Nők svájcifrank-hitellel

Egyes társadalmi csoportok helyett az erőforrásokban kevésbé szűkölködőknek kell beszélniük: azokra gondolunk, akiknek bár lenne hangjuk, de arra a mainstream nyilvánosságban nincsenek fülek, vagy akiknek nincsen hozzáférésük a nyilvánossághoz.

Helyettük azoknak a szóvivőknek kell szólniuk, akiket jobb esetben az érintettek maguk jelölnek ki, máskor viszont úgy reprezentálják őket, hogy erre nincs felhatalmazásuk. A felhatalmazás és hozzájárulás nélküli „képviseletből” fakadhat, hogy a szóvivők csak részlegesen mutatják fel azokat a problémákat, amelyek az adott (elnyomott) csoportot foglalkoztatják.​

Gagyi Ágnes és Pulay Gergő egy tanulmányukban – Pierre Bourdieu nyomán – úgy írták le a szóvivőket, mint akik „különböző alávetett csoportok nevében, az ő érdekeikért való beszéd és cselekvés által törekednek legitimitásra szert tenni egy adott társadalmi mezőben”. A „szóvivők” maguk is kijelölnek problémákat az érintettek számára, azok saját problémáikra vonatkozó értelmezési keretét adják, továbbá kijelölik a megoldási módokat.

Nincs ez másként a nőket érintő és róluk szóló (politikai) diskurzusok esetén sem. A nők társadalmának heterogenitására gyakran nincsen tekintettel a diskurzusok tartalmát kijelölő nyilvánosság. Amit viszontlátunk problémákban és beszédmódban, az gyakran a (munkaerő-piacra beérkezett és stabilan álló) középosztálybeli nő gondjai. Ennek „univerzális” jellegét csak felerősítik azok a kutatások és kérdőív kérdések, amelyek (kutatói döntésből is fakadóan) lemondanak arról, hogy a nehezen elérhető nőket is bevonják, és ezzel komplexebbé tegyék a nőkre és a női problémákra vonatkozó tudást.

Mindez nem csak azért fontos, mert ilyen nyitások révén tapaszthatjuk meg, hogy a hollywoodi feminizmus - amennyire fontos jelenségekre világít rá, annyira - elitideológia is, hanem az is kétségessé válik, hogy a „nők utáni füttyögésre” vonatkozó büntetőjogi képzelgések meglehetősen absztrakt viták. Onnan nézve legalábbis, ahol a nők már annak is örülnének, ha egyáltalán beléphetnének a munkaerő-piacra, és a saját bőrükön tapasztalhatnák meg, mit is jelent a nemek közötti jövedelemkülönbség. Természetesen nem független az egyes gender rezsimek szociálpolitikájától, hogy egy nőnek milyen távlatai vannak, és hogyan reflektál saját helyzetére, de el kell fogadni azt is, hogy gazdasági adottságokból fakadóan többen vannak Magyarországon azok a nők, akik nem tudják belakni azt az elismerési politikát abszolutizáló feminizmust, amelynek nyelve közelebb van a néha valóságidegen nyelven megírt egyezményekhez, mint a magyar valósághoz.

Ezért is jelentős kutatás az, amelyet a Friedrich Ebert Stiftung (FES) publikált annak kapcsán, hogy milyen gondokkal szembesülnek az alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státuszú, fővárosi és vidéki nők, milyen szerepekben fogalmazzák meg magukat, mennyire látják női problémának a kihívásaikat, és leginkább, hogy milyen nyelven fogalmazzák meg azokat. Mikor egy fókuszcsoportban elhangzanak a „kizsákmányolás”, „kiszipolyozás” fordulatai, akkor már sejthetjük, hogy a munka világa lesz a generális tényező az identitás meghatározásában. 

A kutatásból egyértelműen kiderül, hogy szemben a szimbolikus „női témákkal”, a megkérdezettek elsősorban a mindennapok megélhetési nehézségeivel küzdenek. Az árak és bérek alakulása, a lakhatás, vagy éppen a munkahelyi kiszolgáltatottság foglalkoztatja leginkább a megkérdezetteket. Ez döntő szempont, hiszen mindez egy más nyelvet tenne szükségessé azon politikusok számára, akik őket jelölik meg célcsoportjuknak. 

Az előbbiből következik az is, hogy elsősorban ezen kérdések előremutató rendezését várják el a politikától és az államtól. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a „szopsz vagy szülsz” feliratával tüntetők vagy a baloldali-liberális pártok által nőellenesnek kikiáltott kormánypártot a megkérdezettek miért tartják az összes párt közül a leginkább „nőbarátnak”. Magyarázat lehet erre, hogy az ellenzéki politika által program nélküliséggel vádolt Fidesz jelen van e területen: kormányzási évei alatt vált valósággá a GYED extra, a CSOK és a családi adókedvezmény, vagy éppen a nők számára 40 év munkaviszony után igénybe vehető nyugdíj. 

