Nemzeti munkanélküliség

Egy talán meglepő állítással kezdem: hazánkban ma a valós munkanélküliség 17 százalék feletti. Annak ellenére így gondolom, hogy a lap egyik állandó kommentelője nemrég az online-on két friss adattal érvelt a fejlődés mellett: állítása szerint ma a munkanélküliek száma 178 ezer, és ez 3,9 százalék. S valóban, a KSH honlapján pontosan ez olvasható. A két adat értelmezéséhez további számokra és számolásra volt szükségem, s így jutottam el a nyitó állításhoz. Számaim az internetről valók, 2017 végi adatok.

Jöjjön a bizonyítás. Ha a fenti két szám valós, akkor a ma dolgozók száma, azaz a 96,1 százalék 4382 ezer fő. Kérdés, hogy ebbe beletartoznak-e a közmunkások és a huzamosan külföldön dolgozók. A számokat továbbá a teljes lakossággal kell összevetni. A még nem dolgozók száma (0-24 év közöttiek) 1937 ezer fő, a már nem dolgozók (nyugdíjszerű járadékosok) 2606 ezren vannak (STADAT-adatok). Ez együtt 4543 ezer. Az aktív és az inaktív korcsoportok összlétszáma pedig 9103 ezer fő.

A teljes lakosság ugyanakkor 9797 ezer fő. Hol vannak a többiek, azaz 690 000 honfitársunk? Két feltételezésem van. Egyrészt a KSH kétféle számot is közöl. A munkanélküliekét (ők a 178 000) és az álláskeresőkét. Érdekes, hogy ők meg közel 255 ezren vannak. Aki tehát álláskereső, az nem mind munkanélküli? Itt van egy közel nyolcvanezres differencia. Vonjuk őket le a 690 ezerből. Ekkor meglepetés ér bennünket, mert ahhoz a számhoz jutottunk el, amelyet a napokban a Portfolio is közölt. Azaz a tartósan külföldön élő hazánkfiai számához, a 610 ezerhez.

Ebből már az is következik, hogy a KSH őket nem tekinti munkanélkülinek. Ám ha varázsütésre és egyszerre mindenki hazajönne, akkor bizony munkanélküliek lennének, illetve azok válnának azzá, akik a valamikor itt hagyott munkakörüket azóta betöltötték. A hivatalos nyilvántartások szerint ma ötvenezer lehet az üres állások száma. (Arról, hogy a külföldön dolgozó hatszázezer honfitársunk hol és hogyan hiányzik a hazai gazdaságból, nemrég az index.hu-n olvashattunk. A szakképzett és mobilis munkaerő hiánya miatt a multik is megkezdték már a „kivándorlást”.) Így szerintem máris 730 ezren lennének munkanélküliek, s ez az összlétszám 14 százaléka. Ha pedig hozzáadjuk a kb. száznyolcvanezer közmunkást is, akkor máris a 17,6 százaléknál tartunk.

Miért lehet jogos statisztikailag munkanélkülinek tekinteni a közmunkásokat? Egyrészt azért, mert mielőtt a mai rezsim kitalálta volna a „segély helyett munkát” jelszót, azok is voltak, másrészt azért, mert vagy olyan munkát végeznek állami pénzért, amit korábban senki (bozótirtás, ároktisztítás, stb.), vagy olyat, amit korábban állami státuszban dolgozók végeztek (parkgondozó, falugondnok, népművelő stb.), vagyis a közmunka megteremtésekor munkahelyeket szüntettek meg. Az pedig külön probléma, hogy amíg ezek az emberek dolgoznak, addig nemcsak hogy lopni nem tudnak (ahogy Lázár János mondotta), de átképzésben sem tudnak részt venni, és állandó munka után sem tudnak nézni.

Azt állítom tehát, hogy ha a korábbi időkhöz viszonyítunk, amikor hazánkban még nem volt közmunka, és csak pár ezren dolgoztak külföldön, akkor az abban az időben számított módon a mai munkanélküliségünk valójában 17,6 százalékosnak felel meg. A mai hazai gazdaságpolitikának, az állami munkaügynek és a KSH-nak valójában „szerencséje”, hogy az itt részletezett két körülmény (közmunkások, külföldön dolgozók) miatt lehet az a látszat, hogy ma az érvényes munkanélküliség 3,9 százalékos.

2018.05.23 08:03

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58