Szegőfi Ákos: A veszélyes listák titokban készülnek

Publikálás dátuma
2018.05.26 09:35

Fotó: /

Jól kiszámítható felháborodás követte a kormányközeli Figyelő cikkét, amely a "teljesség igénye nélküli" listát állított össze a nemzet drága testébe fúródott Soros-srapnelekről. Az elképesztő szakmai tudást csillogtató oknyomozó mestermű, amit írója körülbelül két tucat kattintással fércelt össze teljesen nyilvános információkból, azonnal a humor és az elszörnyedés kettős fókuszában találta magát – így vált egy újságírói mértékkel minősíthetetlenül rossz cikk egycsapásra országosan ismertté. A reakciók humor-eleme, az "Én miért nem vagyok rajta a listán" típusú megnyilvánulások előremutatóak, mert a nagy nemzetmentésben menthetetlenül pátoszossá váló propaganda egyik leggyengébb pontja épp a komédia és a szatíra. Léteznek azonban olyan listák, amiken nem egykönnyen nevetünk.

Út a gonoszság felé: egyesével, sorban

Természetesen nem véletlen, hogy a társadalom egy része kiszámíthatóan és azonnal reagál bizonyos politikai manőverekre: a listázás egy reflexkalapács, amivel a társadalom térdkalácsa alá ütve előre borítékolható rúgás következik be. A nyilvánvaló történelmi áthallások miatt a listázás, mint tevékenység, egyfajta lépcsőfokként értelmezendő a Nagyobb Rossz felé vezető úton. Az emberek többsége, ha tudatosan nem is, de zsigeri megérzések szintjén tisztában van azzal, hogy a gonoszság nem egyetlen lépésben történik. Apró, jól kimért lépésekben kell haladni felé úgy, hogy önmagában egyetlen lépés se tűnjön túl meredeknek. Ha viszont már kellően sok apró lépést megtettünk, nehezünkre esik elismerni, hogy minden eddigi lépés helytelen volt.

Szociálpszichológusok százai foglalkoztak a gonoszság felé vezető út lépéseivel, a folyamattal, amely során emberek egy csoportja egy másik emberi csoport elleni agressziót elfogadhatóvá formál magában. Bár ezen folyamatokat sokáig beteg, antiszociális vagy szadisztikus személyiségjegyekkel akarták magyarázni, a kutatások során kiderült, hogy a társadalomban nincsenek oly nagy számban jelen az e vonásokkal rendelkező emberek, ami egy nagyívű folyamatot magyarázhatna. Raul Hilberg igen pontosan megnevezte a folyamat lépéseit az azonosítástól és bűnbakformálástól kezdve, bizonyos kártevő állatok és az ellenséges csoport közti párhuzamokon át a totális dehumanizációig. A végkifejlet, a szankciók és az erőszak jogi szintre emelésének mechanikája már gyakorlatilag magától értetődő, mi több logikus lépéssé válik a közösség számára, ha az előző lépéseket rendben megtették. A kutatások során ennek nyomán az is világossá vált, hogy egyesével és sorban kell haladni; rögtön a legutolsó lépcsőfokra ugrani az előzőek megtétele nélkül nem lehetséges. Az is kiderült, hogy a személyeknek cselekvés során azonosulniuk kell valamilyen felsőbb értelemmel, ez pedig nem lehet csak a kényszer vagy önmagában az érdek.

