John Malkovich sokoldalú tehetség. Legtöbben a hollywoodi filmcsillagot, esetleg nevesebb színházi alakításait látják benne, pedig a kreativitása nem ismer határokat. Például jegyzett ruhatervező is, aki gyakran a saját maga által kreált költeményben lép színre: így volt ez a napokban a Műcsarnokban is, ahol ad hoc tárlatvezetést tartott Sandro Miller: Malkovich Malkovich Malkovich - Tisztelet a kamera mestereinek című kiállításon. A csodálatos kék virágmezőből varrt zakócsodában jelent meg a művész, hogy körbe fusson a fotókon és egy-két gondolatát megossza a jelenlévőkkel.
„Nincs túl sok titok, amit el tudok mondani a képek megszületésével kapcsolatosan” – kezdte mosolyogva a színész, aki szerint, az 1992 óta zajló közös project Sadro Milllerrel olyan volt, mint egy-egy filmforgatás: azaz a siker nagyon sokban múlik a körülötte dolgozó profi stábtagokon, de különösen Randy Wilder sminkmesteren. A metodika: Miller eldönti, melyik fotót szeretné a színésszel reprodukálni, akkor azt elküldi Malkovich-nak és a stábnak egyaránt. Előbbi a karaktert építi fel, utóbbiak az eszközöket és a kellékeket. Hangsúlyozva: mindennek eredetinek kell lennie, mert a művészeti projekt egyik célja, hogy még véletlenül sem kell photoshopért nyúlni. Például akkor sem, amikor Salvador Dalít kellett rekreálnia, akinek sokkal nagyobb a szeme, mint az övé. De a legnehezebb feladat Bette Davis volt, noha, ahogy Malkovich megjegyezte, nagyon, képlékeny arca van.
Persze, nem kellett minden egyes alkalommal fizikai csodákat bevetnie, voltak kifejezetten könnyű feldatok is, például Andy Varhol, akit öt perc alatt megoldott. Lapunk kérdésére, hogy vajon ennek mi az oka, röviden azt mondta, hogy hasonló a mimikájuk. Plusz, az is segített, hogy itt a paróka elég volt a varázslathoz. Azonnal „megérezte”, milyen lehet Varhol bőrében látni a világot. Szavai szerint triviális, hogy fiatal nőként akart létezni. Micsoda bizarr pillanat – azért én ezt nem merném sose gondolni Malkovichról, pedig szembetűnt, mennyire zseniálisan tud női arcokat megformálni Sandro Miller kamerája előtt.
A színház, olyan, mint egy festmény, minden nap ugyanazt kell nyújtani – érvelt Malkovich. A fényképek esetében egy adott pillanatot kell megfognia, ami azt jelenti, hogy fel kell építenie a karaktert. Ha úgy tetszik, azt a lelkiállapotot, pillanatnyi életérzést, amit az adott fotó elkapott. A konklúzió Malkovich számára pedig, hogy Sandro Miller kamerája valójában nem hazudik, bár állítása szerint, ez a technikai eszköz alapvetően mégis erre való. Az az érzésünk, hogy a valóságot mutatja be, de ez nem feltétlen igaz. Azaz, pontosabban fogalmazva, az igazság egy bizonyos aspektusát tárja elénk. A műcsarnok kiállításán látható portrék például éppen egyfajta irrealitást vagy éppen a realitás hiányát mutatják be a legtöbb esetben.
Alig van különbség a divattervezés és a filmes színjátszás között – mondta még e sorok írójának 2011-ben John Malkovich, amikor a csehországi Karlovy Vary-ban, ahol annak idején egy modern divatbemutatót rendezett. Ahogy magyarázta, a különbség a részletekben rejlik, ezek pedig leggyakrabban olyan dolgok, melyeket egyszerűen nem tudunk irányítani. Például hiába gondolja azt, hogy ha egy forgatás alatt eljátssza a figurát, az pontosan úgy is fog kinézni a mozivásznon, amilyennek ő szánta: a vágás és a különböző utómunkák alatt teljesen átalakulhat. Ami még közös a filmes színjátszásban és a divatban, hogy számára egyik sem valamiféle művészi erőlködés, hanem egyszerű önkifejezés. Így talán jobban érthető, miért gondolja Malkovich „szinte semminek”, amikor portrét állt Sandro Millernek.
„Az én személyiségem minden egyes porcikája tiltakozik egyébként a nagy tettek meg a heroikus vívmányok ellen, pláne ha a művészettel kapcsolatban kerülnek szóba.” – húzta alá John Malkovich, aki szemmel láthatóan, semmit sem változott az elmúlt hét év alatt.
