Néhány héttel ezelőtt Friedrich István főfajvédő, a Török-Magyar Kereskedelmi Társaság gründolója, egy csomó menekülni vágyó magyar munkást „segített" kijutni Törökországba, A szerencsétlen emberek itthon fölszámolták kis ingó vagyonukat, útra keltek, de odakint olyan fogadtatásban és bánásmódban volt részük, hogy kénytelenek voltak visszafordulni.
Az esetről annak idején a Népszava is megemlékezett és figyelmeztette a kivándorlásra hajlamos munkásokat, hogy ehhez hasonló kalandszerű csábításoknak ne üljenek föl, s ne induljanak el bizonytalan utakra, biztosított fix föltételek nélkül. Interpelláció is hangzott el ebben a tárgyban a belügyminiszterhez, aki vizsgálatot és megfelelő intézkedéseket ígért.
A vizsgálatot — úgy látszik — lefolytatták, legalább azt kell hinnünk, mert a belügyminiszter most körrendeletben utasította a hatóságokat, hogy Törökországba csak nagyon kivételes, olyan esetekben adjanak útlevelet, ha a kérelmező okmányokkal igazolja, hogy biztos munkaalkalom vár reá.
Közigazgatásilag az ügy ezzel elintéződött — s a belügyminiszter bizonyára megelégedetten szemléli ezt a művét, mint az állami gondoskodás kifejezőjét.
Vannak azonban a kérdésnek olyan vonatkozásai, amelyek fölött nem mehetünk el szó nélkül — s ha a belügyminiszter úr meg is van elégedve ezzel a megoldással, mi nem mondhatjuk ugyanezt. Sőt!
A kivándorlás mindenekelőtt nem közigazgatási kérdés, hanem mélyreható szociális probléma. És nem is új keletű. Amilyen régi a magyar jogtalanság, olyan régi a kivándorlás láza, amilyen elmaradott a magyar szociálpolitika, olyan arányú a saját értéküket fölbecsülni tudó emberek menekülési vágya.
Már a háború előtt is széles folyamokban ömlött az ország vére: ipari és földmunkások, technikusok, művészek sűrű rajokban hagyták itt az országot s elmentek más országok közgazdaságát szolgálni, hogy — önmagukon segítsenek.
Oka ennek nyilvánvaló: itt volt mindig a legdrágább az élet és a legalacsonyabb a munkabér, a magyar nép volt az egyetlen, amelynek nem volt parlamenti képviselete, ennek következtében itt vált utolsó kérdéssé, a törvényhozás Hamupipőkéjévé a szociálpolitika. És ami a legszomorúbb a dologban: az emberek legjava, a legintelligensebb, a legképzettebb, a legbátrabb, tehát a legéletrevalóbb réteg indult el új hazát keresni, mérhetetlen kárára a magyar közgazdaságnak és általában a magyar ügynek.
Népszava 1923. szeptember 20.