Vegyünk egy egyszerű példát! A választók és a kormányzatnak dolgozók egy igen jelentős csoportja hajlandó elnézni az oligarchák gazdagodását, a harácsolást, a helikopterezést. Mindezt azon az erkölcsi alapon képesek megtenni, hogy a kormányzat, mikor épp nem Skandináviában vadászik vagy új építésű stadion VIP-részlegében kortyolgat pezsgőt, amúgy a keresztény Magyarország, mi több, a keresztény Európa megmentésén fáradozik a "sorosbérencek"/EU/ENSZ által betelepíteni kívánt migránshordáktól. Ezt nevezik, játékelméleti fogalommal élve, a tevékenységben rejlő "epikus jelentésnek". Baumeister a "gonoszság gyökereként" határozza meg többek között az idealizmust is – ez pedig kétségtelenül jelen van a mai végvári-retorikában is. A kormányban és a kormányzati bürokráciában dolgozók közt szép számmal vannak, akik azért tudják nagyobb erkölcsi aggályok nélkül folytatni a munkájukat, mert a propaganda és a mindennapi valóság általuk is tapasztalt disszonanciáját úgy semlegesítik, hogy azonosulnak ezzel az epikus tartalommal – ez azért fontos, mert itt nem csupán a tekintély vak követéséről beszélünk. Az emberiség történelme során sok generációt túráztattak már így a gonoszság felé, és sajnos a régi recept nem nagyon veszít hatékonyságából.

Ha kitűzik a birodalom minden pontján

Ha a gonoszság felé vezető lépések közül a listázásról beszélünk, érdemes rögtön kétfélét is megkülönböztetni, bár mindkettő alantas a maga módján: az egyik a nyílt – ez a Figyelő módszere –, a másik a rejtett, amiről ugyan gyanítjuk, hogy létezik, de nem tudjuk mennyire részletes. A nyílt listázás, bár az érintett csoport tagjai azt hiszik, hogy személyesen nekik szól, valójában a hatalom demonstrációja a követői felé. "Kedves barátaim, megléptük a következő szintet" – hangzik az ünnepélyes bejelentés. A listázással és a Stop Soros-törvénycsomaggal az összeesküvés-elmélet a politikai propaganda szintjéről alkotmányos szintre emelkedik. A "sorosbérenceket", a betegséget a nemzet testében, vagy ahogy manapság fogalmaznak a kormánybürokrácia pszichopata-zsargonjában: a "nemzetbiztonsági kockázatot" ki kell emelni a társadalom testéből, folyamatos megfigyelés alá kell helyezni, és – a nép érdekében – eltávolítani. A nyílt listázással kapcsolatban fel kell tenni egy reálpolitikai kérdést. Valóban érdeke a kormányzatnak, hogy kidobasson az országból vagy vegzáljon minden, általuk "sorosbérencnek" titulált személyt? Úgy hiszem, nem. Illetve még nem. Méghozzá azért nem, mert egyelőre kényelmesek. A "sorosbérenceknek" egyelőre láthatóaknak kell lenniük, ha kis számban, ha ellenőrzötten is, méghozzá két okból: egyrészt mindig lehet rájuk lőni, és nem kell új propagandaszlogent kitalálni, nem kell drága öltönyökben azon izzadni, hogy ki legyen az új, szerencsétlen ellenség. Lehet a civileknek hagyni egy kis mozgásteret is: mondjuk időnként élőláncot vagy tüntetést szervezhetnek. Ez alapján lehet ártatlan szemeket meresztve, értetlenül karokat széttárni és arra hivatkozni, hogy természetesen még mindig jogállam van, hiszen ha nem lenne, akkor nem lennének civil szervezetek sem. A másik, hogy a vegzálásnál és a kitoloncolásnál sokkal puhább, kevesebb zajjal járó módszerek is léteznek az élet élhetetlenné tételére – a bürokratikus akadékoskodás és a pénzügyi ellehetetlenítés tipikusan ilyenek. Nem csak arról van szó, hogy amíg az Unió strukturális alapjaiból szivárog a pénz, addig demonstratívan erőszakos eszközöket botorság bevetni, hanem arról is, hogy szükségtelen.

