Lengyel László: Parázs a hamu alatt

Publikálás dátuma
2018.05.26 09:45
MARABU RAJZA
Fotó: /

"Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, / Mert él basák és buták közepette, / Mert hiába lett acélból itt a szív, / Szép emberszívként szikrázni ha akar: / A honi rozsda megfogta, megette."

Ezt írta Ady A Tűz márciusában. Megint itt élünk basák és buták közepette.Egy harmadik, súlyos választási vereség után nincs más teendő, mint meghallgatni feleséget, gyereket, barátot: ennek nem volt, nincs és nem is lesz értelme. Hazamenni, lefeküdni, a fal felé fordulni, várni a véget, a sűrű homályba bukót. Vagy számba venni a vereség strukturális, stratégiai és taktikai okait, s levonni belőle a szükséges következtetéseket. Megállítani a futó csapatokat. Nem túlélni – élni. Basák és buták közepette civilizált embernek maradni.

Basák és buták közt

A strukturális okok lesújtók. Az a ’89 utáni Magyarország, amelynek társadalma fokról-fokra nyitottabbá vált, a Nyugat felé közeledett. A kádári puha diktatúrából fél-liberális fél-demokráciává, decentralizált jogállammá és felemás, magántulajdonon alapuló piacgazdasággá lett. 1995 és 2001 között fenntartható gazdasági növekedést produkált. Azóta társadalma bezárult és kirekesztővé vált. Az ország gyorsulón szánkázik lefelé a centralizált, vezérelvű, orbáni puha diktatúrában egy keményedő diktatúra irányába. Először elitjeiről bizonyosodott be, hogy nem érdekeltek a társadalom, a gazdaság nyitottságában, szabadságában és modernizációjában, majd az elitjeitől félrevezetett és nevelt társadalom jutott el a szabadság és a nyugatosodás elvetéséig. Ha a 80-as évek közepétől egy modernizációs kisebbségnek sikerült a társadalmi többséget, a homo kadaricust megnyernie, hogy a Kádár-rendszer bensőséges tekintélyi rendszerét váltsa fel valami újra és másra, most az Európa- és modernizáció-ellenes többség választ magyar különutat, zárja be a modernizációs kisebbséget Budapestre és néhány nagyvárosba. Talán ez a hanyatlás, ez a magyar és kelet-európai út a természetes, a normális főutunk és a ’89-es rendszerváltás, az átmeneti nyugatosodás a kivétel. Olyan mellékutca, amely Nyugatra indul és mindig Keletre ér.

Strukturális jelenség a tulajdonok és a személyiségi jogok évszázados bizonytalansága a központosított állammal szemben. Sem a személyt, sem tulajdonát nem védelmezi jog, és ez a védtelenség beivódott a magyar tudatba és érzületbe. Mások tulajdonának megszerzése, jogainak megsértése a hatalommal élés, nem pedig visszaélés, a törvénytelenül megszerzett javak járnak az uralkodó kasztnak. A politikai osztály ismét hozzászoktatta a társadalom tagjait, hogy gazdagodásuk és boldogulásuk nem tőlük maguktól, hanem a politikától, a patrónus-kliens viszonytól függ. A társadalom "normális viselkedése", hogy Magyarország második legnagyobb városa, Debrecen, önként és kéjjel megválasztotta az ország második legkorruptabb politikusát újra patrónusának: szerezz magadnak, hogy nekünk is szerezz! Nem falu és nem kisváros, nem tanulatlan és megfélemlített, szavazófülkéhez vezetett szavazók, hanem tanult, mindenről tudó magyarok mutatták meg országnak és világnak: a Nagytemplom és Kossuth Debrecene, a magyar kálvinista Róma a "lopj, hogy lophassak" képviselőjére szavaz. Védd meg a rablott holmimat, tartsd fenn a megszerzett jószágomat, nehogy visszajöjjenek, akiktől mindezt elraboltam! Minden nép olyan vezetőt kap, amilyet megérdemel!

