. Azt követte 2014-ben a második nagylemezük Kókuszmúzeum címmel, s idén jelent meg a The Edge című, angol nyelvű albumuk. A dalok tehát alapvetően közös improvizációk, így nehéz volna megmondani, hogy ki a számok szerzője. A munkafolyamat az, hogy a több órás alkotósessionjeiket rögzítik, majd kiválogatják a legjobb darabokat, s ezután következik Weil András feladata: zenei rendezőként strukturálja, formába önti a már szelektált anyagot.

Habár az Ethnofil stílusának egyik legfőbb jellemzője az ultraeklektikus jelleg, az együttes rajongói tudják: a produkciók nem torkollnak sem kakofóniába, sem zenei halandzsába. Zenéjük egyszerre szabad és fölszabadító, ezért a könnyűzenét könnyű zenének gondolók számára az a rossz (vagy jó?) hírem van: egy Ethnofil számot nem elegendő egyszer meghallgatnunk ahhoz, hogy el tudjunk mélyedni benne.

Névjegy
A 2008-ban Egerben megalapított Ethnofil zenekar 2012-ben az A38-as Talentométer, 2015-ben pedig a Szimpla Lemming Program fődíját nyerte el. A zenekar tagjai: Kocsis Levente (basszusgitár), Moldván Zsolt (ütőhangszerek), Okos Viola (ének, hegedű), Okos Gergely (dobok), Őrsi One-AB András (hangminták/effektek), Zahár Fanni (fuvola, szaxofon), Weil András (zenekarvezető, billentyűs).



Závada Pál: Nem tudok, és nem is akarok elmenni

Publikálás dátuma
2018.05.19. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
A Radnóti Színházban mutatták be Závada Pál Egy piaci nap című regényének színpadi változatát, amely a kunmadarasi zsidók ellen irányuló 1946-os pogrom részleteit dolgozza fel. A Kossuth-díjas író úgy véli, a színdarab piaci hisztériája könnyen eszünkbe juttathatja a kormány uszító plakátjait, az egész médiát elárasztó gyűlöletkeltést – és megfordítva.

- A regény 2016-os, miért éppen most került színpadra az Egy piaci nap?

- Nem mondhatom, hogy sokat kellett várnom. A Magvető kiadó a Radnóti Színházban szokta bemutatni könyvheti újdonságait, és én két éve olvastam föl itt a könyvemből. Kováts Adél pedig mint igazgató még aznap este megkérdezett, hogy volna-e kedvem ebből színdarabot írni. Nekem pedig volt – sőt, a darab-változatnak már korábban nekikezdtem, és a regénnyel párhuzamosan írtam. Amikor pedig Mohácsi János jelezte, hogy szívesen megrendezné, akkor gyakorlatilag minden eldőlt. Az is, hogy Mohácsiék a partitúrát átigazítják és újrahangszerelik majd, de én ezt egyáltalán nem bántam.

- Három szerző jegyzi a színpadi művet, Mohácsi István, Mohácsi János és Ön. Dolgozott már hasonló csapatmunkában?

- Pontosan ilyenben még nem, de nagyon élveztem. Folyamatosan beláttunk egymás lapjaiba, és egyenrangúan voltunk kíváncsiak egymás ötleteire.

- Ez a partnerség megmaradt végig?

- Igen, ott lehettem a kezdeti szakaszban is, amikor még a kreatív szövegfejlesztés színpadi próbái zajlottak. És közben úgy éreztem, respektáljuk egymást, nem folytatunk dominanciaharcot, mert maga az ügy a fontos, hogy ki mihez ért jobban.

- A regényhez képest új dramaturgiai elemek is megjelentek.

- Igen, két olyan változás is volt, amelyek a színpad igényei szerint szorosabban fűzték egybe a szálakat: a kunvadasi pogrom két főkolomposát Mohácsiék például fölléptették a miskolci pogrom szereplőiként is – és a két vetélytársnő magánéletében is történtek izgalmas átigazítások.

- A regény az 1946-os kunmadarasi zsidóellenes pogrom részleteit dolgozza fel. Hogy talált rá a témára?

- Általában olyan témákhoz nyúlok, amelyek nem hagynak békén, amelyekre nincsenek kész válaszaim, amelyek tele vannak hazugságokkal vagy nyugtalanítóan szégyenteljesek. Ezzel a szörnyű esettel először még a nyolcvanas évek elején találkoztam, amikor a Kulákprést írtam, és a korabeli helyi újságokat bújtam.

- Ebben a történetben az is megdöbbentő, hogy a főhősök miként válhatnak a haláltáborok túlélőiből áldozatokká a saját falujukban.