A modern információs hadviselés

Hétköznap délelőtt egy Magyarországon dolgozó külföldi újságíró emailt kap, amiben közös ismerősükre hivatkozó szerb vagy orosz úriember munkát ajánl. Tegyük fel, a munka abból áll, hogy el kell villamosoznia egy óbudai irodakomplexumhoz, és lefotózni néhány postaládát. Ezért körülbelül hatvanezer forintnak megfelelő eurót kap – de ha egész nap ott van, és lefotózza az ott dolgozókat, begyűjt neveket, esetleg megpróbál valamilyen "külföldi szálat" hozzájuk kötni, akkor a többszörösét is megkeresheti. Emberünknek nem ez az első ilyen ajánlata: átlag hetente kap kettőt. A levél tartalmát rutinszerűen elmenti, és kirakja egy közösségi oldalra, hogy mindenki lássa: ő nem kémkedik. A levelet megkapja rajta kívül mondjuk egy követségi dolgozó és egy fiatal, feltörekvő vállalkozó is – egyikük úgy dönt, elvállalja a postaládákat, de többet nem, a másik beszerzi a többi kért információt is. Közös bennük, hogy csak sejtéseik lehetnek: az adatok milyen célokat fognak szolgálni: Elképzelhető, hogy egy néhány hét múlva esedékes lejáratókampányhoz használják fel őket, de az is, hogy valakinek a digitális irattárát gazdagítják - arra az időre, mikor szükség lesz rá.

A rejtett listázás és információgyűjtés egy árnyalt, sokszereplős dráma, ahogy mindig is az volt. Jóval veszélyesebb tud lenni, mint az explicit listázás, hiszen a célba vett személynek nincs módjában védekezni – még humorral sem, ahogyan az történt a Figyelő esetében. Konspiratív elemei a mai napig rendkívül emlékeztetnek egyes hidegháborús taktikákra – csak éppen az öngyújtóba szerelt minikamera helyett már mindenkinek van fényképezőgép a telefonjában, és a dokumentumokért sokszor elég felmenni a webre. A Cambridge Analytica nevű cég amerikai választások kapcsán elhíresült választó-profilozása szintén egy rejtett listázás: elkülönít és feljegyez barátot és ellenséget, a politika egyik legősibb feladatát ellátva. Esetükben már nem pár ezres listákról beszélünk, hanem mintegy 80 millió ember adatairól és a befolyásolásukra alkalmas módszertan párosításáról. Nagyon fontos változás, amire pont a Cambridge Analytica-szerű cégek megjelenése nyomán ügyelni kell, a listát készítő személye. Az információs háború legnagyobb változása a hidegháború óta a privatizálódás. Akár a propagandagépezetbe saját nyereségére beszálló orosz vagy albán trollról, akár saját szakállára céget alapító ex-Moszad ügynökről van szó, a köznyelvben titkos-ügynökinek becézett tevékenység tőkeközpontúvá vált, és helyet kapott a magánszférában. A titkos információkban utazó állami szervezetek mellett elburjánzottak a pontosan ugyanezzel foglalkozó magáncégek is. Eredetileg vállalati visszaélések felderítésével vagy épp ipari kémkedéssel kezdtek, s ez a tevékenység máig megtalálható portfóliójukban, időközben azonban sikeresen egymásra találtak bizonyos elnyomó rezsimekkel is. Felmerülhet a kérdés, hogy a Cambridge Analytica-szerű cégek miért pont a populistákkal léptek üzleti partnerségre. Még veszélyesebbé és profibbá teszi az információban utazó cégeket, hogy gyakran az állami szférában dolgozó ügynököt csábítják át a magánszférába, bár az is előfordul, hogy a közalkalmazotti fizetésben megfáradt ügynökök alapítanak egyet. Ezen cégek szolgáltatásait bárki igénybe veheti néhány kattintás után: kormányok, cégvezetők, szektavezérek. Az a Black Cube néven ismert magáncég, amely a TASZ körüli botrányban megvillantotta magát, a legutolsó divat szerint dizájnolt, tökéletesen nyilvános weboldalon hirdeti szolgáltatásait. Ha hihetünk az Index oknyomozásának és az általuk közölt bizonyítékoknak, a Black Cube portfóliója zavarba ejtően emlékeztet az egykori államvédelmi hatóságok módszereire – gyakorlatilag egy globálisan elérhető webshopról beszélünk, ahol titkosszolgálati módszereket lehet vásárolni. Bizonyítékgyűjtés, konfliktuselemzés, vagyontárgyak visszaszerzése, hűtlen kezelés felderítése – mind személyre szabva, ahogyan a Kedves Vevő kívánja.