Amellett, hogy ezek leginkább középosztály-barát intézkedések, a tanulmány szerzői (Kováts Eszter és Gregor Anikó) egy onnan nézve meglepő javaslattal élnek, ahol ma a bevett ellenzéki diskurzus van: „Ebben az összefüggésben érdemes árnyaltabban látni a hároméves GYES kritikáját is. A kritika általában arra vonatkozik, hogy a hosszú távollét visszaveti a nők karrierjét, illetve későbbi munkaerő-piaci lehetőségeiket. A kutatásunkban szereplő nők súlyos feszültségnek élték meg a gondoskodási feladataik (részben: gondoskodási vágyuk) és a munkaerő-piaci kényszerek ellentmondását. Ám az, hogy mennyiben élik meg hátrányként vagy előnyként a munkaerő-piacról való kivonulást, nagyban függ attól, hogy milyen minőségű munkaerő-piaci pozíciókhoz férnek hozzá. A legkizsákmányoltabbaknak a GYED/GYES időszaka akár időleges felszabadulás is lehet a kiszolgáltatottság alól. Érdemes tehát kilépni abból a szempontrendszerből, amely a munkaerő-piaci részvételt egyedül emancipációs útként, míg a hosszú otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javításán és az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás volumenének és színvonalának növelésén és a tíz éve változatlan és eleve alacsony összegű GYES és a családi pótlék összegének emelésén kellene munkálkodni.”

A fókuszcsoportos beszélgetések során kifejezetten sokszor került említésre a gondoskodás területe,  a fogyatékosok, az idősek és a betegek gondozása. Ezeket a problémákat megfelelő segítség hiányában, családon belül kell megoldani, és ez szinte kizárólag a nőkre marad. Az állam által megállapított ápolási díj alacsony – ami nem javult érdemben az elmúlt nyolc év alatt sem –, ezért azok a nők, akiknek folyamatosan fennálló kötelezettségük a gondoskodás, időskori szegénységre készülhetnek. Ez a válságjelenség azért kifejezetten súlyos, mert nemcsak a gondoskodás területén hívja fel a figyelmet egy akkut válsághelyzetre, hanem egyben ráirányítja a figyelmet arra is, hogy bizonyos területeken nem vagy szinte alig van jelen a szociális ellátórendszer. 

Az állami, önkormányzati jelenlét tartós hiánya meghatározó eleme a kutatásnak. A válaszadók többsége egyetértett abban, hogy nehéz helyzetük kezelésében nem számíthatnak sem az államra, sem az önkormányzatokra. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a megkérdezettek kifejezetten tartózkodóak, bizalmatlanok mind az állammal, mind a politikával szemben. 

A jövőre tekintve jelzésértékű megállapítása a kutatásnak, hogy mennyire terhelt a magyar társadalom az ún. csoportok közötti konfliktusokkal. Ez az állami, önkormányzati jelenlét hiányával kiegészülve arra kell hogy felhívja a figyelmünket: a magyar társadalom nemcsak számos válságjelenséget mutat be, de a csoportok közötti feszültség és indulat nem teszi magától értetődővé egy többségi nyelv kialakítását. Ezzel kérdésessé válik, hogy a baloldali populizmus bázisát adó vesztesek társadalmi koalíciójának megteremtése lehetséges-e egy mozgalom mögött. 

A kutatásnak további fontos üzenete: a magyar nők vállalnának gyermeket, részt vennének a demográfiai fordulatban, de nincsenek meg a megfelelő és hosszútávú állami garanciák ahhoz, hogy bevállaljanak akár három gyereket.

Az interjúk felvétele a me too kapány időszakában zajlott, mégis a szexuális zaklatás mint téma nem jelent meg spontán módon a beszélgetések során. Ez nem jelenti azt, hogy a téma irreleváns, sokkal inkább azt mutatja, hogy a nők elsősorban a munkatársadalom egyenlőtlenségeit észlelik, és minden testpolitikai konfliktus csak utána jön.

A FES kutatása egy új "szóvivői" megszólalás jele. Tárgyában, az általa megszólalók nyelvében az a magyar női valóság tárul fel, amely szegényes – szó szoros értelemben –, amely többségi, amely Hollywoodon innen van. Egy csendjében is hangosabb világ „dokumentuma”. 

