Magyar-amerikai kapcsolatok: békítgetés vagy más?

Charles Gatival sok évtizedes szakmai ismeretség köt össze. Egy hónappal ezelőtt Paul Lendvai “Orbán: Magyarország erős embere” című könyve kapcsán az április 8-i választások után várható politikai kurzusról vitatkoztunk a Washington Post hasábjain. Gati azon a véleményen volt, hogy az újabb kétharmad birtokában Orbán Viktor irányt vesz majd a jelenlegi félautokráciából az abszolút (vagy teljes) autokrácia kiépítése felé. Én ezt vitattam és a status quo fennmaradása mellett érveltem.

Washingtonban élve már negyedévszázada, „testközelből” láttam, hogy az illetékes amerikai kormányszervek mennyire adnak Gati szakértői szavára a magyar-amerikai politikai kapcsolatok dolgában. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát a Népszava május 23-i számában közölt „Amerikaiak Budapesten“ című írását, amelyben Stephen K. Bannon, Trump elnök volt főtanácsadó, és A. Wess Mitchell külügyi államtitkár budapesti látogatása apropóján foglalkozik a szebb napokat is látott kétoldalú politikai kapcsolatokkal.

Mitchellel kapcsolatban Gati kifogásolja, hogy vezetése alatt a State Department lényegében nem emelt szót a Figyelő ismert „ellenséglistájával”, valamint a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem „meghurcolásával” kapcsolatban. Következtetésként ezt írja: „Más szóval a lekenyerezés – az appeasement – veszélye van a láthatáron. Egy cserebere fenyeget: Mitchellék nem emelnének szót az illiberális állam intézkedései ellen, sőt az amerikai külügyminiszter május 30-án fogadná is a magyar külügyminisztert, cserébe pedig a magyar kormány újra megígéri, hogy felemeli parányi hozzájárulását a NATO költségeihez.”

Szerintem ezt a kérdést Gati nem teljesen jól látja, a „lekenyerezés” vádjának belengetése pedig a politikai túlzás határát súrolja. Véleményem szerint az adott kontextusban nem a magyar NATO-hozzájárulás mértéke a perdöntő, annál is inkább, mivel a magyar kormány már korábban vállalta, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mai egy százalékhoz képest). Külső, washingtoni nyomás nélkül is valószínű a határidő előrehozása, mivel Orbán Viktor gyakran és nyíltan beszél mostanában arról, hogy Magyarország mind jobban elmarad a térség országainak katonai ütőerejétől.
Mitchellel még államtitkári kinevezése előtt beszélgetve és az „Unquiet Frontier” (Nyugtalan határvidék) című fontos könyvét olvasva nekem egyértelműnek tűnik, hogy számára egész Kelet-Európában, közte Magyarországon, egyetlen uralkodó amerikai cél van: a „revizionista ragadozónak“ bélyegzett Oroszország növekvő befolyásának feltartóztatása és visszaszorítása. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását tervezi Kelet-Európával.

Feltűnően új Mitchell (és Donald Trump) geopolitikai koncepciójában az, hogy az eddigi amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint például Magyarország és Lengyelország; amelyek nem mindenben felelnek meg a demokratikus elvárásoknak, ahol számottevő demokráciadeficit van. „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszország elleni biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell. Gati minden bizonnyal ebben a koncepcióban látja Budapest amerikai „lekenyerezését". Valójában az történt, hogy a mai Washingtonban a nyers biztonságpolitika kerekedett felül a korábban követett értékalapú külpolitikával szemben. Ebből a fordulatból az orbáni Magyarország potenciálisan hasznot húzhat.

Mitchell igen jól ismeri Magyarországot, követte az évek folyamán egyre szorosabb magyar-orosz érintkezést. Hazánkat külpolitikailag pragmatikusan alkalmazkodó, helyezkedő országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Budapest a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában. Könyvében Mitchell arra is figyelmeztet, hogy Moszkva – a krími minta alapján – bátorítja a „magyar etnikai irredentizmust” Kárpát-Ukrajnában.

Tehát Magyarországgal kapcsolatban Wess Mitchellt és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsot nem annyira a NATO, hanem mindenekelőtt Budapest különutasnak tartott orosz vonala nyugtalanítja, és itt várnak irányváltozást. Ha a magyar kormány valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó politikai kapcsolatokban, akkor mérleget kell vonnia: nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára? Ha Budapest hajlandó orosz politikája felülvizsgálatára, elképzelhető lesz a szintemelkedés a kétoldalú államközi diplomáciában. Ez lehet az ára a lassan másfél éve lázasan várt Trump-Orbán csúcstalálkozónak is.

