Lengyel László: Parázs a hamu alatt

Publikálás dátuma
2018.05.26 09:45
MARABU RAJZA
Fotó: /

"Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, / Mert él basák és buták közepette, / Mert hiába lett acélból itt a szív, / Szép emberszívként szikrázni ha akar: / A honi rozsda megfogta, megette."

Ezt írta Ady A Tűz márciusában. Megint itt élünk basák és buták közepette.Egy harmadik, súlyos választási vereség után nincs más teendő, mint meghallgatni feleséget, gyereket, barátot: ennek nem volt, nincs és nem is lesz értelme. Hazamenni, lefeküdni, a fal felé fordulni, várni a véget, a sűrű homályba bukót. Vagy számba venni a vereség strukturális, stratégiai és taktikai okait, s levonni belőle a szükséges következtetéseket. Megállítani a futó csapatokat. Nem túlélni – élni. Basák és buták közepette civilizált embernek maradni.

Basák és buták közt

A strukturális okok lesújtók. Az a ’89 utáni Magyarország, amelynek társadalma fokról-fokra nyitottabbá vált, a Nyugat felé közeledett. A kádári puha diktatúrából fél-liberális fél-demokráciává, decentralizált jogállammá és felemás, magántulajdonon alapuló piacgazdasággá lett. 1995 és 2001 között fenntartható gazdasági növekedést produkált. Azóta társadalma bezárult és kirekesztővé vált. Az ország gyorsulón szánkázik lefelé a centralizált, vezérelvű, orbáni puha diktatúrában egy keményedő diktatúra irányába. Először elitjeiről bizonyosodott be, hogy nem érdekeltek a társadalom, a gazdaság nyitottságában, szabadságában és modernizációjában, majd az elitjeitől félrevezetett és nevelt társadalom jutott el a szabadság és a nyugatosodás elvetéséig. Ha a 80-as évek közepétől egy modernizációs kisebbségnek sikerült a társadalmi többséget, a homo kadaricust megnyernie, hogy a Kádár-rendszer bensőséges tekintélyi rendszerét váltsa fel valami újra és másra, most az Európa- és modernizáció-ellenes többség választ magyar különutat, zárja be a modernizációs kisebbséget Budapestre és néhány nagyvárosba. Talán ez a hanyatlás, ez a magyar és kelet-európai út a természetes, a normális főutunk és a ’89-es rendszerváltás, az átmeneti nyugatosodás a kivétel. Olyan mellékutca, amely Nyugatra indul és mindig Keletre ér.

Strukturális jelenség a tulajdonok és a személyiségi jogok évszázados bizonytalansága a központosított állammal szemben. Sem a személyt, sem tulajdonát nem védelmezi jog, és ez a védtelenség beivódott a magyar tudatba és érzületbe. Mások tulajdonának megszerzése, jogainak megsértése a hatalommal élés, nem pedig visszaélés, a törvénytelenül megszerzett javak járnak az uralkodó kasztnak. A politikai osztály ismét hozzászoktatta a társadalom tagjait, hogy gazdagodásuk és boldogulásuk nem tőlük maguktól, hanem a politikától, a patrónus-kliens viszonytól függ. A társadalom "normális viselkedése", hogy Magyarország második legnagyobb városa, Debrecen, önként és kéjjel megválasztotta az ország második legkorruptabb politikusát újra patrónusának: szerezz magadnak, hogy nekünk is szerezz! Nem falu és nem kisváros, nem tanulatlan és megfélemlített, szavazófülkéhez vezetett szavazók, hanem tanult, mindenről tudó magyarok mutatták meg országnak és világnak: a Nagytemplom és Kossuth Debrecene, a magyar kálvinista Róma a "lopj, hogy lophassak" képviselőjére szavaz. Védd meg a rablott holmimat, tartsd fenn a megszerzett jószágomat, nehogy visszajöjjenek, akiktől mindezt elraboltam! Minden nép olyan vezetőt kap, amilyet megérdemel!

