Nők svájcifrank-hitellel

Egyes társadalmi csoportok helyett az erőforrásokban kevésbé szűkölködőknek kell beszélniük: azokra gondolunk, akiknek bár lenne hangjuk, de arra a mainstream nyilvánosságban nincsenek fülek, vagy akiknek nincsen hozzáférésük a nyilvánossághoz.

Helyettük azoknak a szóvivőknek kell szólniuk, akiket jobb esetben az érintettek maguk jelölnek ki, máskor viszont úgy reprezentálják őket, hogy erre nincs felhatalmazásuk. A felhatalmazás és hozzájárulás nélküli „képviseletből” fakadhat, hogy a szóvivők csak részlegesen mutatják fel azokat a problémákat, amelyek az adott (elnyomott) csoportot foglalkoztatják.​

Gagyi Ágnes és Pulay Gergő egy tanulmányukban – Pierre Bourdieu nyomán – úgy írták le a szóvivőket, mint akik „különböző alávetett csoportok nevében, az ő érdekeikért való beszéd és cselekvés által törekednek legitimitásra szert tenni egy adott társadalmi mezőben”. A „szóvivők” maguk is kijelölnek problémákat az érintettek számára, azok saját problémáikra vonatkozó értelmezési keretét adják, továbbá kijelölik a megoldási módokat.

Nincs ez másként a nőket érintő és róluk szóló (politikai) diskurzusok esetén sem. A nők társadalmának heterogenitására gyakran nincsen tekintettel a diskurzusok tartalmát kijelölő nyilvánosság. Amit viszontlátunk problémákban és beszédmódban, az gyakran a (munkaerő-piacra beérkezett és stabilan álló) középosztálybeli nő gondjai. Ennek „univerzális” jellegét csak felerősítik azok a kutatások és kérdőív kérdések, amelyek (kutatói döntésből is fakadóan) lemondanak arról, hogy a nehezen elérhető nőket is bevonják, és ezzel komplexebbé tegyék a nőkre és a női problémákra vonatkozó tudást.

Mindez nem csak azért fontos, mert ilyen nyitások révén tapaszthatjuk meg, hogy a hollywoodi feminizmus - amennyire fontos jelenségekre világít rá, annyira - elitideológia is, hanem az is kétségessé válik, hogy a „nők utáni füttyögésre” vonatkozó büntetőjogi képzelgések meglehetősen absztrakt viták. Onnan nézve legalábbis, ahol a nők már annak is örülnének, ha egyáltalán beléphetnének a munkaerő-piacra, és a saját bőrükön tapasztalhatnák meg, mit is jelent a nemek közötti jövedelemkülönbség. Természetesen nem független az egyes gender rezsimek szociálpolitikájától, hogy egy nőnek milyen távlatai vannak, és hogyan reflektál saját helyzetére, de el kell fogadni azt is, hogy gazdasági adottságokból fakadóan többen vannak Magyarországon azok a nők, akik nem tudják belakni azt az elismerési politikát abszolutizáló feminizmust, amelynek nyelve közelebb van a néha valóságidegen nyelven megírt egyezményekhez, mint a magyar valósághoz.

Ezért is jelentős kutatás az, amelyet a Friedrich Ebert Stiftung (FES) publikált annak kapcsán, hogy milyen gondokkal szembesülnek az alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státuszú, fővárosi és vidéki nők, milyen szerepekben fogalmazzák meg magukat, mennyire látják női problémának a kihívásaikat, és leginkább, hogy milyen nyelven fogalmazzák meg azokat. Mikor egy fókuszcsoportban elhangzanak a „kizsákmányolás”, „kiszipolyozás” fordulatai, akkor már sejthetjük, hogy a munka világa lesz a generális tényező az identitás meghatározásában. 

A kutatásból egyértelműen kiderül, hogy szemben a szimbolikus „női témákkal”, a megkérdezettek elsősorban a mindennapok megélhetési nehézségeivel küzdenek. Az árak és bérek alakulása, a lakhatás, vagy éppen a munkahelyi kiszolgáltatottság foglalkoztatja leginkább a megkérdezetteket. Ez döntő szempont, hiszen mindez egy más nyelvet tenne szükségessé azon politikusok számára, akik őket jelölik meg célcsoportjuknak. 

Az előbbiből következik az is, hogy elsősorban ezen kérdések előremutató rendezését várják el a politikától és az államtól. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a „szopsz vagy szülsz” feliratával tüntetők vagy a baloldali-liberális pártok által nőellenesnek kikiáltott kormánypártot a megkérdezettek miért tartják az összes párt közül a leginkább „nőbarátnak”. Magyarázat lehet erre, hogy az ellenzéki politika által program nélküliséggel vádolt Fidesz jelen van e területen: kormányzási évei alatt vált valósággá a GYED extra, a CSOK és a családi adókedvezmény, vagy éppen a nők számára 40 év munkaviszony után igénybe vehető nyugdíj. 

