Szegőfi Ákos: A veszélyes listák titokban készülnek

Publikálás dátuma
2018.05.26 09:35

Fotó: /

Jól kiszámítható felháborodás követte a kormányközeli Figyelő cikkét, amely a "teljesség igénye nélküli" listát állított össze a nemzet drága testébe fúródott Soros-srapnelekről. Az elképesztő szakmai tudást csillogtató oknyomozó mestermű, amit írója körülbelül két tucat kattintással fércelt össze teljesen nyilvános információkból, azonnal a humor és az elszörnyedés kettős fókuszában találta magát – így vált egy újságírói mértékkel minősíthetetlenül rossz cikk egycsapásra országosan ismertté. A reakciók humor-eleme, az "Én miért nem vagyok rajta a listán" típusú megnyilvánulások előremutatóak, mert a nagy nemzetmentésben menthetetlenül pátoszossá váló propaganda egyik leggyengébb pontja épp a komédia és a szatíra. Léteznek azonban olyan listák, amiken nem egykönnyen nevetünk.

Út a gonoszság felé: egyesével, sorban

Természetesen nem véletlen, hogy a társadalom egy része kiszámíthatóan és azonnal reagál bizonyos politikai manőverekre: a listázás egy reflexkalapács, amivel a társadalom térdkalácsa alá ütve előre borítékolható rúgás következik be. A nyilvánvaló történelmi áthallások miatt a listázás, mint tevékenység, egyfajta lépcsőfokként értelmezendő a Nagyobb Rossz felé vezető úton. Az emberek többsége, ha tudatosan nem is, de zsigeri megérzések szintjén tisztában van azzal, hogy a gonoszság nem egyetlen lépésben történik. Apró, jól kimért lépésekben kell haladni felé úgy, hogy önmagában egyetlen lépés se tűnjön túl meredeknek. Ha viszont már kellően sok apró lépést megtettünk, nehezünkre esik elismerni, hogy minden eddigi lépés helytelen volt.

Szociálpszichológusok százai foglalkoztak a gonoszság felé vezető út lépéseivel, a folyamattal, amely során emberek egy csoportja egy másik emberi csoport elleni agressziót elfogadhatóvá formál magában. Bár ezen folyamatokat sokáig beteg, antiszociális vagy szadisztikus személyiségjegyekkel akarták magyarázni, a kutatások során kiderült, hogy a társadalomban nincsenek oly nagy számban jelen az e vonásokkal rendelkező emberek, ami egy nagyívű folyamatot magyarázhatna. Raul Hilberg igen pontosan megnevezte a folyamat lépéseit az azonosítástól és bűnbakformálástól kezdve, bizonyos kártevő állatok és az ellenséges csoport közti párhuzamokon át a totális dehumanizációig. A végkifejlet, a szankciók és az erőszak jogi szintre emelésének mechanikája már gyakorlatilag magától értetődő, mi több logikus lépéssé válik a közösség számára, ha az előző lépéseket rendben megtették. A kutatások során ennek nyomán az is világossá vált, hogy egyesével és sorban kell haladni; rögtön a legutolsó lépcsőfokra ugrani az előzőek megtétele nélkül nem lehetséges. Az is kiderült, hogy a személyeknek cselekvés során azonosulniuk kell valamilyen felsőbb értelemmel, ez pedig nem lehet csak a kényszer vagy önmagában az érdek.

Vegyünk egy egyszerű példát! A választók és a kormányzatnak dolgozók egy igen jelentős csoportja hajlandó elnézni az oligarchák gazdagodását, a harácsolást, a helikopterezést. Mindezt azon az erkölcsi alapon képesek megtenni, hogy a kormányzat, mikor épp nem Skandináviában vadászik vagy új építésű stadion VIP-részlegében kortyolgat pezsgőt, amúgy a keresztény Magyarország, mi több, a keresztény Európa megmentésén fáradozik a "sorosbérencek"/EU/ENSZ által betelepíteni kívánt migránshordáktól. Ezt nevezik, játékelméleti fogalommal élve, a tevékenységben rejlő "epikus jelentésnek". Baumeister a "gonoszság gyökereként" határozza meg többek között az idealizmust is – ez pedig kétségtelenül jelen van a mai végvári-retorikában is. A kormányban és a kormányzati bürokráciában dolgozók közt szép számmal vannak, akik azért tudják nagyobb erkölcsi aggályok nélkül folytatni a munkájukat, mert a propaganda és a mindennapi valóság általuk is tapasztalt disszonanciáját úgy semlegesítik, hogy azonosulnak ezzel az epikus tartalommal – ez azért fontos, mert itt nem csupán a tekintély vak követéséről beszélünk. Az emberiség történelme során sok generációt túráztattak már így a gonoszság felé, és sajnos a régi recept nem nagyon veszít hatékonyságából.