1867 és 1990 között, soha politikai ellenzék parlamentáris úton nem juthatott hatalomra, így az egyetlen, érdekkijáró állampárt-pártállam és a háta mögül egyeduralkodó kaszt, illetve a gyenge, szétesett, saját szerepét nem tudó ellenzék a magyar politikai szerkezet állandó jellemzője. Elegendő idő és tapasztalat lehetett-e az 1990 és 2010 közötti parlamenti váltógazdaság ahhoz, hogy a pártok és politikusok bebizonyítsák a parlamenti váltógazdaság fölényét az autokrata, egyközpontú döntéshozatal felett, vagy a magyar társadalom arról győződött meg, hogy e pártok és politikusok nem őt, nem érdekeit és értékeit, hanem saját magukat képviselik, és ezért visszavágynak a nép vezéréhez, a központosított hatalomhoz?

Az igazsághoz hazudni magunk

Az Orbán-rendszer leváltásához stratégiai szövetségre volt, van és lesz szükség. A stratégiai szövetséghez igazat mondó, hiteles, kormányzóképes stratégiai kihívó, program, csapat, társadalmi-gazdasági érdekcsoportok, független és ellenzéki sajtó, külső támogatás szükséges. Valamennyi hiányzott. A 2012-13-as Bajnai-kísérlet társadalmi-politikai konstrukciója a budapesti és nagyvárosi középrétegek szociálliberális-liberális konzervatív Európa- és liberális demokrácia-párti szövetségére, kormányképes koalíciójára épült. De az ellenzéki pártok vezetőinek szabotázsa és a liberális konzervatív oldal politikai szerveződésének hiánya a szavazók cserbenhagyásához és a bukáshoz vezetett.

A 2016-17-es Botka-kísérlet eredetileg a Bajnai-konstrukció folytatásaként, de az önkormányzatok hálózatára építve kísérelte volna meg egy stratégiai szövetség kialakítását; majd Botka a Fizessenek a gazdagok! kampánnyal hozzálátott egy falusi és kisvárosi radikális szavazótábor beépítéséhez. Aligha sikerülhetett volna az ellentétes érdekű és értékrendű társadalmi csoportok szerves koalíciója, de a kísérlet végét az ellenzéki pártok vezetői megint nem várták meg, és ismét elárulták nemcsak a rendszerváltás, de saját választóik ügyét is. Bajnai és Botka valódi kihívói lehettek volna Orbánnak és rendszerének, egy stratégiai szövetségnek igazi esélye lett volna a rendszerváltásra – nem Orbán, nem rendszere működött kiválóan és nyert, hanem az ellenzék viselkedett gyalázatosan és ezért veszített. Még Bajnai és Botka se jutott el odáig, hogy ne csak a rendszer természetéről mondjanak igazat, hanem a jövendőről is, egy másik lehetséges rendszerrel. Az ellenzéki pártok vezetői pedig, mind 2014-ben, mind 2018-ban hazug és ostoba programokkal álltak elő, mondván, ráérünk akkor igazat és hitelest mondani, ha hatalomra kerülünk. Jellemző, hogy még a kárelhárító, taktikai szavazás együttműködése is működhetett volna, ha az ellenzék önsorsrontó módon ezt is el nem hibázza.

Hiteles ellenállás

Basa hatalomnak buta az ellenzéke. Orbán rendszere paranoiás következetességgel fölszámolta saját hatalmán belül a lehetséges ellenállási pontokat. A Fidesz régóta nem politikai párt, hanem tekintélyi, fentről-lefelé vezérelt választási gépezet. Minden vezetőt, képviselőt Orbán nevez ki, minden stratégiai és taktikai döntést Orbán hoz meg: a Fidesz se parlamenti pártként, se parlamenten kívüli mozgalomként, de még igazi érdek-képviseletként se működik. Bárki, bármikor, bárkire lecserélhető. A magyar állam a miniszterelnök személyes, egyközpontú mechanizmusa. A minisztereket, államtitkárokat, sőt, a bürokrácia legalsó pontján lévőket is a centralizált gépezet ura nevezi és dobja ki. A Fidesz-párt és a Fidesz-állam korlátlan és határtalan Orbán-párt és Orbán-állam. Orbán Viktoron kívül senki, soha, semmikor nincs biztonságban. Olyan politikai hazárdjátékos kalandorral van dolgunk, akit éppen a gyengeség és a kockázat visz át minden határon, aki nem magabiztosságból, hanem félelemből hajlik a brutalitásra és az erőszakra. Könyörtelen bánik el a sajátjaival, ezért van ok a nomenklatúra-lázadásra – mégsem lázadnak fel. Mindenki tudja, hogy nemcsak állását, jövedelmét, kiváltságait, felhalmozott vagyonát vesztheti el, de egész közeli és távoli családja mindenét is: kitapossák az életből.