1867 és 1990 között, soha politikai ellenzék parlamentáris úton nem juthatott hatalomra, így az egyetlen, érdekkijáró állampárt-pártállam és a háta mögül egyeduralkodó kaszt, illetve a gyenge, szétesett, saját szerepét nem tudó ellenzék a magyar politikai szerkezet állandó jellemzője. Elegendő idő és tapasztalat lehetett-e az 1990 és 2010 közötti parlamenti váltógazdaság ahhoz, hogy a pártok és politikusok bebizonyítsák a parlamenti váltógazdaság fölényét az autokrata, egyközpontú döntéshozatal felett, vagy a magyar társadalom arról győződött meg, hogy e pártok és politikusok nem őt, nem érdekeit és értékeit, hanem saját magukat képviselik, és ezért visszavágynak a nép vezéréhez, a központosított hatalomhoz?

Az igazsághoz hazudni magunk

Az Orbán-rendszer leváltásához stratégiai szövetségre volt, van és lesz szükség. A stratégiai szövetséghez igazat mondó, hiteles, kormányzóképes stratégiai kihívó, program, csapat, társadalmi-gazdasági érdekcsoportok, független és ellenzéki sajtó, külső támogatás szükséges. Valamennyi hiányzott. A 2012-13-as Bajnai-kísérlet társadalmi-politikai konstrukciója a budapesti és nagyvárosi középrétegek szociálliberális-liberális konzervatív Európa- és liberális demokrácia-párti szövetségére, kormányképes koalíciójára épült. De az ellenzéki pártok vezetőinek szabotázsa és a liberális konzervatív oldal politikai szerveződésének hiánya a szavazók cserbenhagyásához és a bukáshoz vezetett.

A 2016-17-es Botka-kísérlet eredetileg a Bajnai-konstrukció folytatásaként, de az önkormányzatok hálózatára építve kísérelte volna meg egy stratégiai szövetség kialakítását; majd Botka a Fizessenek a gazdagok! kampánnyal hozzálátott egy falusi és kisvárosi radikális szavazótábor beépítéséhez. Aligha sikerülhetett volna az ellentétes érdekű és értékrendű társadalmi csoportok szerves koalíciója, de a kísérlet végét az ellenzéki pártok vezetői megint nem várták meg, és ismét elárulták nemcsak a rendszerváltás, de saját választóik ügyét is. Bajnai és Botka valódi kihívói lehettek volna Orbánnak és rendszerének, egy stratégiai szövetségnek igazi esélye lett volna a rendszerváltásra – nem Orbán, nem rendszere működött kiválóan és nyert, hanem az ellenzék viselkedett gyalázatosan és ezért veszített. Még Bajnai és Botka se jutott el odáig, hogy ne csak a rendszer természetéről mondjanak igazat, hanem a jövendőről is, egy másik lehetséges rendszerrel. Az ellenzéki pártok vezetői pedig, mind 2014-ben, mind 2018-ban hazug és ostoba programokkal álltak elő, mondván, ráérünk akkor igazat és hitelest mondani, ha hatalomra kerülünk. Jellemző, hogy még a kárelhárító, taktikai szavazás együttműködése is működhetett volna, ha az ellenzék önsorsrontó módon ezt is el nem hibázza.

Hiteles ellenállás

Basa hatalomnak buta az ellenzéke. Orbán rendszere paranoiás következetességgel fölszámolta saját hatalmán belül a lehetséges ellenállási pontokat. A Fidesz régóta nem politikai párt, hanem tekintélyi, fentről-lefelé vezérelt választási gépezet. Minden vezetőt, képviselőt Orbán nevez ki, minden stratégiai és taktikai döntést Orbán hoz meg: a Fidesz se parlamenti pártként, se parlamenten kívüli mozgalomként, de még igazi érdek-képviseletként se működik. Bárki, bármikor, bárkire lecserélhető. A magyar állam a miniszterelnök személyes, egyközpontú mechanizmusa. A minisztereket, államtitkárokat, sőt, a bürokrácia legalsó pontján lévőket is a centralizált gépezet ura nevezi és dobja ki. A Fidesz-párt és a Fidesz-állam korlátlan és határtalan Orbán-párt és Orbán-állam. Orbán Viktoron kívül senki, soha, semmikor nincs biztonságban. Olyan politikai hazárdjátékos kalandorral van dolgunk, akit éppen a gyengeség és a kockázat visz át minden határon, aki nem magabiztosságból, hanem félelemből hajlik a brutalitásra és az erőszakra. Könyörtelen bánik el a sajátjaival, ezért van ok a nomenklatúra-lázadásra – mégsem lázadnak fel. Mindenki tudja, hogy nemcsak állását, jövedelmét, kiváltságait, felhalmozott vagyonát vesztheti el, de egész közeli és távoli családja mindenét is: kitapossák az életből.