Ha kitűzik a birodalom minden pontján

Ha a gonoszság felé vezető lépések közül a listázásról beszélünk, érdemes rögtön kétfélét is megkülönböztetni, bár mindkettő alantas a maga módján: az egyik a nyílt – ez a Figyelő módszere –, a másik a rejtett, amiről ugyan gyanítjuk, hogy létezik, de nem tudjuk mennyire részletes. A nyílt listázás, bár az érintett csoport tagjai azt hiszik, hogy személyesen nekik szól, valójában a hatalom demonstrációja a követői felé. "Kedves barátaim, megléptük a következő szintet" – hangzik az ünnepélyes bejelentés. A listázással és a Stop Soros-törvénycsomaggal az összeesküvés-elmélet a politikai propaganda szintjéről alkotmányos szintre emelkedik. A "sorosbérenceket", a betegséget a nemzet testében, vagy ahogy manapság fogalmaznak a kormánybürokrácia pszichopata-zsargonjában: a "nemzetbiztonsági kockázatot" ki kell emelni a társadalom testéből, folyamatos megfigyelés alá kell helyezni, és – a nép érdekében – eltávolítani. A nyílt listázással kapcsolatban fel kell tenni egy reálpolitikai kérdést. Valóban érdeke a kormányzatnak, hogy kidobasson az országból vagy vegzáljon minden, általuk "sorosbérencnek" titulált személyt? Úgy hiszem, nem. Illetve még nem. Méghozzá azért nem, mert egyelőre kényelmesek. A "sorosbérenceknek" egyelőre láthatóaknak kell lenniük, ha kis számban, ha ellenőrzötten is, méghozzá két okból: egyrészt mindig lehet rájuk lőni, és nem kell új propagandaszlogent kitalálni, nem kell drága öltönyökben azon izzadni, hogy ki legyen az új, szerencsétlen ellenség. Lehet a civileknek hagyni egy kis mozgásteret is: mondjuk időnként élőláncot vagy tüntetést szervezhetnek. Ez alapján lehet ártatlan szemeket meresztve, értetlenül karokat széttárni és arra hivatkozni, hogy természetesen még mindig jogállam van, hiszen ha nem lenne, akkor nem lennének civil szervezetek sem. A másik, hogy a vegzálásnál és a kitoloncolásnál sokkal puhább, kevesebb zajjal járó módszerek is léteznek az élet élhetetlenné tételére – a bürokratikus akadékoskodás és a pénzügyi ellehetetlenítés tipikusan ilyenek. Nem csak arról van szó, hogy amíg az Unió strukturális alapjaiból szivárog a pénz, addig demonstratívan erőszakos eszközöket botorság bevetni, hanem arról is, hogy szükségtelen.

A modern információs hadviselés

Hétköznap délelőtt egy Magyarországon dolgozó külföldi újságíró emailt kap, amiben közös ismerősükre hivatkozó szerb vagy orosz úriember munkát ajánl. Tegyük fel, a munka abból áll, hogy el kell villamosoznia egy óbudai irodakomplexumhoz, és lefotózni néhány postaládát. Ezért körülbelül hatvanezer forintnak megfelelő eurót kap – de ha egész nap ott van, és lefotózza az ott dolgozókat, begyűjt neveket, esetleg megpróbál valamilyen "külföldi szálat" hozzájuk kötni, akkor a többszörösét is megkeresheti. Emberünknek nem ez az első ilyen ajánlata: átlag hetente kap kettőt. A levél tartalmát rutinszerűen elmenti, és kirakja egy közösségi oldalra, hogy mindenki lássa: ő nem kémkedik. A levelet megkapja rajta kívül mondjuk egy követségi dolgozó és egy fiatal, feltörekvő vállalkozó is – egyikük úgy dönt, elvállalja a postaládákat, de többet nem, a másik beszerzi a többi kért információt is. Közös bennük, hogy csak sejtéseik lehetnek: az adatok milyen célokat fognak szolgálni: Elképzelhető, hogy egy néhány hét múlva esedékes lejáratókampányhoz használják fel őket, de az is, hogy valakinek a digitális irattárát gazdagítják - arra az időre, mikor szükség lesz rá.