Nem mintha lenne választási lehetőség, de hirtelen nehéz eldönteni, melyik ijesztőbb. Ha kormányzati irányítás alatt lévő információs egységek gyűjtögetik az adatainkat, vagy ha magáncégek teszik mindezt.

2018.05.26 09:35

Szüdi János: A szabadság ára

Publikálás dátuma
2018.11.18 08:01
A DRÓTKERÍTÉS VIRUL - Az ország, ami köré felhúzták, viszont elpusztul
Fotó: Shutterstock/
Azt mondják az elemzők, nem a nép a hibás, azért ami hazánkban történik. Az ellenzéki politikusok a hibásak, mert nem tudnak összefogni, nem képesek alternatívát nyújtani. A nép csak tájékozatlan. A kormánypropaganda elfedi a valóságot. Mindez igaz, de nem mentség semmire. Harmadszor nem lehet tévedni! Ha néhány tucat kalandor milliókat képes sakkban tartani, ha milliók tudomásul veszik, hogy néhány tucat kalandor ellopja az ország javait, akkor az itt élők cinkosok, bűnrészesek. Érdekükben áll, hogy fennmaradjon ez a rablóvilág. Kéz kezet mos!
Nincs kit, nincs mit okolni. Azt kaptuk, amit akartunk. Egy fokozatosan kiteljesedő diktatúrát, amelyet a szabadságért kaptunk cserébe. Mert a szabadságnak ára van és ezt az árat nem akartuk megfizetni. Mert szabadnak lenni jó dolog, de sokszor strapás, mivel dönteni kell. Mert szabadnak lenni jó dolog, de fárasztó, mert sokszor tenni kell. A szabadsághoz bátorság kell. Bátorság a cselekvéshez. Bátorság a szembenézéshez. Bátorság a felelősségvállaláshoz. A szabadsághoz egyenes gerinc kell. A szabadsághoz tisztesség kell.
Nem lehet szabad, aki azt várja, megmondják, mit kell tennie. Nem lehet szabad, aki azt várja, kizárólag mások tegyenek őérte. Nem lehet szabad, aki a szabadság monopóliumára vágyik. Ha az ország rab, az is fogoly, aki szabadnak hiszi magát. A szögesdrótkerítés a határon nem a szabadságot védelmezi, A régi kérdésre, ki a szabad, aki kívül van, vagy aki belül, a válasz: a határon kígyózó kerítés a fejekben folytatódva ejt foglyul milliókat.
Csak a demokrácia biztosíthat szabadságot. Demokráciát nem elég deklarálni. A demokráciát fel kell építeni. Meg kell őrizni, s állandóan fejleszteni kell. A demokrácia építése, hasonlít a diófaültetéshez. Hosszú idő, amikorra kiteljesedik. Magyarország nekilátott a demokrácia-építéséhez, de nem járt sikerrel.
Volt húsz évünk gondozni a szabadság-cserjét. Satnya volt? Igen! Girbegurba? Igen! Vékony ágain, alig észrevehetően dugta ki fejét a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tanítás szabadsága, az emberi méltóság tisztelete, a tisztességes eljáráshoz való jog, az önkormányzatiság. Öntözésre, gondozásra várt. Hiába! Nem voltunk jó kertészek. Sosem voltunk azok. A cserjéből nem lett fa. Mára el is száradt. Talán a földje volt kemény? Talán nehéz volt feltörni? Talán az ásó láb, az öntöző kar volt kevés? Igen. Kár! Ahol szabadság van, ott lélegezni is könnyebb, mert a szabadságnak illata van. A szabadság illata azonban olyan, mint a frissen sült hús illata. Megnyugtató, kellemes, de nem lehet jóllakni vele. Elillan. Élvezni csak az tudja igazán, akinek nem üres a zsebe, akinek jut a húsból is. Sajnos a jólét búzamezeje sem szökkent szárba.