- Emlékszem, először nem akartam hinni a szememnek, azt hittem, hogy ez talán félreértés, csak valami tényként tálalt híresztelés, hiszen ’45 után sokféle zavaros sajtótermék is megjelent.

- Ön szociológus is; készített személyes interjúkat, kutatásokat is a témában?

- Jártam Kunmadarason, és elég szomorú kép fogadott. Beszélgettem helyiekkel, találkoztam olyanokkal, akik gyerekként látták a kerítésen át, hogy az utcán szaladgáltak emberek. De magának a pogromnak az eseményeiről sok újat nem tudtam meg. Nem is azért mentem, nyomozni amúgy sem tudok, és ahhoz már késő is lett volna. Amit a történészek tanulmányaiból, a korabeli sajtóból, a perek idézett jegyzőkönyveiből kiolvastam, az nekem elég volt. Egyébként maguk a lincselések tényleg úgy mentek végbe, ahogyan erről a regény és a színdarab is beszél. Mint ahogy az is igaz, hogy a gyilkos hajszának nemcsak férfiak, hanem nők is részesei voltak – a gyalázkodásoktól az ütlegelésekig, és így jelennek meg a színpadon is.

- Talán az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a vicces beszólásoktól miként jutnak el a tettlegességig.

- Ez a tömeg viselkedésének valami olyan súlyos pszichózisa, hogy ezt a folyamatot voltaképpen nem is tudom megérteni. Hogy melyik mesterségesen fölkorbácsolt gyűlölet milyen viselkedést vált ki tömegekből – hogy konkrétan mikor, mi hogyan hat. Már javában dolgoztam ezen a könyvemen, amikor menekültválságot övező hisztéria nálunk is kibomlott, és a korszellem persze óhatatlanul is beszűrődik az ember munkájába, miközben nem akarunk, ugye, tandrámát írni. De hát egy színházi előadás akkor is erősen politizál, ha a saját eszközeivel dolgozik, a maga nyelvén beszél, nem pedig politikusokén.

- Az előző azért is fontos kérdés, mert egy olyan választási kampányon vagyunk túl, amely kormányrészről antiszemita szólamokat is tartalmazott gyakorlatilag kimerítve a gyűlöletkeltést.

- A mi színdarabunk piaci hisztériájáról elég könnyen eszünkbe juthatnak a kormány uszító plakátjai, az egész médiát elárasztó gyűlöletkeltései – és megfordítva. Hogy kiket szúrnak ki, kikre tesznek gúnyos vagy gyalázkodó megjegyzéseket, kiket mikor hogyan csúfolnak és bélyegeznek meg. És kikre milyen stigmát sütnek rá hatalmi erőszakkal, amikor már maga a kormánypolitika állítja cselekvésének kellős közepébe ezt a rágalmazó gyűlölködést. Mintha valami folyamatos hecckampánnyá akarnák tenni mindennapjainkat, és már nem is tudjuk, hogy a lelátón vagyunk vagy a küzdőtérben, nézők vagyunk-e csak, vagy már részvevők – áldozatok-e, vagy netán tettesek is. Megtépáznak-e minket, vagy még nem – avagy már mi is megtépázunk másokat. És persze nem mindegy, hogy egy így megosztott társadalomban miféle viselkedés mögé áll a hatalmi erő, és mivé formálja a maga tömegét.

- A kisebbség, illetve annak képviselői miért válnak időről időre célponttá?

- Társadalomlélektani okokból is, bevált hagyományok követéséből is. Szomorú törvényszerűségek érvényesülnek időről időre abban, hogy mikor kik válnak megbélyegzett idegenné, kiátkozott eretnekké – származás, társadalmi hovatartozás vagy bármilyen önkényes besorolás, fölcímkézés nyomán. Manapság ugye az idegenektől kell félni – a háború alatt a „nem magyar honos” idegenrendészeti kifejezést használták erre –, a mai stigmát pedig leginkább „migránssimogatással” lehet kiérdemelni. De a célba vehetők köre sajnos gyorsan szokott bővülni. Elsőként nemkívánatosak az emberi jogi szervezetek, azok az aktivisták, akik fölhívják a figyelmünket a saját jogainkra, vagy akik arra serkentenek bennünket, hogy szót emeljünk. Sorra kerülnek azok, akik azon dolgoznak, hogy maradjon a sajtónak egy szabad szelete – legegyszerűbben úgy lehet velük elbánni, ha kivásárolják majd megszüntetik az újságjaikat. De mindnyájan könnyen belekerülhetünk a szórásba – civilek, szakemberek és egyéb akadékoskodók, de akár véletlenül vagy „tévedésből” is fölkerülhet bárki a listákra.