A rejtett listázás és információgyűjtés egy árnyalt, sokszereplős dráma, ahogy mindig is az volt. Jóval veszélyesebb tud lenni, mint az explicit listázás, hiszen a célba vett személynek nincs módjában védekezni – még humorral sem, ahogyan az történt a Figyelő esetében. Konspiratív elemei a mai napig rendkívül emlékeztetnek egyes hidegháborús taktikákra – csak éppen az öngyújtóba szerelt minikamera helyett már mindenkinek van fényképezőgép a telefonjában, és a dokumentumokért sokszor elég felmenni a webre. A Cambridge Analytica nevű cég amerikai választások kapcsán elhíresült választó-profilozása szintén egy rejtett listázás: elkülönít és feljegyez barátot és ellenséget, a politika egyik legősibb feladatát ellátva. Esetükben már nem pár ezres listákról beszélünk, hanem mintegy 80 millió ember adatairól és a befolyásolásukra alkalmas módszertan párosításáról. Nagyon fontos változás, amire pont a Cambridge Analytica-szerű cégek megjelenése nyomán ügyelni kell, a listát készítő személye. Az információs háború legnagyobb változása a hidegháború óta a privatizálódás. Akár a propagandagépezetbe saját nyereségére beszálló orosz vagy albán trollról, akár saját szakállára céget alapító ex-Moszad ügynökről van szó, a köznyelvben titkos-ügynökinek becézett tevékenység tőkeközpontúvá vált, és helyet kapott a magánszférában. A titkos információkban utazó állami szervezetek mellett elburjánzottak a pontosan ugyanezzel foglalkozó magáncégek is. Eredetileg vállalati visszaélések felderítésével vagy épp ipari kémkedéssel kezdtek, s ez a tevékenység máig megtalálható portfóliójukban, időközben azonban sikeresen egymásra találtak bizonyos elnyomó rezsimekkel is. Felmerülhet a kérdés, hogy a Cambridge Analytica-szerű cégek miért pont a populistákkal léptek üzleti partnerségre. Még veszélyesebbé és profibbá teszi az információban utazó cégeket, hogy gyakran az állami szférában dolgozó ügynököt csábítják át a magánszférába, bár az is előfordul, hogy a közalkalmazotti fizetésben megfáradt ügynökök alapítanak egyet. Ezen cégek szolgáltatásait bárki igénybe veheti néhány kattintás után: kormányok, cégvezetők, szektavezérek. Az a Black Cube néven ismert magáncég, amely a TASZ körüli botrányban megvillantotta magát, a legutolsó divat szerint dizájnolt, tökéletesen nyilvános weboldalon hirdeti szolgáltatásait. Ha hihetünk az Index oknyomozásának és az általuk közölt bizonyítékoknak, a Black Cube portfóliója zavarba ejtően emlékeztet az egykori államvédelmi hatóságok módszereire – gyakorlatilag egy globálisan elérhető webshopról beszélünk, ahol titkosszolgálati módszereket lehet vásárolni. Bizonyítékgyűjtés, konfliktuselemzés, vagyontárgyak visszaszerzése, hűtlen kezelés felderítése – mind személyre szabva, ahogyan a Kedves Vevő kívánja.

Nem mintha lenne választási lehetőség, de hirtelen nehéz eldönteni, melyik ijesztőbb. Ha kormányzati irányítás alatt lévő információs egységek gyűjtögetik az adatainkat, vagy ha magáncégek teszik mindezt.