A parlamenti ellenzéki pártok hiteltelenné váltak. Nem lehet büntetlenül ennyi választást elveszteni, ennyiszer cserben hagyni a szavazókat. A pártok szerkezete semmiben se tükrözi a választók megváltozott társadalmi szerkezetét. Miközben a társadalom szerkezete jelentősen megváltozott a 2006-os politikai-gazdasági belső válság, majd a 2008-2012-es külső-belső válság, az Orbán-rendszer újraelosztásának és a külföldi munkavállalás hatására, a pártok és vezetőik beragadtak az ezredforduló viszonyai közé. Intellektuális és gyakorlati teljesítményük nem mérhető. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek.

Két hiteles ellenzéki szereplő maradt a színen: az ellenzéki önkormányzati vezetők, és a Bajnai-, a szakértői kormány, a V18 képviselői, benne a szociálliberális és liberális konzervatív szereplők. Kénytelenek voltak az új körülményekhez alkalmazkodni, és az Orbán-kormánnyal szemben helyi és országos alternatív kormányzási feltételeket kialakítani, teljesítményt nyújtani. A kérdés az, hogy az újonnan megszerzett, fiatal liberális szavazók dinamikus eleme hogyan, milyen intézményeken, mozgalmakon vagy pártokon keresztül kapcsolható össze a hiteles ellenzéki szereplőkkel. Vajon a hiteltelen pártok romjain a 2019-es Európai Parlamenti választásokon, majd az önkormányzati választásokon fölépül-e egy egységes lista-, jelölt-rendszer, vagy létrejön egy Macron-mozgalomhoz hasonló egységes erő? Ehhez az elszánáson túl, független sajtó, civil szervezetek, független igazságszolgáltatás, és tisztességes európai magatartás szükséges. Van mit megvédenünk.

Felmondják-e az európai vállalatok és bankok azt a piszkos alkut, amit az Orbán-rendszerrel kötöttek, hogy egyetlen hirdetést, reklámot nem közölnek a független sajtóban, hogy egyetlen eurócentet se adnak a civil szervezeteknek? A magyar sajtószabadságot két kézzel fojtogatják: az egyik az orbáni hatalom, a másik a német, francia, osztrák vagy holland vállalatok, pénzintézetek keze. Semmiféle egyenlő bánásmód nincs a kormánysajtó és a független sajtó között, minden multinacionális betartja az orbáni mocskos alkut: megkapod az állami megrendeléseket, osztozhatsz velem a lopott európai pénzeken, elviheted Paksot az oroszokkal együtt, ha leadod a sápot és hirdetsz a propagandagépezetemben. De nincs hirdetés a független sajtóban, nincs ösztöndíj független szereplőknek, nincs támogatás a civil szervezeteknek, nincs kegyelem Európa és a liberális demokrácia védelmezőinek! Mi történne, ha egyetlen ország – jaj, csak nem Merkel Németországa vagy Macron Franciaországa? – vállalatai és pénzintézetei elutasítanák a sötét alkut az orbáni hatalommal, és nem két, csak egy kézzel támogatnák? Ha a Klubrádió és a Népszava, a Hír TV és a Magyar Narancs, és mind a többiek, ugyanannyi multinacionális hirdetéshez jutnának, mint a kormánysajtó? Mi történne, ha a minden társadalmi felelősséget elutasító nyugati cégek nem segítenék eltaposni a piacgazdaságot, a jogállamot, a független sajtót, a civil szervezeteket? Elég ahhoz az Orbán-rendszer.

"Az Élet szent okokból élni akar / S ha Magyarországra dob valakit, / Annak százszorta inkább kell akarni."

2018.05.26 09:45

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00