Amellett, hogy ezek leginkább középosztály-barát intézkedések, a tanulmány szerzői (Kováts Eszter és Gregor Anikó) egy onnan nézve meglepő javaslattal élnek, ahol ma a bevett ellenzéki diskurzus van: „Ebben az összefüggésben érdemes árnyaltabban látni a hároméves GYES kritikáját is. A kritika általában arra vonatkozik, hogy a hosszú távollét visszaveti a nők karrierjét, illetve későbbi munkaerő-piaci lehetőségeiket. A kutatásunkban szereplő nők súlyos feszültségnek élték meg a gondoskodási feladataik (részben: gondoskodási vágyuk) és a munkaerő-piaci kényszerek ellentmondását. Ám az, hogy mennyiben élik meg hátrányként vagy előnyként a munkaerő-piacról való kivonulást, nagyban függ attól, hogy milyen minőségű munkaerő-piaci pozíciókhoz férnek hozzá. A legkizsákmányoltabbaknak a GYED/GYES időszaka akár időleges felszabadulás is lehet a kiszolgáltatottság alól. Érdemes tehát kilépni abból a szempontrendszerből, amely a munkaerő-piaci részvételt egyedül emancipációs útként, míg a hosszú otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javításán és az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás volumenének és színvonalának növelésén és a tíz éve változatlan és eleve alacsony összegű GYES és a családi pótlék összegének emelésén kellene munkálkodni.”

A fókuszcsoportos beszélgetések során kifejezetten sokszor került említésre a gondoskodás területe,  a fogyatékosok, az idősek és a betegek gondozása. Ezeket a problémákat megfelelő segítség hiányában, családon belül kell megoldani, és ez szinte kizárólag a nőkre marad. Az állam által megállapított ápolási díj alacsony – ami nem javult érdemben az elmúlt nyolc év alatt sem –, ezért azok a nők, akiknek folyamatosan fennálló kötelezettségük a gondoskodás, időskori szegénységre készülhetnek. Ez a válságjelenség azért kifejezetten súlyos, mert nemcsak a gondoskodás területén hívja fel a figyelmet egy akkut válsághelyzetre, hanem egyben ráirányítja a figyelmet arra is, hogy bizonyos területeken nem vagy szinte alig van jelen a szociális ellátórendszer. 

Az állami, önkormányzati jelenlét tartós hiánya meghatározó eleme a kutatásnak. A válaszadók többsége egyetértett abban, hogy nehéz helyzetük kezelésében nem számíthatnak sem az államra, sem az önkormányzatokra. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a megkérdezettek kifejezetten tartózkodóak, bizalmatlanok mind az állammal, mind a politikával szemben. 

A jövőre tekintve jelzésértékű megállapítása a kutatásnak, hogy mennyire terhelt a magyar társadalom az ún. csoportok közötti konfliktusokkal. Ez az állami, önkormányzati jelenlét hiányával kiegészülve arra kell hogy felhívja a figyelmünket: a magyar társadalom nemcsak számos válságjelenséget mutat be, de a csoportok közötti feszültség és indulat nem teszi magától értetődővé egy többségi nyelv kialakítását. Ezzel kérdésessé válik, hogy a baloldali populizmus bázisát adó vesztesek társadalmi koalíciójának megteremtése lehetséges-e egy mozgalom mögött. 

A kutatásnak további fontos üzenete: a magyar nők vállalnának gyermeket, részt vennének a demográfiai fordulatban, de nincsenek meg a megfelelő és hosszútávú állami garanciák ahhoz, hogy bevállaljanak akár három gyereket.

Az interjúk felvétele a me too kapány időszakában zajlott, mégis a szexuális zaklatás mint téma nem jelent meg spontán módon a beszélgetések során. Ez nem jelenti azt, hogy a téma irreleváns, sokkal inkább azt mutatja, hogy a nők elsősorban a munkatársadalom egyenlőtlenségeit észlelik, és minden testpolitikai konfliktus csak utána jön.

A FES kutatása egy új "szóvivői" megszólalás jele. Tárgyában, az általa megszólalók nyelvében az a magyar női valóság tárul fel, amely szegényes – szó szoros értelemben –, amely többségi, amely Hollywoodon innen van. Egy csendjében is hangosabb világ „dokumentuma”. 

Szerző
2018.05.22 08:01

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10