2018.05.26 09:35

Fiaim, hol vagytok? - egy embertelen kor lenyomata

Publikálás dátuma
2018.08.20 13:26

Fotó: /
Farkas Erzsébet naplója egyedülálló kordokumentum: egy pedagógiai kísérleté és a vészkorszakot megelőző vidéki Magyarország viszonyaié. A békési gyermekotthon története magában hordozza a magyarországi zsidóság és az egész magyar társadalom, mindannyiunk tragédiáját.
Több, mint hatszáz oldalnyi gépelt szöveg közel ötven évig feküdt egy ruhásszekrény polcán, majd további húsz évig egy üveges könyvszekrényben. Ez a hetven év volt a teljes elhallgatás időszaka. A jelentéktelennek tűnő, véletlenszerűen kiszivárgó részletekből mégis lassan, de megállíthatatlanul körvonalazódott egy család és egy gyermekotthon krónikája. A szemtanúk elszánt hallgatása, majd többük halála miatt szinte csak a véletlenszerűen felbukkanó emlékmozaikokból lehetett kikövetkeztetni a valódi történetet, összegyűjteni a szétszóródott eseménymorzsákat. A feladat nem csak abból állt, hogy a napló szövegét kellett kiadható állapotba hozni, föl kellett kutatni az események "környezetét" is.
A pontos dátumokkal, helyszínekkel és nevekkel ellátott napló felbecsülhetetlenül értékes forrás. Rendszeresen, az eseményekkel párhuzamosan történtek a naplóíró szemtanú bejegyzései. Hiteles, reális, ugyanakkor személyes képet ad egy zsidó kisközösség mindennapjairól, az 1938 és 1942 közötti évek Magyarországáról. A napló oldalain megelevenedik a hétköznapi magyar zsidó kisember személyes története, végeláthatatlan küzdelmei, reménytelen kiszolgáltatottsága, ugyanakkor az elszántság, a tenni akarás és a szeretet ereje is.
A napló írója művelt, kitűnő íráskészségű, németül és angolul beszélő nő, anya, pedagógus. Farkas Erzsébet egyedi látásmódját, világfelfogását, nagyon komolyan vett elveit szeretné érvényesíteni, ebbe azonban lépten-nyomon beleszól szűkebb és tágabb környezete. Női szemszögből világítja meg, írja le véget nem érő küzdelmét az általa vezetett otthon fennmaradásáért.
Holczerné Farkas Erzsébet (1907-1991) 1938 őszén ötéves kisfiával leköltözött Békésre. Elvállalta a Goldberger Lajos, békési gyógyszerész által alapított zsidó fiú gyermekotthon vezetését. A gyógyszerész azt tervezte, hogy tíz első-második osztályos zsidó fiúgyermekkel indít családi gyermekotthont. Kitaníttatja, tisztességesen fölneveli őket, biztonságos, kiszámítható, szeretetteljes életet biztosít számukra. Farkas Erzsébet lelkesen azonosult ezekkel a célkitűzésekkel. Boldog volt, hogy végre pedagógusként dolgozhat. Úgy érezte, hosszútávon megtalálta élethivatását.
Farkas Erzsébet 1936-38 között Budapesten rendszeresen látogatta a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület szemináriumait, ahol az egyesület egyik alapító tagja, Dr. Lévy Lajos orvosprofesszor felesége, Lévy Lajosné Freund Katalin analitikus tanítványa lett. Ott sajátította el a modern pedagógia elméleteit, eszmerendszerét, ott tanulta meg a gyakorlati munkamódszereket, valamint azok alkalmazásának technikáit. A napló írásának, rendszeres vezetésének legfőbb indítéka a folyamatos konzultáció lehetősége volt. Lévy Kata levelekben reagált, tanácsot adott a Békésről érkező részletes beszámolókra.
A napló 1938 őszétől 1942 tavaszáig írott rendszeres bejegyzései megörökítik az ország különböző településeiről egy tető alá hozott fiúk mindennapjait - a legnagyobb szegénység közepette. Szeretetre kiéhezett vadócok küzdöttek a múltjukkal és egymással az új közösségben betöltendő szerepükért, zsidóságuk megértéséért, elfogadásáért, és Farkas Erzsébet kizárólagos figyelméért, szeretetéért. Gyermekek, akiket szüleik elhagytak, vagy szegénységük miatt egyszerűen nem tudtak eltartani, akiket az Izraelita Patronázs Egyesület zsidóságuk megőrzése érdekében kiemelt a keresztény nevelőszülői rendszerből, menhelyi környezetükből. A napló hűen tükrözi a gyerekek és Farkas Erzsébet lelki és fizikai állapotát, annak változásait, közösségük kialakulását, a szűkebb és tágabb környezetükben élőkhöz való viszonyukat, helyüket a kisebb (zsidó) és a tágabb (békési) helyi közösségben. Sok volt az ellenség: az állami-, községi hivatalnokok és alattvalóik, a napról napra egyre agresszívabb antiszemita propaganda szószólói, lelkes követői. Sajnos a békési zsidó hitközség és közössége közömbös hozzáállásával szintén sok gondot okozott.
A napról napra, hónapról hónapra követhető gyermekotthoni mindennapokban a nehézségek mellett sok volt a siker is, az apró örömök és a szeretet állandó jelenléte. Amikor a fiúk végre átérezték, hogy biztonságos, őket szerető helyen vannak, egyre gyakrabban nyíltak meg és mélyült el kapcsolatuk az otthon vezetőjével. A nevelőnő a gyerekekkel nem éreztethette a ránehezedő megoldhatatlan külső problémák súlyát, de konzulensének, egykori analitikusának, Lévy Katának írott leveleiben meg kellett osztania a helyzet kilátástalanságának érzését.
A napló utolsó bejegyzése 1942. február 16-áról származik. Utána a társaság felköltözött Budapestre, a zuglói Róna utcába, ahol az Izraelita Patronázs Egyesület egy kisebb otthona adott – sajnos, csak néhány hónapos – haladékot a már összeszokott gyerekeknek. Mint később kiderült, ez egy életmentő utazás volt, hiszen a Békésen maradottakat deportálták Auschwitzba.
A pontos dátumokkal, nevekkel megőrzött korrajz mellett fennmaradt egy fényképalbum és kétszáz oldalnyi – a békési gyermekotthonhoz szervesen kapcsolódó – levelezés is.
A napló egy egyedülálló pedagógiai "kísérlet" dokumentuma. Különlegessége egyebek mellett abban rejlik, hogy a fentebb említett budapesti szemináriumokon elsajátított új pedagógiai szemléletet, elveket, metódusokat Farkas Erzsébet megpróbálta instabil közegben átültetni a gyakorlatba – jelentős sikerekkel.
A gyermekotthon története magában hordozza a magyarországi zsidóság és az egész magyar társadalom, mindannyiunk tragédiáját. Holczerné Farkas Erzsébet és Békésen nevelt fiai közül néhányan túlélték a holokausztot, az otthon több gyermekét azonban 1944/45-ben meggyilkolták.
A napló szövege, a levelezés a vészkorszak és az azt előkészítő évek különleges dokumentációja, s mint ilyen a magyar holokauszt történetének szerves része.
A békési közösség mindennapjainak leírásából kapunk reális képet arról, hogy a "fönt" meghozott rendeletek és az állami propaganda gépezete hogyan válik a mindennapi élet részévé. Nem a történész szakszerű eszmefuttatása ez a szöveg, hanem egy egyszerű zsidó nő jegyzete arról, hogyan küzdött a gyerekeiért. Olyan szöveg, amely történelmi jelentősége mellett a pszichológia- és a pedagógiatörténet egy különlegesen érdekes, és mai napig meghatározó korszakába enged betekintést.
(A dokumentumkötet a TINTA Könyvkiadónál jelenik meg, várhatóan 2018 őszén. A kötet szerkesztője, Hódos Mária a megjelenés finanszírozásához szponzorokat keres.)

