Nők svájcifrank-hitellel

Egyes társadalmi csoportok helyett az erőforrásokban kevésbé szűkölködőknek kell beszélniük: azokra gondolunk, akiknek bár lenne hangjuk, de arra a mainstream nyilvánosságban nincsenek fülek, vagy akiknek nincsen hozzáférésük a nyilvánossághoz.

Helyettük azoknak a szóvivőknek kell szólniuk, akiket jobb esetben az érintettek maguk jelölnek ki, máskor viszont úgy reprezentálják őket, hogy erre nincs felhatalmazásuk. A felhatalmazás és hozzájárulás nélküli „képviseletből” fakadhat, hogy a szóvivők csak részlegesen mutatják fel azokat a problémákat, amelyek az adott (elnyomott) csoportot foglalkoztatják.​

Gagyi Ágnes és Pulay Gergő egy tanulmányukban – Pierre Bourdieu nyomán – úgy írták le a szóvivőket, mint akik „különböző alávetett csoportok nevében, az ő érdekeikért való beszéd és cselekvés által törekednek legitimitásra szert tenni egy adott társadalmi mezőben”. A „szóvivők” maguk is kijelölnek problémákat az érintettek számára, azok saját problémáikra vonatkozó értelmezési keretét adják, továbbá kijelölik a megoldási módokat.

Nincs ez másként a nőket érintő és róluk szóló (politikai) diskurzusok esetén sem. A nők társadalmának heterogenitására gyakran nincsen tekintettel a diskurzusok tartalmát kijelölő nyilvánosság. Amit viszontlátunk problémákban és beszédmódban, az gyakran a (munkaerő-piacra beérkezett és stabilan álló) középosztálybeli nő gondjai. Ennek „univerzális” jellegét csak felerősítik azok a kutatások és kérdőív kérdések, amelyek (kutatói döntésből is fakadóan) lemondanak arról, hogy a nehezen elérhető nőket is bevonják, és ezzel komplexebbé tegyék a nőkre és a női problémákra vonatkozó tudást.

Mindez nem csak azért fontos, mert ilyen nyitások révén tapaszthatjuk meg, hogy a hollywoodi feminizmus - amennyire fontos jelenségekre világít rá, annyira - elitideológia is, hanem az is kétségessé válik, hogy a „nők utáni füttyögésre” vonatkozó büntetőjogi képzelgések meglehetősen absztrakt viták. Onnan nézve legalábbis, ahol a nők már annak is örülnének, ha egyáltalán beléphetnének a munkaerő-piacra, és a saját bőrükön tapasztalhatnák meg, mit is jelent a nemek közötti jövedelemkülönbség. Természetesen nem független az egyes gender rezsimek szociálpolitikájától, hogy egy nőnek milyen távlatai vannak, és hogyan reflektál saját helyzetére, de el kell fogadni azt is, hogy gazdasági adottságokból fakadóan többen vannak Magyarországon azok a nők, akik nem tudják belakni azt az elismerési politikát abszolutizáló feminizmust, amelynek nyelve közelebb van a néha valóságidegen nyelven megírt egyezményekhez, mint a magyar valósághoz.

Ezért is jelentős kutatás az, amelyet a Friedrich Ebert Stiftung (FES) publikált annak kapcsán, hogy milyen gondokkal szembesülnek az alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státuszú, fővárosi és vidéki nők, milyen szerepekben fogalmazzák meg magukat, mennyire látják női problémának a kihívásaikat, és leginkább, hogy milyen nyelven fogalmazzák meg azokat. Mikor egy fókuszcsoportban elhangzanak a „kizsákmányolás”, „kiszipolyozás” fordulatai, akkor már sejthetjük, hogy a munka világa lesz a generális tényező az identitás meghatározásában. 

A kutatásból egyértelműen kiderül, hogy szemben a szimbolikus „női témákkal”, a megkérdezettek elsősorban a mindennapok megélhetési nehézségeivel küzdenek. Az árak és bérek alakulása, a lakhatás, vagy éppen a munkahelyi kiszolgáltatottság foglalkoztatja leginkább a megkérdezetteket. Ez döntő szempont, hiszen mindez egy más nyelvet tenne szükségessé azon politikusok számára, akik őket jelölik meg célcsoportjuknak. 

Az előbbiből következik az is, hogy elsősorban ezen kérdések előremutató rendezését várják el a politikától és az államtól. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a „szopsz vagy szülsz” feliratával tüntetők vagy a baloldali-liberális pártok által nőellenesnek kikiáltott kormánypártot a megkérdezettek miért tartják az összes párt közül a leginkább „nőbarátnak”. Magyarázat lehet erre, hogy az ellenzéki politika által program nélküliséggel vádolt Fidesz jelen van e területen: kormányzási évei alatt vált valósággá a GYED extra, a CSOK és a családi adókedvezmény, vagy éppen a nők számára 40 év munkaviszony után igénybe vehető nyugdíj. 