2018.05.28 08:01

Trauma

 A fiatalember megvakult. Nem tudta, fog-e újra látni valaha. Nem ígértek gyógyulást az orvosok, sok figyelmük nem is jutott a sebesült katonára, egyre a rengeteg közül. 
Várnia kellett, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. A poroszországi Pasewalk hadi kórházában ápolták, az első világháború végnapjaiban. 1918 október közepén sebesült meg a flandriai fronton, Ypres-nél, brit gáztámadásban. A mustárgáz általában égési sérüléseket és tüdőödémát okozott, de előfordult, hogy a kötőhártyát roncsolta az áldozat szemében. Ez történt az őrvezetővel is.
Nyomorultul, magányosan teltek napjai. Otthon, család nem várta. A szülei meghaltak, testvéreivel megszakadt a kapcsolata, nem volt felesége, barátnője, gyereke. Senkije a világon, akit érdekelt volna, él-e még egyáltalán. Mi járhatott a fejében, amíg bekötött szemmel feküdt? Mindjárt harminc éves, egész addigi élete totális kudarc. Szerencsétlen, meg nem értett művész, hajléktalanszállón tengődött, a hazájában katonának se kellett, úgy került önkéntesként a németekhez. A fegyverletétel híre a betegágyon érte november 11-én, és a végletekig lesújtotta. Állapota megint rosszabbra fordult.
Ez később táplálta a gyanút, hogy a vaksága valójában nem a mustárgáz, hanem a harctéri sokk következménye volt. Tehát pszichés eredetű, hisztérikus zavar, ami szintén nem ritkaság a lövészárkok poklában. Így vagy úgy, a sérülés traumája hatással volt Adolf Hitler életének alakulására.
Ő maga állította: a kórházban határozta el, hogy politikus lesz. „Éjszakákon át forrt bennem a gyűlölet, a gyűlölet azok iránt, akiket mindezért felelősség terhelt”, írta a Mein Kampfban a kapituláció utáni napokról évek múltán, és a zsidókat nevezte meg Németország árulóiként. Talán tényleg akkor, a kilátástalannak tűnő pillanatokban hatalmasodott el rajta végzetes küldetéstudata, talán csak utólag magasztosította fel kórtermi kínjait megvilágosodás-élménnyé új karrierje érdekében. Találgat az utókor arról is, hogy hipnózissal kezelték Pasewalkban, hátha az idézett elő drámai változásokat a személyiségében.
Száz év telt el azóta. Bárcsak megértenénk végre, mi és miért történt a balsorsú katonával, attól kezdve, hogy visszanyerte a látását, és 1918 november végén elhagyhatta a kórházat, egészen öngyilkosságáig, 1945-ig. Hiányzik a megnyugtató magyarázat a közbenső 26 és fél évre. Miből született a leendő Führer, miért szegődtek nyomába a tömegek, mitől vetkőzött ki önmagából az emberiség? Honnan indult az út, amelyik a hullahegyekig és az üszkös romokig vezetett?
2018.11.15 09:57
Frissítve: 2018.11.15 10:00

Előválasztás

A tartósan 10 százalék alatt népszerű, az 5 százalék alá szorgalmasan taposó MSZP (és a kis híján több mint 1 százalékos Párbeszéd) főpolgármesteri előválasztást rendez januárban. Hát ez bizony izgalmas lesz. Már most rágom a körmöm. A parádés címért eddig tülekedők sora hemzseg az ifjú tehetségektől. Azokról, akik nem óhajtanak részt venni az előzetes megméretkezésen, nem is beszélve. Ők nem kevésbé tehetségesek. 
Főhet a fejünk nekünk, előválasztóknak. Kire voksoljunk? Egyáltalán, kik lesznek a később egyesülő pártok külön-külön előjelöltjei? És lesz-e közöttük tévé-vita? Vajon hajba kapnak? Na, az nem valószínű! Ugyanis nincs min. Annyira egyetértenek mindenben. Egyiküknek sincs épeszű terve arra az esetre, ha nyerne. Végül is bölcs az önmérséklet. Nyerésre ugyanis semmi esély. 
Ám tételezzük föl, hogy valahonnan a sifonír aljából előkerül egy tökéletes jelölt, egy született főpolgármester. Amint az MSZP vagy a DK saját jelöltjének tekinti, a potenciális szavazók fele elpártol tőle. Ha mindkét baloldali erőtlen támogatja, akkor 75 százalék hátrál ki, ha az LMP is beszáll a támogatásba, akkor élő szavazója nem lesz a tökéletes jelöltnek. Mi, budapestiek ugyanis nem vagyunk teljesen hülyék. Két dologból elegünk van: a pártok irányította önkormányzatokból és a Fidesz-féle fővárosi létből. Nem kicsit, nagyon!
A pártok alkotta képviselőtestületek kizárólag az „országos érdek” érvényesítésére esküdnek föl. Ha véletlenül egy tisztességes, helyi érdeket szolgáló polgármesterrel kerülnek szembe, legázolják, mint úthenger a szitakötőt. Látjuk, hogy a Fidesz esetében nincs kivétel, és bár az SZDSZ-MSZP időkhöz képest a különbség nagyságrendi, a tendenciák akkor is hasonlóak voltak. Hogy mi az „országos érdek”? Természetesen a korrupció. 
A fővárosi lét Budapestnek Trianon óta csak kárt és veszteséget okoz. 2010 óta pedig a vidéki „szívű” kormány kirabolja a várost, minden tárgyi érték elfoglalására és a szellemi élet teljes elpusztítására készül. Sport világversenyek céljára sajátítja ki utcáinkat és tereinket. Kötélbarátok építenek stadionokat és szállodákat a szent családnak és stróman úrnak. Mi ez? Korrupció a javából! Globális! Közben a város dzsumbujosodik. Hajrá Magyarország! Hajrá Budapest! Éljen Tarlós István! 
Menjünk előválasztani?
2018.11.15 09:56
Frissítve: 2018.11.15 10:00