Ízelítő a különleges napló szövegéből

Békés, 1938. október 10. Szerencsésen megérkeztünk Matyival Békésre. Itt várt a gyógyszerész úr. Besétáltunk a városon keresztül a "házunkba". Ez egy bérelt lakás, egy nagy udvarban, ahol azonban nem szabad a gyerekeknek nagy rumlit csinálni. Pedig a gyerekek irtó vadak. Nagyon el vannak kanászodva. Menhelyi gyerekek, akik legnagyobbrészt eddig is a menhelyből voltak kiadva. Ma zsidó ünnep van és a gyerekek nem mentek iskolába. Így együtt találtam az egész bandát. Egyelőre csak hat gyerek van, Matyi a hetedik, de nemsokára jönnek a többiek is. A lakás két szobából és konyhából áll. Az egyik szoba az ebédlő, itt alszom én, a másik szobában alszanak a gyerekek. Kicsi faágyaik vannak. A ruháik szegen lógnak. A berendezés hiányos, csak a legszükségesebb holmik vannak meg. A szobák nincsenek padozva, földesek, de világosak és szellősek. Ebéd után elmentünk sétálni a ligetbe. Itt a srácok nagyot hancúroztak. Hagytam őket verekedni, de nagyon kell rájuk vigyázni, mert nagyon vadak és durvák, nem nézik hova ütnek. A liget felé menet a kis Tibi fogta az egyik kezemet. A másikra váltott kuncsaftok voltak, ezen is összeverekedtek, hogy ki menjen a kezemnél. Egy percre Feri is megfogta a kezemet, de aztán észrevette magát és elengedte. Matyi egészen beleolvad a társaságba. Sokszor elfelejtem, hogy ő a saját gyerekem, de ő is. Együtt alszik, eszik, játszik, verekszik, gorombáskodik velük, ő is egy gyerek a sok közül. Bár sokszor akarja éreztetni a többekkel, hogy különb. Nekem pedig fokozottabban kell vigyáznom, hogy Matyival ne tegyek kivételt, mert a többiek nagyon érzékenyen vigyáznak erre.