Amellett, hogy ezek leginkább középosztály-barát intézkedések, a tanulmány szerzői (Kováts Eszter és Gregor Anikó) egy onnan nézve meglepő javaslattal élnek, ahol ma a bevett ellenzéki diskurzus van: „Ebben az összefüggésben érdemes árnyaltabban látni a hároméves GYES kritikáját is. A kritika általában arra vonatkozik, hogy a hosszú távollét visszaveti a nők karrierjét, illetve későbbi munkaerő-piaci lehetőségeiket. A kutatásunkban szereplő nők súlyos feszültségnek élték meg a gondoskodási feladataik (részben: gondoskodási vágyuk) és a munkaerő-piaci kényszerek ellentmondását. Ám az, hogy mennyiben élik meg hátrányként vagy előnyként a munkaerő-piacról való kivonulást, nagyban függ attól, hogy milyen minőségű munkaerő-piaci pozíciókhoz férnek hozzá. A legkizsákmányoltabbaknak a GYED/GYES időszaka akár időleges felszabadulás is lehet a kiszolgáltatottság alól. Érdemes tehát kilépni abból a szempontrendszerből, amely a munkaerő-piaci részvételt egyedül emancipációs útként, míg a hosszú otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javításán és az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás volumenének és színvonalának növelésén és a tíz éve változatlan és eleve alacsony összegű GYES és a családi pótlék összegének emelésén kellene munkálkodni.”

A fókuszcsoportos beszélgetések során kifejezetten sokszor került említésre a gondoskodás területe,  a fogyatékosok, az idősek és a betegek gondozása. Ezeket a problémákat megfelelő segítség hiányában, családon belül kell megoldani, és ez szinte kizárólag a nőkre marad. Az állam által megállapított ápolási díj alacsony – ami nem javult érdemben az elmúlt nyolc év alatt sem –, ezért azok a nők, akiknek folyamatosan fennálló kötelezettségük a gondoskodás, időskori szegénységre készülhetnek. Ez a válságjelenség azért kifejezetten súlyos, mert nemcsak a gondoskodás területén hívja fel a figyelmet egy akkut válsághelyzetre, hanem egyben ráirányítja a figyelmet arra is, hogy bizonyos területeken nem vagy szinte alig van jelen a szociális ellátórendszer. 

Az állami, önkormányzati jelenlét tartós hiánya meghatározó eleme a kutatásnak. A válaszadók többsége egyetértett abban, hogy nehéz helyzetük kezelésében nem számíthatnak sem az államra, sem az önkormányzatokra. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a megkérdezettek kifejezetten tartózkodóak, bizalmatlanok mind az állammal, mind a politikával szemben. 

A jövőre tekintve jelzésértékű megállapítása a kutatásnak, hogy mennyire terhelt a magyar társadalom az ún. csoportok közötti konfliktusokkal. Ez az állami, önkormányzati jelenlét hiányával kiegészülve arra kell hogy felhívja a figyelmünket: a magyar társadalom nemcsak számos válságjelenséget mutat be, de a csoportok közötti feszültség és indulat nem teszi magától értetődővé egy többségi nyelv kialakítását. Ezzel kérdésessé válik, hogy a baloldali populizmus bázisát adó vesztesek társadalmi koalíciójának megteremtése lehetséges-e egy mozgalom mögött. 

A kutatásnak további fontos üzenete: a magyar nők vállalnának gyermeket, részt vennének a demográfiai fordulatban, de nincsenek meg a megfelelő és hosszútávú állami garanciák ahhoz, hogy bevállaljanak akár három gyereket.

Az interjúk felvétele a me too kapány időszakában zajlott, mégis a szexuális zaklatás mint téma nem jelent meg spontán módon a beszélgetések során. Ez nem jelenti azt, hogy a téma irreleváns, sokkal inkább azt mutatja, hogy a nők elsősorban a munkatársadalom egyenlőtlenségeit észlelik, és minden testpolitikai konfliktus csak utána jön.

A FES kutatása egy új "szóvivői" megszólalás jele. Tárgyában, az általa megszólalók nyelvében az a magyar női valóság tárul fel, amely szegényes – szó szoros értelemben –, amely többségi, amely Hollywoodon innen van. Egy csendjében is hangosabb világ „dokumentuma”. 

Szerző

Migránssimogatók

Nem az a baj, hogy a – legjobb esetben is – óvatlanul kiadott magyar útlevelek miatt veszélybe került az amerikai vízummentességünk. Túl fogjuk élni azt is, ha odavész, mint ahogyan túléltük a kitiltási és vízumbotrányt is (és ahogyan azt a kormányunk pontosan tudja, a magyar népesség elenyésző hányada utazgat az USA-ba). Még csak az sem tragédia, hogy az EU is morcos lett ránk a csalások és bűncselekmények sorozatának gyanúját fölvető útlevélmutyi nyomán – mérgesek ők másért is. Az igazi problémát az a jelenség jelenti, amit az Interpol képviselője „a magyar határőrizeti rendszer komoly biztonsági hiányosságainak” nevezett.