A parlamenti ellenzéki pártok hiteltelenné váltak. Nem lehet büntetlenül ennyi választást elveszteni, ennyiszer cserben hagyni a szavazókat. A pártok szerkezete semmiben se tükrözi a választók megváltozott társadalmi szerkezetét. Miközben a társadalom szerkezete jelentősen megváltozott a 2006-os politikai-gazdasági belső válság, majd a 2008-2012-es külső-belső válság, az Orbán-rendszer újraelosztásának és a külföldi munkavállalás hatására, a pártok és vezetőik beragadtak az ezredforduló viszonyai közé. Intellektuális és gyakorlati teljesítményük nem mérhető. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek.

Két hiteles ellenzéki szereplő maradt a színen: az ellenzéki önkormányzati vezetők, és a Bajnai-, a szakértői kormány, a V18 képviselői, benne a szociálliberális és liberális konzervatív szereplők. Kénytelenek voltak az új körülményekhez alkalmazkodni, és az Orbán-kormánnyal szemben helyi és országos alternatív kormányzási feltételeket kialakítani, teljesítményt nyújtani. A kérdés az, hogy az újonnan megszerzett, fiatal liberális szavazók dinamikus eleme hogyan, milyen intézményeken, mozgalmakon vagy pártokon keresztül kapcsolható össze a hiteles ellenzéki szereplőkkel. Vajon a hiteltelen pártok romjain a 2019-es Európai Parlamenti választásokon, majd az önkormányzati választásokon fölépül-e egy egységes lista-, jelölt-rendszer, vagy létrejön egy Macron-mozgalomhoz hasonló egységes erő? Ehhez az elszánáson túl, független sajtó, civil szervezetek, független igazságszolgáltatás, és tisztességes európai magatartás szükséges. Van mit megvédenünk.

Felmondják-e az európai vállalatok és bankok azt a piszkos alkut, amit az Orbán-rendszerrel kötöttek, hogy egyetlen hirdetést, reklámot nem közölnek a független sajtóban, hogy egyetlen eurócentet se adnak a civil szervezeteknek? A magyar sajtószabadságot két kézzel fojtogatják: az egyik az orbáni hatalom, a másik a német, francia, osztrák vagy holland vállalatok, pénzintézetek keze. Semmiféle egyenlő bánásmód nincs a kormánysajtó és a független sajtó között, minden multinacionális betartja az orbáni mocskos alkut: megkapod az állami megrendeléseket, osztozhatsz velem a lopott európai pénzeken, elviheted Paksot az oroszokkal együtt, ha leadod a sápot és hirdetsz a propagandagépezetemben. De nincs hirdetés a független sajtóban, nincs ösztöndíj független szereplőknek, nincs támogatás a civil szervezeteknek, nincs kegyelem Európa és a liberális demokrácia védelmezőinek! Mi történne, ha egyetlen ország – jaj, csak nem Merkel Németországa vagy Macron Franciaországa? – vállalatai és pénzintézetei elutasítanák a sötét alkut az orbáni hatalommal, és nem két, csak egy kézzel támogatnák? Ha a Klubrádió és a Népszava, a Hír TV és a Magyar Narancs, és mind a többiek, ugyanannyi multinacionális hirdetéshez jutnának, mint a kormánysajtó? Mi történne, ha a minden társadalmi felelősséget elutasító nyugati cégek nem segítenék eltaposni a piacgazdaságot, a jogállamot, a független sajtót, a civil szervezeteket? Elég ahhoz az Orbán-rendszer.

"Az Élet szent okokból élni akar / S ha Magyarországra dob valakit, / Annak százszorta inkább kell akarni."

2018.05.26 09:45

Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15 20:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.
2018.12.15 20:00
Frissítve: 2018.12.15 20:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30