1938. október 14. A kis Jónást a napokban az ölembe vettem, ő boldogan mosolygott és azt mondta nekem véletlenül, "anyuka", aztán elszégyellte magát. Biztattam, hogy csak mondja úgy, ha jól esik neki. Kicsi, buta jószág ez a kis Jónás, de nagyon édes. Nagyon kell neki, hogy szeressék. Egyébként egy kis vadparaszt. Úgy verekszik, mint három másik. Még Ferivel is kikezd. Ha kell, szalad a kútra vízért, szalad mindenért, de a leckét nem akarja megírni. Ma is egész délelőtt ült a palatábla mellett, de csak addig írt egy-két macskakaparást, amíg az ölemben volt. Gondolom, rosszul esik neki, hogy őt a vezetéknevén szólítják, mondom neki, ha szépen megírja a leckét, akkor ő lesz az én Janikám. Nagyon tetszett neki a név, de a kis irigy Tibi máris beleszólt: "De ha nem lesz jó a Jónás, akkor nekem tessék mondani, hogy Janika." Lecke közben akármiről van szó, hogy fa kellene, vagy víz kellene a nagy kútról (a piactéren van egy artézi kút), vagy a boltba menni, Janika már ugrik és hozza. Semmi munka nem nehéz neki, csak a lecke.

Békés, 1938. október 16. Kedves Kata néni! (…) Küldöm a heti jelentést. Valószínűleg érdekli Kata nénit az én életem is. Egészen egyszerű és történet nélküli. Remélhetőleg az is marad. Reggel ½ 6-kor kelek és este 9-½10-ig nincs megállás. Még rövid is a nap, de nem vagyok fáradt, jól bírom. A gazdálkodás jól megy. Sokkal többet értek a főzéshez, mint amennyit gondolni mertem volna. Nagyon jólesik az a gondtalanság, hogy nem kell megkeresnem a holnapi kajapénzt. Aztán az is furcsa, hogy az a dolgom, hogy a srácokkal foglalkozzak. Eddig leginkább amatőr alapon és lopott időben csináltam. Meg vagyok győződve, hogy a srácok rövid időn belül a kezemben lesznek, legfeljebb 1-2 nem arra valót el kell majd tanácsolni. Van itt olyan eset, amelyet, mint pedagógusnak gyönyörűség volna rendbe hozni, de nincs arra idő, mert ennyi gyerek között a többinek kellene megsínyleni.

1940. május 21. A második osztály mondta, hogy most vasárnap náluk lesz anyák napja, de mondták, hogy inkább menjünk a tanyára. Ők is kértek verset, de a tanítónő nem adott nekik. Ők jegyezték meg: "azért, mert zsidók vagyunk". A helyzet úgy néz ki, hogy nagyon kétséges az otthon fennmaradása. Nagyon ellenünk van a közigazgatás. Félnek attól, hogy "elzsidósítjuk Békést, ezt a színtiszta magyar községet". Szegény kis kölykök gondtalanul játszanak és nem is sejtik, hogy milyen nagy gondot okoznak ők a járás és a megye vezető urainak! Mondja a tanítónő, hogy Gyurka nagyon konok az iskolában, most már felel, de múltkorában akármit kérdezett tőle, egy hangot sem mondott. Cigus néha nem tud olvasni, Józsi tud mindent, de sokszor olyan rossz, hogy nem bírnak vele. A gyerekek otthon minden nap olvasnak 60 percig. Bár sokszor megkérdezik, hogy mikor telik le a 60 perc, de csak olvasnak és egész jól. Amíg vártam a tanítónőre, talán 10 percig a folyosón, az osztályukból cca. 50 pálcaütés hangzott ki, és utána sírás. Valószínűleg ezért nem tud Cigus az iskolában olvasni. Feri valamelyik nap a szobában volt nyitott ablaknál: "arra jött két taknyos lány és bekiabálnak, hogy zsidó zsinegre való, erre én kiugrottam az ablakon, utána a lánynak, elkaptam a szoknyáját és jól pofon vágtam. Ezt azért kaptad, hogy máskor ne járjon a pofád!”. Feri a legdühösebb, ha zsidóznak, pedig valamikor ő is zsidózott.