Így nem csoda, kétezer-tízben a választók új főkertészt, másik kertészcsapatot választottak. Az eredmény mára szemmel látható. Minden elpusztult, csak az ország köré felhúzott magas drótkerítés virul. A kerítés nem védte meg a szabadság-cserjét. Halott már. A gyűlölet áradata nem táplál. Aki távolról, a kerítésen keresztül nézi, azt is gondolhatja, minden rendben van. Áll a cserje. Megvan minden ága. Rajta vannak a levelek. Csak közelről, a kerítésen belülről vehető észre a cérna, amellyel felkötözték a halott leveleket a halott gallyakra. Bár a kontármunkára hamar fény derült, az ország úgy tesz, mintha minden rendben volna. Sokak szerint ez így jó. A kötözött levél nem hullik le, télen is a helyén marad. 2018. áprilisa azt mutatja, nem kellenek új kertészek. Miért? Talán nincs mit elültetni? Talán éretlenek lennénk a demokráciára, a szabadságra? Aki szabadságra vágyik, annak el kell hagynia az országot?
Kérdések, felelet nélkül. Mert hiába keressük, meg nem találjuk a választ múltunkban, amelyben az arisztokrácia és a nemesség azonosította magát a nemzettel, s tagjai ritkán lépték át saját árnyékukat. Aki megtette, az magára maradt. Osztálya kitaszította. Legjobb esetben hősi halottként, de általában öngyilkosként, vagy elítéltként végezte. Mert hiába mélyedünk múltunkba, amelyben a polgárok gyengék voltak ahhoz, hogy megragadják a politikai hatalmat. Kevesen voltak ahhoz, hogy megváltoztassák a közgondolkodást. Sokan ezért kivándoroltak közülük. Mert hiába fürkésszük a múltat, melyben a szociáldemokraták parlamenti helyekért cserébe lemondtak a közalkalmazottak, a vasutasok és a postások beszervezésről, a földmunkások körében korlátozták propagandatevékenységüket, felhagytak a tömegsztrájkok és a köztársasági propaganda szervezésével, a kormány külpolitikájának bírálatával. Mert hiába keressük a választ a múltunkban, amelyben a zsidók jó magyarok akartak lenni. Hinni akarták, hogy itt a helyük, s még vagonokba zárva is remélték, hogy őfőméltósága megmenti őket. Nem adhat választ a mára az a múlt, amelyben a munkások eltűrték, hogy nevükben kiépüljön egy diktatúra, amelyben a parasztok hagyták, hogy földjeiket bevigyék a közösbe, s amikor már jól működött, hagyták a közöst szétverni, és amelyben az értelmiség sosem tudott összefogni, mert mindig önmagával volt elfoglalva, csak a saját sorsán siránkozott, s mindig megtanult megalkudni. Keressük hát a választ a jelenben. Keressük együtt, mert nem adhat választ a politikus, ha nem lát tovább az orránál, mert a hatalom számára nem eszköz, hogy másokért tegyen, hanem cél, hogy törvények fölé helyezhesse magát. A szabadság kelendő árucikk a hatalom-piacon. El lehet kótyavetyélni szép ígéretekért, uralkodói kegyekért, hűbéri gondoskodásért cserébe. Nekünk ez a csere sikerült, pedig a hatalom nem is ígért semmit. Fel kell bontani ezt a megtévesztésre épülő, jó erkölcsbe ütköző, a hatalom számára feltűnően aránytalan előnyöket biztosító, mindezért semmis szerződést. Látszólag van idő. A semmisségre határidő nélkül lehet hivatkozni. Mégis minél hamarabb sikerül, annál hamarabb hozzá lehet látni az újrakezdéshez. A feladat is világos. Le kell bontani a Jó Állam hazugságra épített tornyait. Ki kell durrantani az önámítás léggömbjét. Rá kell döbbenteni a hiszékeny milliókat arra, hogy az ország dolgai nincsenek rendben. Kikre hárul ez a feladat? Mindenkire, aki képes a múlt lezárására. Mindenkire, aki Kölcsey Himnuszának sorait, nem Nostradamus jóslataként fogja fel. Mindenkire, akinek az Örömóda dallama örömet szerez.
Lehet, hogy mindez illúzió? Hamisan csengenek az eskü szavai: Rabok tovább nem leszünk!
2018.11.18 08:01

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00