Yahudi arabul zsidót jelent: a palesztinok például az izraeliekre többnyire ezt a szót használják. Míg itthon még a zsidó értelmiség is jókat vitatkozik, hogyan tegyünk különbséget a helyi zsidók és az izraeli politika között, a Közel-Keleten ez mintha nem lenne olyan érdekes. Yahudi vagy és kész.
És nemcsak ott, hanem most áprilisban éppen Berlinben. Ahol egyébként a muszlimok többsége török, és “zsidónak" egy esetleg kipát hordó járókelőt a törökök nem neveznének arabul. A már kint született török-német iskolások egy része a kutatások szerint persze már jó ideje idegenkedik a tanított új német identitást átszövő holokauszt-történettől, de a konkrét feszültségekből, konfliktusokból keveset naplóztak a németek. A török gyerekek a kinti óvodáktól kezdve megtanulták, hogy valamiféle formális antifasizmus nélkül nincs modern németkép. Sokan el is mondták nekem, hogy ez nem az ő konkrét történetük, de hát ha a helyiek így kívánják, ők alkalmazkodnak.
Mindehhez az iszlámnak Berlinben eredetileg nem lenne köze. Az új feszültségeket most az arabok (akiknek a többsége új menekült) hozzák magukkal. Otthon teljesen magától értetődően, minden csomagolás nélkül átkozzák a zsidókat. S eszükbe sem jutott, hogy ez Európában bárkit zavarhat, a befogadó politikát szervezők pedig furcsa módon a legutóbbi időkig nem magyarázták el nekik, hogy ez az ügy így, errefelé tabu. Eleinte különben is haladónak számított a németek között az új konfliktusokról hallgatni (ahogyan a magyar liberálisok között is). Most már azonban rendesen beszélnek róluk. Egy német-zsidó hitközségi politikus el is mondta, hogy szaporodnak az arab (menekült) miliőben az antiszemita kijelentések, és ezekkel a helyi zsidók is egyre gyakrabban konfrontálódnak. Még áprilisban történt, hogy Berlin egyik felturbózott étteremnegyedében két kipás férfit (az egyik ráadásul izraeli arab volt, aki a sapkával állítólag kifejezetten csak kísérletezett) az utcán “Yahudi” kiáltásokkal hárman megtámadtak és ütlegelni kezdtek. Az előverő egy friss szíriai menekült volt. A tudósításokból nem derül ki, hogy utólag a terepen tisztázták-e, hogy a szíriaiak épp egy kíváncsi palesztint vernek. Miután a történetre a zsidó szervezetek is reagáltak, a német hatóságoknak is tenniük kellett valamit. Szerveztek egy kipás szolidaritási felvonulást a belvárosban, 2-3 ezer emberrel, megszólaltak az érintett szakminiszterek (mindkettő szocdem), sőt jelezve, hogy tudja, nem alkalmi ügyről van szó, Merkel kinevezett kormánytisztviselőként egy antiszemitizmus-ügyi referenset is.
Arról szó sincs, hogy a német szélsőjobb arabbarát lenne, és a zsidókérdést onnan tanulná. Vannak neonácik, ha kisebb csoportokban is, és lassan megszólalnak a régi vágású, polgári antiszemiták. Úgy gondolják, hogy ha kicsit zsidózhattak a még nem teljesen “európaizálódott” frissen érkezettek, akkor valamennyi nekik is szabad. Közben meg Mahmúd Abbász, a Palesztin Autonómia vezetője, a de facto palesztin államelnök otthon kijelentette, hogy a zsidók megérdemelték a holokausztot, úgy kellett nekik. És Abbász az izraeliek számára a jó palesztin, az európai elemzők pedig tudni vélik, hogy Abbász legyengült, taktikázik, nem kell az új szövegét komolyan venni. Végül is Abbásszal mindenütt kezet fogtak, hogyan folytassák akkor? Ráadásul figyel rá az Európában elérhető arab média is.
Az új németországi konfliktusok kapcsán nincs hiány jótanácsokban. A német zsidótanács elnöke azt javasolja, hordjanak a hívek a kipa felett baseball sapkát. Az megvéd. Azt még nem mondja, hogy sportsapkát hordjak a hagyományos viselet helyett: milyen szép, hogy ő ilyen hagyománytisztelő...
Kreuzbergben és Neuköllnben, Berlin multikulti kerületeiben már régóta bojkottálják az izraeli narancsot. De hát ezzel még együtt lehet élni. Amikor azonban pár hónapja Trump bejelentette, hogy áthelyezi Jeruzsálembe a nagykövetséget, Berlinben – nem a németek - szorgalmasan tomboltak, égették az izraeli zászlókat. Ezt már a berlini hatóságok sem szerették. De eleinte nem voltak igazán kemények. A környék török értelmiségéből pedig néhányan szerveztek egy kerületi ellenkezdeményezést, és a szoci külügyminiszter kilátogatott hozzájuk egy félórára. Ennyi.
Az össznémet adatok ugyanakkor ellenmondásosak. A rendőrség becslései szerint az incidenseknél az elkövetők 90 százaléka (német) szélsőjobboldali, a muszlimok törpe kisebbségben vannak. Ezt persze még a iszlám vezetők sem hiszik igazán el. Szerintük az incidensek nagyobbrészt a viszonylag frissen érkezők befejezetlen vagy félresikerült integrációját jelzik. Ha ez így van, érthető, hogy korábban a német hatóságok nem szerették ezt elemezni. A Bundestag egy tavalyi antiszemitizmus-adatgyűjtése már évente több száz incidensről tud, ezek többségénél az elkövető muszlim. A szaporodó iskolai történetek esetében az elkövetők igen gyakran muszlim iskola-, sőt osztálytársak. Nekik még nem mondták olyan sokszor otthon, mint a német jobboldali családokban, hogy tartsák a szájukat.
De bármelyik értelmezés is a valószínűbb, a nyers számokkal nem sokra megyünk, mert egy friss zsidó hitközségi vizsgálat szerint az áldozatok nem szívesen jelentik be a konfliktusokat. Azt mondják, a köz nem támogatja őket eléggé, s ezért sokszor egyszerűen félnek. Az áprilisi zsidóverésből is valószínűleg azért lett ügy, mert akkor és ott sokan voltak az utcán, és egy közvetlenül nem érintett rögzítette a telefonjával a jelenetet, majd egy hitközségi tisztviselő a tévé esti nemzeti főműsorában riadóztatta a nézőket. Azt szorgalmazta, hogy ne hagyják az érintetteket magukra, készítsenek felvételeket, és szorgalmasan jelentsenek. De hát a személyükben nem érintettek még kevésbé szeretnének a rendőrséggel vesződni.
Mindez még több elkeseredett közel-keleti bevándorlóval, a hazájukban még évekig folyó háborúkkal és néhány évente egy-egy kipa-szolidaritási menettel, esetleg alkalmi telefonfelvételekkel aligha kínál megoldást.
