Tekintsük természetesnek, hogy a súlyos választási vereség következtében megroppant az ellenzék. Az eredmény még azokra is sokkolóan hatott, akik egyszerű választópolgárként bíztak, hittek a váltásban, vagy ha abban nem is, de a szoros eredményben feltétlenül. Nyilván a hatás sokszoros a pártokra, azok vezetőire, a parlamenti helyekben reménykedőkre. Ilyenkor elkerülhetetlen az önmarcangolás vagy – és nálunk ez a jellemzőbb – a másik, mások hibáztatása. Ebből a lelkiállapotból nem könnyű talpra állni, józanul gondolkodni, és új stratégiát megfogalmazni. Már csak azért is, mert a szereplők a régiek, vagyis azok, akik miatt az eredmény olyan lett, amilyen.
Az első reakció az objektív körülmények sorolása, amelyek eleve lehetetlenné tették a jó szereplést. Aztán jön a győztes befeketítése, csalási hajlamának és tetteinek bemutatása – nem kétséges: voltak ilyenek -, aztán a társak árulására való rávilágítás, végül pedig a belső háború. A legkevésbé jellemző azon jelenségek, történések megfogalmazása, amelyek biztatást adhatnak a jövőre nézve, azon pozitívumok elemzése, amelyek alapján lehetséges változtatni a rossz irányon. (Most a budapesti egyéni eredmények adhattak volna alapot arra, hogy a szükséges, teljes körű elemzés és a kötelező gyászmunka elvégzése mellett elkezdődjön egy építkezés, mégpedig a lehető leggyorsabban.)
A mi ellenzéki politikusainkat azonban nem ilyen fából faragták. A 2010-es súlyos vereség után arról beszéltek, hogy felkészülnek a négy év múlva esedékes választásokra, hogy visszaragadják a vezetést a Fidesz kezéből. Aztán 2014-ben arra tettek fogadalmat, hogy soha többet nem követik el azokat a hibákat, amelyeket azt megelőző időszakban tapasztalhattunk. Természetesen elkövették, ha lehet, még látványosabbakat, mint akik arra törekednek, hogy feltétlenül kiábrándítsák magukból az esetleges hívőket. Ezért aztán minden konfliktust a nyilvánosság előtt robbantottak ki, majd lehetőleg a végletekig elnyújtották, vagy meg sem oldották őket.
És mit látunk most? Mintha felgyorsult volna az idő: az összes – lehet, hogy optimista vagyok? – lehetséges ballépést belesűrítették az áprilisi választás óta eltelt csekély másfél hónapba. Van itt kérem belső háború, fegyelmi az aktuális – noha leköszönő – elnök ellen, pártszakadás, frakciószétverés, lemondás, kiülés, beülés, hamvába holt tüntetések, visszavonulót fújó civil aktivisták, minden, amit csak négy év alatt el lehet követni. Hiába kínált megfelelő muníciót az ellenzék számára akár az Európai Unió bírálata, akár a régi-új miniszterelnök megannyi, vészjósló terve, ezek mind kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy felülírják az ellenzék belső- és külső háborúinak tematikáját.
Megfogalmazhatnánk mindezt pozitívan is: ha ilyen gyorsan ledarálják az összes lehetséges konfliktust, akkor marad majd’ négy év az építkezésre. Hiszen amúgy sincs itt már mit lerombolni. Ám azt az elmúlt bő nyolc év alatt megtanulhattuk: ezen a téren módfelett innovatív a mi ellenzékünk. Szóval lesz itt még kínálat. Az új határidő: 2030.