1942. január 14. Múlt hét csütörtökön megkaptuk a Menhelytől az értesítést, hogy az otthont belügyminiszteri rendelet értelmében megszüntetik és megkeresték az izraelita patronázst a gyerekek elhelyezése végett. Én még aznap délután bementem Csabára, a csabai hitközség titkáránál és elnökénél hivatkoztam a másfél év előtti ígéretükre, hogy átveszik az otthont, ha a minisztérium a kérvényünket elutasítja. Az elnök és a titkár azt mondták, hogy hétfőn a közgyűlés elé kell vinni az ügyet. Nagyon bíztunk ebben, mint utolsó menedékben, de mint csütörtökön vett értesítésükből kiderült, hiába. A hitközség nem veszi át, még pedig nem csak a pénzügyek miatt, hanem kényelemből. Sajnos a Patronázs sem segít, sőt túlzó követelményeket állít fel a berendezést illetőleg (higiénia). Továbbá nem tartják valószínűnek, hogy Dobszay, a gyulai Menhely igazgatója belemenjen, mert neki felsőbb utasítása van és fél. Gyógyszerész urat egészen lesújtotta a dolog, szinte munkaképtelen. Igaz, hogy az állampolgársági ügye és az evvel kapcsolatos súlyos anyagi helyzete is gyötri. Első véleménye neki is az volt, hogy nekünk tűnni kell Békésről. De most, hogy a csabai elutasítás megjött (neki az volt mindig a naiv véleménye, hogy ha majd ő nem bírja, akad egy másik zsidó, aki folytatja), azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne együtt tartani a gyerekeket. Dacára a rossz anyagi helyzetének és a közigazgatási bajoknak. Ma este utazik gyógyszerész úr Pestre az állampolgársági ügyben, megpróbál az otthon érdekében is lépéseket tenni. Nem hiszem, hogy lesz valami sikere, még ha sikerülne is neki a lehetetlen, és az uralkodó ellenséges nézeteket sikerülne is meggyőznie, nem sikerül áttörnie a zsidó bürokrácia kétségbeejtő hanyagságát és rosszindulatát. Náluk a gyerek csak egy akta, amit el kell intézni, hogy tiszta legyen tőle az íróasztal. Ilyen emberektől nem lehet várni, hogy a gyereket emberszemmel nézzék. A gyerekek nem tudnak még a dologról. Hit nélkül még mindig remélek valami csodát, hogy nem kell őket szétszórni, és addig nem akarom őket izgatni. Bár sejthetnek valamit, különösen Matyin és Ferin érezni. Feri izgága és verekedős. Tegnap este, mikor gyógyszerész úr is velünk vacsorázott, elkezdte szidni a főbírót.  