- Lehet ezt a folyamatot féken tartani? Esetleg törvényszerű, hogy egy ponton kezelhetetlenné válik?

- Hogy a megbélyegzés mikor mivel jár, és hogyan lesz tűrhetővé – vagy éppen tűrhetetlenné, mikor és hogyan lázadnak föl az áldozatok, és ez hogyan vált ki agressziót a „rendcsinálás” hatalmi oldaláról – hát ezek is szomorú vizsgálódások kérdései lehetnének. Hogy mi történik olyankor, ha a támadás ellenállást vagy lázadást vált ki, amikor aztán könnyebben lendülhet az ököl. Hogy előfordulhat-e az, hogy egy fölheccelt tömeg nekimegy valami kipécézett kisebbségnek, és közben maga mögött tudja a hatalmat, a törvényt és a rendet. A szembenállókat pedig törvényszegőnek és illegitimnek tekinti – mondjuk csak azon az alapon, hogy hiszen a választásokon le lettek szavazva, hát akkor mért nem fogják be a szájukat. De kialakult erőszak szociális feszültségekből, a nyomor következtében is – éhséglázadásokról és hasonlókról nemcsak történelmi példákat tudunk –, a „rendcsinálás” válaszlépése pedig könnyen válhat önkényes „igazságtevéssé” vagy akár lincseléssé.

- Mi a megoldás, el kell menekülni? A Soros Alapítvány például kivonul Budapestről.

- Balassa Péter, akitől valaha sokan és sokat tanultunk, a Kádár-rendszer idején Voltaire nyomán azt ajánlotta, hogy „műveljük kertjeinket”. És hogy mit lehet még tenni? Hátat fordítva rámutatni – ezt is Balassa mondta. Én nem tudok semmi okosat ajánlani, meg mostanában nem is vagyok ehhez eléggé optimista. Lehetséges-e arra törekedni, hogy úgy végezzük a dolgunkat, mintha normális országban élénk? És ne is vegyük tudomásul például az olyan boszorkányüldözéseket, amilyeneket a Magyar Idők cikksorozata folytat ellenünk? Hogy írókat kergetnének ki a Petőfi Irodalmi Múzeumból – mindenféle listák nyomán? Majd aztán tűnjenek el a muzsikusok a Zeneakadémiáról – vagy mi fog következni?

- Nem sérelmezte, hogy rákerült erre a listára?

- Hát inkább legyek a listán, mint hogy ezek megdicsérjenek.

- Az Egy piaci nap drámai csúcspontján, közvetlen a lincselés után elhangzik a Kossuth-nóta, az a dal, amit például a választás éjszakáján együtt énekelt sokakkal együtt a miniszterelnök és a szövetségese. Helyén van ön szerint ez a darabban?

- A Kossuth-nóta hosszú kultúrtörténetének a lényegéhez tartozik, hogy az idők során a legkülönbözőbb közösségek, tömegek, társaságok vagy alkalmi összecsődülések érezték magukat meghatva a maguk igaz vagy eltorzult hazafias lelkesültségétől, és miután véghezvittek valamit, nemzeti-közösségi érzést csiholnak ki magukból, és erre a dalra fakadnak. Mondhatni, hogy ez gyakran és szokásosan így megy végbe. Nem csoda, ha darabunk szereplői öntudatlanul is ezt a hagyományt követik – és már jóval korábban, mint az idei választás győztesei, akik ugyanehhez a nemzeti tradícióhoz csatlakoztak. Miközben a Kossuth-nóta tehet róla a legkevésbé (nem beszélve magáról Kossuthról), hogy mikor kik és hogyan veszik a szájukra, hogy nemzettudatosan öblögetnek, vagy meghatottan összetartanak, avagy sem.

- És mi következik a Kossuth-nóta után?

- Hogy mindnyájunknak el kell-e menni? Hová? Én nem tudok, és nem is akarok elmenni.

Névjegy
Závada Pál 1954-ben született Tótkomlóson. Kossuth-díjas író, szociológus. Könyvei: Kulákprés (1986, 1991, 2006), Mielőtt elsötétül (1996), Jadviga párnája (1997), Milota (2002), A fényképész utókora (2004), Wanderer (Szüts Miklós fényképeivel) (2006), Idegen testünk (2008), Harminchárom szlovák népmese (2010), Egy sor cigány (Korniss Péter fényképeivel) (2011), Janka estéib (2012), Természetes fény (2014), Egy piaci nap (2016).