Szerző
2018.05.22 08:01

A szabadkai szép szavak hete

Azt állította Orbán Viktor (Szabadkán, a közös magyar-szerb kormányülés után), hogy ő mindig szeret világosan fogalmazni, és hogy „Szerbia a szerbeké.” 
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a szerbeké, hanem az ott élő magyaroké is. Hogy lehet, hogy éppen Orbán feledkezik meg erről? Vagy nem feledkezett meg, csak szerb politikusok előtt beszélt? Világosan fogalmazva. 
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyancsak Szabadkán), hogy „ha nem lenne Közép-Európa, akkor nem lenne növekedés az Európai Unióban.”
Ezzel szemben a (már sokszor elismételt) tény az, hogy ez abszolút nem igaz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa gazdasága gyorsabban fejlődik, de 2018-ban az Európai Unió GDP-je 2 százalékkal nőtt, ezen belül pedig a 19 tagú euró-övezeté – amelybe nem tartozik bele Lengyelország, Csehország, Magyarország és Románia – 1,9 százalékkal. Ki érti ezt? Orbán biztos nem. 
Azt állította Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég munkatársa (az M1 kormánytévében), hogy Magyarország geopolitikai súlyához mérten sokkal jobban teljesített az Európai Parlamentben, és olyan csatákat tudott megnyerni, amikről sokan álmodni sem mernek.
Ezzel szemben a tény az, hogy geopolitikai súlyunkhoz mérten ugyan valóban állandó szereplők voltunk, csak éppen a csatákat a kormány nem nyerte meg, hanem látványosan elvesztette. Az Európai Parlament például kétharmados többséggel ítélte el a jogállam lebontását Magyarországon, és javasolta a szankciókat tartalmazó hetes cikkely alkalmazását. Erről tényleg sokan nem mertek álmodni sem, aztán mégis sikerült. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (szokásos sajtótájékoztatóján), hogy az a 300 milliárd forint, amit Magyarország a határvédelemre költött, magyar költségvetési forrásból ment, ebből semmit nem térített meg az Európai Unió.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság idén februárban 20 millió eurót ítélt meg Magyarországnak a határvédelem támogatására, de már korábban, 2015-ben is felajánlottak 6 millió eurónyi külön összeget, ám ennek akkor csupán az egyharmadát vette igénybe a magyar kormány. Ami meg az állítólagos 300 milliárdot illeti, jellemző, hogy már két évvel ezelőtt, 2017-ben 270 milliárdról beszélt Orbán Viktor, miközben 2015-ben, a menekülthullám csúcsán a válság kezelése 85 milliárdba került, és ebből a határzár építése 12,6 milliárd forint volt. Hogy ebből hogyan lett 300 milliárd, azt legföljebb az ügyes könyvelők tudnák megmondani. Ha mernék.  
Azt állította Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója (aki ezúttal is az M1 kormánycsatornán adott belbiztonsági tanácsokat), hogy valamennyi migrációs csatornán emelkedett az Európába érkezők száma.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem emelkedett, hanem tovább csökkent. Tavaly az év első három hónapjában mintegy 19 ezer menekült vagy migráns jött Európába a tengeren át vagy szárazföldön, idén április közepéig pedig csak 17 és félezer. Az én belbiztonsági tanácsom mindössze annyi: próbáljunk a tényekhez ragaszkodni.
2019.04.20 09:04
Frissítve: 2019.04.20 09:05

Nyuszi, talán beteg vagy?