Volna itt egy kormány, amelyik a saját álláspontja szerint mindenki másnál hamarabb ismerte föl az illegális migrációban rejlő veszélyeket, a teljes politikáját és az ország erőforrásainak jelentős részét alárendelte a népvándorlás megakadályozásának – 270 milliárdért kerítést épített a határon, további százmilliárdokat költött idegenellenes propagandára és a határvédelem kellékeire. Elhitette a lakossággal, hogy az egyetlen sorskérdés a muszlim veszély, és mindent – nemcsak a saját választási esélyeit, hanem az úgynevezett magyar jövőt is – arra az egy lapra tett föl, hogy az emberek elhiszik: ez az ügy tényleg mindennél (a kivándorlásnál, az elmaradott iskolarendszernél, a haldokló egészségügynél, a környezeti erőforrások megóvásánál, a nemzeti vagyon magánosításának megakadályozásánál) sokkal fontosabb. Azt állítják – és áldoznak rá, hogy mind megtudjuk -, hogy a határok megerősítésével az egész keresztény Európát, az életformánkat, a lányainkat stb. védik. Mert hát igaz ugyan, hogy a migránsok közül sokan az életük védelmében menekülnek, de azért van közöttük sok gazember, terrorista bűnöző is, akiket azonban a mi derék kormányunk áldozatos munkával távol tart tőlünk.

Aztán szép lassan kiderül, hogy a török dúlás utáni betelepítések óta senki nem hozott annyi jövevényt a nyakunkra, mint ez a kabinet. Eddig többek között húszezer letelepedési kötvényest, ismeretlen számú, de legalább tízezer moszkvai vízumshoppingolót, sok ezer ukrán (?) kamuállampolgárt köszönhetünk nekik. Olyan embereket, akik leginkább Rogán Antal, Kiss Szilárd és egyéb kormánykegyencek barátainak fizettek azért, hogy jöhessenek, de semmiféle nemzetbiztonsági átvilágításon nem estek át, és utóbb rengetegen buktak le közülük Európában és Amerikában prostituáltként, pénzmosóként, drogdílerként, körözött bűnözőként, sőt terroristaként.

A legújabb útlevélügy akkor is védhetetlen lenne, ha valamelyik migránsbarát, határnyitogató európai országban történt volna – hiszen mégiscsak arról van szó, hogy kormányközeli figurák magánhaszna kedvéért számolatlanul szabadítottak ránk válogatott gonosztevőket. De most éppen az Orbán-kormány állította ki magáról a bizonyítványt, hogy – ha megfizetik – ő a legnagyobb migránssimogató. Kíváncsian várjuk a Semjén Zsolt, Kósa Lajos, Tiborcz István stb. melletti kiállás során már gyakorlatot szerzett hivatásos nemzetvédők magyarázatát.

Szerző

Kard ki kard!

Ifjabb korában biztosan mindenki énekelt a huszárgyerekről, aki szereti a táncot, az oldalán pedig csörgeti a kardot. Az évek múlásával a legtöbb ember napirendre tér a csörgetés és a sarkantyú pengése fölött, de kétségkívül lehetnek olyanok, akiknek ez a dal örök érvényűvé válik. A honvédelmi minisztérium Védelemgazdasági Hivatala például most tiszti kardokat szerez be. Nem kis pénzért - több mint 30 millió forintért -, bár állítólag olcsóbban is hozzájuk lehetne jutni. De nem is ez a lényeg. Nyilvánvalóan megéri az üzlet, hiszen a díszfegyverek a tisztavatás és a katonai tisztelgés kellékei lesznek.

Nem kétséges, hogy mindez része a modern, ütőképes haderő kialakításának, amiről a miniszterelnök beszélt a minap. Mivel a következő időszak "kiemelt nemzeti feladata" a nemzetbiztonság megerősítése. Ez pedig azért fontos, mert meg kell védenünk magunkat. És ezt - érvelt Orbán Viktor - nem várhatjuk mástól. Erős Magyarország nincs erős hadsereg nélkül, s "az a nemzet, amely nem tudja megvédeni az országát, nem is érdemli meg azt" – fogalmazott.

Ez pedig nem tréfadolog, már nem az az ártatlan kardcsörgetés, amiről a dal szól. Itt komoly politikai elhatározásról van szó, összefüggően azzal a stratégiával, amivel ismét kétharmados többséget tudott szerezni a kormánypárt. Vagyis a félelemkeltéssel, hogy jönnek a migránsok, bár ezek szerint nem csupán ők veszélyeztetik ősi kultúránkat. Akárhogyan is, meg kell védeni magunkat, s bár ezúttal egyetlen ellenséget sem nevezett nevén a miniszterelnök, mindenki tisztában van vele, kire és mire gondolt. De szerencsére ő tudja, mit kell ilyen helyzetben tenni: megóvja a magyart, akár valós a fenyegetés, akár nem, akár szükséges a védelem, akár nem.

A hadsereg feleljen meg a mai kor kihívásainak, s vegye fel a versenyt "bármely más nemzet fegyveres erejével". Ez a nem csekély feladata napjainkban a honvédelem irányítóinak.

Nem is csoda, hogy gyorsan rendeltek egy csomó kardot. Ha ettől sem ijed meg az ellenség, akkor talán gulyáságyút is beszereznek.

Szerző