Egyéni ízlés kérdése, ki mennyire szereti a XIX. század végének romantikus gólemfestészetét. Én például ki nem állhatom, de el tudom fogadni, hogy másoknak ez tetszik: zokszavam sincs tehát, amiért a millenniumi kiállítás üzleti attrakcióját, Feszty körképét nemzeti ereklyeként tálalják Ópusztaszeren, és megértem, hogy Debrecenben a Déri Múzeum együtt szeretné bemutatni Munkácsy három hatalmas festményét Krisztus kereszthaláláról.
Az úgynevezett trilógia még akkor is együtt érdekes igazán, ha alkotójuk például sosem látta őket így. A múzeumlátogatói elvárás azonban nem ad semmire univerzális felhatalmazást. Nem véletlen, John Wanamaker például a kialkudott áron megvásárolta a Krisztus Pilátus előttöt és a Golgotát, amikor philadelphiai áruházának vásárlóit ezekkel a monumentális képekkel akarta elkápráztatni. Nem úgy a magyar állam: amikor három évvel ezelőtt a Golgota aktuális tulajdonosa, Pákh Imre nem adta annyiért, amennyiért a jegybank megvette volna, egyszerűen azt mondták rá, einstand. Levédték és bejegyezték rá az állam elővásárlási jogát, tán még pilinckáztak is közben az ujjukkal, hogy bibibííííí.
Azt most tényleg hagyjuk is, hogy mire és mennyit költött az elmúlt években a Matolcsy György vezette jegybank abból a pénzből, amely nem is állhatna a rendelkezésére, ha nem nyerészkedik a devizahiteleseken. Emlékezzünk meg csak arról, hogy miféle gátlástalan gengsztertempó valakitől úgy elvenni a tulajdonát, hogy közben mintegy mellesleg hitelteleníti is az állam a saját, a műtárgyak és épített értékek fennmaradását szolgálni hivatott védési rendszerét.
A legszomorúbb azonban mégiscsak az ebben az ügyben, hogy az ember kifejezetten csodálkozik, amikor a bíróság sok év után és sokadik körben, de kimondja: ezt így nem lehet. A normalitás apró jele mutat rá, mi mindenhez szoktunk már hozzá.