Valami baj lehet idén a nyúllal. Nem igazán jól alakul a húsvét. Van ilyen, hiszen még a gyerekdal is azon aggódik: „Nyuszi, talán beteg vagy?” Természetesen nem a Nagyhét elején lángra lobbanó Notre Dame félelmetes látványán ízetlenkedem. Az szívszorító dráma volt, ám a tűzoltók küzdelme, a Párizs népét összekovácsoló aggodalom, a segítségre mozduló világ, a francia Muzulmán Szövetségtől a Mazsihiszig, Szegedtől Fehérvárig felajánlott adományok emelkedetté és hősiessé tették. De itthon sikerült a tragédiát komédiává silányítani. Nálunk a nyuszi nem áll a helyzet magaslatán, csak ül a fűben és szundikál, nem gondoskodik az ünnep méltóságáról.
Az alaphangot a miniszterelnökhelyettes adta meg. Kerek-perec kinyilatkozta: a hibás „az a Franciaország, amely megtagadta saját történelmét, saját kereszténységét és hitét”. Épp csak nem tette hozzá: úgy kell nekik! Na persze bűnrészes az egész nyugati kultúra, amelyet -szemben a makulátlan magyar kurzussal - „az apokaliptikus értékvesztés” mételyez. Ez, gondolom, főleg abból áll, hogy sehogy sem bírják respektálni a NER erényeit, és európai ügyészséget meg egyéb istentelen dolgokat forszíroznak. A legsátánibb tettük állam és egyház szétválasztása, amiből aztán egyenesen következik a templomok leégése. Az nem világos, hogy mindez Isten büntetése avagy Semjén gyanúja szerint a tatarozáson spóroló állam szűkkeblűsége, de mindegy is. Ha már a migránsokat sehogy sem sikerült belekeverni, akkor legalább üssük Macront és az átkos liberalizmust. „Ebben a francia szekularista, egyházellenes politika vastagon benne van.” Ha egy picivel több energiát szán rá, simán eljuthatott volna odáig, hogy maga Macron gyújtotta fel a katedrálist. Ha már Soros nem járt arra. Bár lehet, hogy ő fizette a gyújtóst.
E logika erejét némiképp apasztja, hogy ugyanaznap az iszlám szent helyén, a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is tűz volt (ott sem először). Az iszlám pedig kevésbé hajlamos egyház és állam szétválasztásának rút bűnébe esni, nem világos tehát, Isten miért büntette őket is. És Macront sem látta senki aznap arra járni, kezében hanyagul lóbálva egy nagy doboz háztartási gyufát. Azt már nem is említem, hogy rá két napra a Baross utcában is kigyulladt egy ház tetőszerkezete, pedig a mi kormányunk úgy védi a kereszténységet, hogy még.
Persze nem kell, hogy mindennek értelme legyen. Ha már húsvét meg nyúl, emlékezzünk csak a „Hová mész te kis nyulacska…” kezdetű dalban az „ingyom-bingyom táliber”-re, aminek megfejthetetlensége egész gyerekkoromat befelhősítette. Ez a szegény Semjén meg azt hitte, felnőttként is így kell beszélni, ez a norma. Senki se lepődjön meg, ha egyszer a Parlamentben rákezd az „apacuka fundaluka”-ra.
Nála dúsabb fantáziájú újságírók továbbfejlesztették az elméletét, és bravúrosan megoldották, ami neki még nem sikerült: belekombinálták a migránsokat és migránssimogatókat. Az egyik lap egy hasonló szellemű amerikai forrást tovább színezve az egyik fotón egy sisakos tűzoltó árnyékát turbános arabnak vélte látni. Egy másik teljes pompájában kibontakoztatta a smucig szekuláris állam semjéni teóriáját: a pénzt „biztos, hogy a liberálisok sokallották…Kell a pénz másra, pl. mások integrálására.” Az sem véletlen, hogy a Notre Dame már a francia forradalom alatt is majdnem megsemmisült, „akkor, amikor mindaz elkezdődött, ami Európa mai pusztulásához, rombolásához, leépüléséhez, identitásvesztéséhez, rémséges elpuhulásához, elöregasszonyosodásához vezetett.” Ezt az (elpuhult és leépült) elöregasszonyosodást csak azért nem kérem ki magamnak az érettebb hölgyek nevében, mert nem érek rá. Sürgősen meg kell keresnem a Bourbonokat: azonnal jöjjenek vissza! Ha nincs forradalom, még mindig ők uralkodnának, és akkor sem tűzvész, sem Macron. Milyen szép húsvétunk volna! 
Így viszont a liberalizmus még a legújabb locsolóversekben is szóba kerül. Új műfaj született: a húsvéti politikai rigmusoké, tele van velük a net. Van, ami a helyes irányba orientál: „Nem vagyok én liberális,/ Ezért vagyok ideális./ Szabad-e locsolni?”Nem hallgathatom el azonban, hogy vannak egészen rosszindulatúak is: „Zöld erdőben jártam,/ Tiborcz Istvánt láttam./ A sötétben nem látok,/ Gyere, gyújtsál világot!” Ugyanerre a rigmusra egy jobbikos drukker: „Svéd erdőben jártam,/Semjén Zsoltot láttam,/Lelőtte a nyuszikát./ A Jobbiknak puszikát!” Jellemző a közmorál hanyatlására, hogy még az ártatlan egészségügyi panaszokra is („Kék erdőben jártam,/ Zöld ibolyát láttam./ Holnap megyek a szemészetre!”) olyan negatív kommentek érkeznek, mint „hüvelygombára rövidebb a várólista!” meg „orvos legközelebb Bécsben!”.
A kormányfő persze nem tölti ilyen léhaságokkal az időt. Szabadkán megtartotta az első hivatalos kampánygyűlést. Azzal lepett meg mindenkit, hogy „már kevesebben mennek külföldre munkát vállalni, mint amennyien visszajönnek”. Aha. És még tutáliber máliber. Amíg távol volt, mások elintézték, hogy a Hvg címlapjait eztán ne lehessen kiplakátolni. Az ő nyuluk ilyenkor sem szundikál. „Nyuszi hopp,/ Nyuszi hopp,/ Máris egyet elkapott.”
2019.04.20 09:03
Frissítve: 2019.04.20 09:06