2018.08.20 13:26

Körmenet, kenyér, légi parádé - avagy Istvánnak nem tett jót Mária

Publikálás dátuma
2018.08.20 09:03
Kenyérünnep 1950-ben, Rákospalotán
Fotó: Fortepan/ Várkonyi Ádám
Mit is ünneplünk augusztus 20-án? A rövid válasz: mikor mit. A katolikus szent napjából már régóta megpróbáltak nemzeti ünnepet faragni, de mindig hozzá kellett adni valami mást is. Így aztán mára teljesen eklektikus lett az egész.
„Ennek az országnak a szerencsétlensége az t. i., hogy ezen ország lakosai nem képesek egy napot, egy olyan napot kiválasztani, a melyen szívük együtt doboghasson” – kesergett a legendás magyar széthúzás felett 1902-ben az Országgyűlésben Benedek János, függetlenségpárti képviselő. Bánatának oka az volt, hogy Magyarországon nem volt nemzeti ünnep. Egy bő évtizeddel korábban, 1891-ben már a Ház elé került gróf Andrássy Tivadar törvényjavaslata „az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről”, amely előírta volna, hogy „Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen” is munkaszünetet kell tartani, de ezt végül nem fogadták el, mert augusztus 20. túlságosan is egyházi, ráadásul katolikus ünnepnek tűnt. Hiába érveltek sokan, köztük a református Tisza Kálmán is a nemzeti ünnep szükségessége mellett, nem jártak sikerrel.
A hivatalos, állami ünnep iránti igény érthető volt, de egy nyelvi, vallási és politikai értelemben megosztott országban nem volt egyszerű mindenkinek tetsző napot találni. Az I. világháború és Trianon után némileg könnyebbé vált kijelölni a nemzeti ünnepet, de először, 1927-től a korábban elhanyagolt március 15. lett hivatalos ünnepnap. Persze új értelmet nyert Szent István király napja is, hiszen kiválóan egybecsengett „Szent István birodalmával”, vagyis a teljes revízióval. Jellemző, hogy 1928. augusztus 20-án avatták fel a Szabadság téren az úgynevezett ereklyés országzászlót, a revíziós rendezvények már-már szakrális helyszínét. De ekkor sem volt még egyértelmű, mit ünnepelne az állam, hiszen csak 1938-ban, az államalapító halálának 900. évfordulóján alkottak törvényt „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről”, és nyilvánították nemzeti ünneppé augusztus 20-át. Ebben az évben terjesztették ki a Szent Jobb körmenetet, és hordozták körbe az országon az ereklyét.
Augusztus 20-át régóta jellemzi valami furcsa eklekticizmus, ami abból fakad, hogy a katolikus ünnep mellé igyekeztek bezsúfolni valami mást, valami nemzetit is. Így került a képbe az aratás és a kenyér. Eredetileg Szent Istvánnak semmi köze nem volt az új kenyérhez, az aratás végét Péter-Pál napján, június 29-én ünnepelték, esetleg július 15-én. Először 1927-ben kapcsolták össze a két ünnepet: Mayer János földművelésügyi miniszter a Szent Jobb körmenet után népviseletbe öltözött földműveseket vonultatott fel a Várban. Később, az 1930-as években a Paulini Béla újságíró által életre hívott Gyöngyösbokréta mozgalom rendezett operett-aratóünnepeket e napon, amelyeknek nem sok közük volt a valódi népi kultúrához.
E mesterségesen teremtett hagyomány túlélte a háborút: 1945. augusztus 20-án, Rákospalotán már új kenyér ünnepet rendezett a kommunista vezetés. A kisgazdákkal konkuráló kommunistáknak fontos volt újraértelmezni  a napot, így született meg az az ideológiai katyvasz, amelyben egyszerre ünnepelték az új kenyeret, vagyis a parasztság munkáját, és "Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt". A Szent Jobb körmenetet ugyan 1948-ben betiltották, de az augusztus 20-i ünnep megmaradt: 1949-ben erre a napra időzítették a sztálinista alkotmány elfogadását, majd a Népköztársaság napjává nyilvánították. 1951-ben Nagy Imre már mint az alkotmány ünnepét és „a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határidejét” köszöntötte. A Népköztársaság napja egészen 1989-ig fennmaradt, díszletként megjelent a kenyér is, igaz, a Kádár-korban ez háttérbe szorult, hangsúlyosabb lett a budapesti vízi- és légi parádé, illetve a tűzijáték.
A rendszerváltás után hasonló problémával szembesült a politika, mint száz évvel korábban: kellene egy mindenkinek megfelelő és elég kifejező állami ünnep. 1991-ben az Antall-kormány három dátumot terjesztette a parlament elé: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át, jelezve, hogy a háromból egyet ki kíván emelni, mint állami ünnepet. A kormánypártok augusztus 20. mellett érveltek, mondván: ez fejezi ki ezeréves történelmünket, a keresztény ország eszméjét. Az akkor még liberális Fidesz nevében felszólaló Németh Zsoltnak hasonló ellenvetései voltak, mint a száz évvel korábbi ellenzéknek: "az egyházi és állami ünnepek összemosása nem szerencsés". Azóta az ünnep külsőségei ismét egy sajátos keveréket alkotnak, valójában az elmúlt évszázad elemeiből állnak össze: van körmenet, vissza-visszatér valamilyen formában a légi parádé, és az új kenyér is előkerül, most épp a "magyarok kenyere" formájában.

Mikor van Szent István napja?

Ma természetesnek tűnik, hogy augusztus 20. Szent István és az államalapítás ünnepe, ez azonban nem mindig volt így és ma sincs így mindenhol. A katolikus naptárban – Magyarországon kívül – augusztus 16. Szent István napja, amit elhalványít a 15-én ünnepelt Nagyboldogasszony, azaz Mária mennybemenetelének napja. Valójában az egész ünnep innen származik, hiszen már István idején e napon tartották a törvénylátó napot Székesfehérváron, s a hagyomány szerint ezen a napon halt meg a király. Az ünnepnap 1083-ban, István szentté avatásakor került augusztus 20-ra, kissé eltávolítva a Nagyboldogasszonytól, és a középkorban végig meg is maradt a jelentősége (II. András az Aranybullában kötelezte magát, hogy mindig törvényt ül ezen a napon). 1686-ban, Buda visszafoglalása után XI. Ince pápa átírta a naptárat, és a győzelem napját, szeptember 2-át tette meg Szent István ünnepének. Ez 1771-ig maradt így, mikor XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és kihúzta a naptárból Szent István napját. Mária Terézia azonban ismét ünneppé tette augusztus 20-át és ő hozatta a királyi ereklyét, a Szent Jobbot Raguzából (Dubrovnik) Budára. Az ereklye körbehordozása – még csak a Várban – 1818-tól vált szokássá.

2018.08.20 09:03
Frissítve: 2018.08.20 09:05