Magyar-amerikai kapcsolatok: békítgetés vagy más?

Charles Gatival sok évtizedes szakmai ismeretség köt össze. Egy hónappal ezelőtt Paul Lendvai “Orbán: Magyarország erős embere” című könyve kapcsán az április 8-i választások után várható politikai kurzusról vitatkoztunk a Washington Post hasábjain. Gati azon a véleményen volt, hogy az újabb kétharmad birtokában Orbán Viktor irányt vesz majd a jelenlegi félautokráciából az abszolút (vagy teljes) autokrácia kiépítése felé. Én ezt vitattam és a status quo fennmaradása mellett érveltem.

Washingtonban élve már negyedévszázada, „testközelből” láttam, hogy az illetékes amerikai kormányszervek mennyire adnak Gati szakértői szavára a magyar-amerikai politikai kapcsolatok dolgában. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát a Népszava május 23-i számában közölt „Amerikaiak Budapesten“ című írását, amelyben Stephen K. Bannon, Trump elnök volt főtanácsadó, és A. Wess Mitchell külügyi államtitkár budapesti látogatása apropóján foglalkozik a szebb napokat is látott kétoldalú politikai kapcsolatokkal.

Mitchellel kapcsolatban Gati kifogásolja, hogy vezetése alatt a State Department lényegében nem emelt szót a Figyelő ismert „ellenséglistájával”, valamint a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem „meghurcolásával” kapcsolatban. Következtetésként ezt írja: „Más szóval a lekenyerezés – az appeasement – veszélye van a láthatáron. Egy cserebere fenyeget: Mitchellék nem emelnének szót az illiberális állam intézkedései ellen, sőt az amerikai külügyminiszter május 30-án fogadná is a magyar külügyminisztert, cserébe pedig a magyar kormány újra megígéri, hogy felemeli parányi hozzájárulását a NATO költségeihez.”

Szerintem ezt a kérdést Gati nem teljesen jól látja, a „lekenyerezés” vádjának belengetése pedig a politikai túlzás határát súrolja. Véleményem szerint az adott kontextusban nem a magyar NATO-hozzájárulás mértéke a perdöntő, annál is inkább, mivel a magyar kormány már korábban vállalta, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mai egy százalékhoz képest). Külső, washingtoni nyomás nélkül is valószínű a határidő előrehozása, mivel Orbán Viktor gyakran és nyíltan beszél mostanában arról, hogy Magyarország mind jobban elmarad a térség országainak katonai ütőerejétől.
Mitchellel még államtitkári kinevezése előtt beszélgetve és az „Unquiet Frontier” (Nyugtalan határvidék) című fontos könyvét olvasva nekem egyértelműnek tűnik, hogy számára egész Kelet-Európában, közte Magyarországon, egyetlen uralkodó amerikai cél van: a „revizionista ragadozónak“ bélyegzett Oroszország növekvő befolyásának feltartóztatása és visszaszorítása. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását tervezi Kelet-Európával.

Feltűnően új Mitchell (és Donald Trump) geopolitikai koncepciójában az, hogy az eddigi amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint például Magyarország és Lengyelország; amelyek nem mindenben felelnek meg a demokratikus elvárásoknak, ahol számottevő demokráciadeficit van. „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszország elleni biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell. Gati minden bizonnyal ebben a koncepcióban látja Budapest amerikai „lekenyerezését". Valójában az történt, hogy a mai Washingtonban a nyers biztonságpolitika kerekedett felül a korábban követett értékalapú külpolitikával szemben. Ebből a fordulatból az orbáni Magyarország potenciálisan hasznot húzhat.

Mitchell igen jól ismeri Magyarországot, követte az évek folyamán egyre szorosabb magyar-orosz érintkezést. Hazánkat külpolitikailag pragmatikusan alkalmazkodó, helyezkedő országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Budapest a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában. Könyvében Mitchell arra is figyelmeztet, hogy Moszkva – a krími minta alapján – bátorítja a „magyar etnikai irredentizmust” Kárpát-Ukrajnában.

Tehát Magyarországgal kapcsolatban Wess Mitchellt és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsot nem annyira a NATO, hanem mindenekelőtt Budapest különutasnak tartott orosz vonala nyugtalanítja, és itt várnak irányváltozást. Ha a magyar kormány valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó politikai kapcsolatokban, akkor mérleget kell vonnia: nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára? Ha Budapest hajlandó orosz politikája felülvizsgálatára, elképzelhető lesz a szintemelkedés a kétoldalú államközi diplomáciában. Ez lehet az ára a lassan másfél éve lázasan várt Trump-Orbán csúcstalálkozónak is.

2018.05.28 08:01

Megváltó kerestetik

Egy tiszta fejű és kezű budapestinek április 8. óta nem lehetnek kétségei afelől, hogy a főváros full extrás orbáni bedarálása nem maradhat el. Magam is az „éles szeműek” közé tartozom, számos segélykiáltást hallattam az említett dátum óta, természetesen érdemi és tömeges lájkolás nélkül. Abban is voltam bátor biztosnak lenni, hogy a felcsúti miniszterelnök az a fajta, aki akkor és addig üti a vasat, amikor és amíg meleg. Nyilvánvaló, hogy sokat dicsért „politikai” érzéke haláláig nem fogja cserbenhagyni. (Ne firtassuk, mihez való ez az érzék. Tény, hogy politikai érzékről pozitív értelemben szokás beszélni. Nem szoktuk Sztálint kitűnő szervezőnek jellemezni a Gulág-rendszer felépítése miatt. Pedig ügyesen csinálta. Senki jobban.) 
Orbán most jól vette észre, hogy a régóta tervezett „mackó-döntés” (bankrablás- zsargonban) esedékes és megcsinálható, mert mindenki kábult, vagy alszik. És sajnos nem „zöldmezős beruházásról” van szó. Jól elő van készítve minden. Budapest főpolgármestere rövid pórázon van tartva. Közben a fővárost a kormány kifosztotta, és hogy ne érhesse szó a (felcsúti) ház elejét, fölszámolt minden autonómia lehetőséget, amit csak tudott. Ügyesen, csaknem 90 százalékos sikerrel. A választott tisztségek kilencven százaléka fideszes markokban van, közvetlenül Felcsútra bekötve. Nem talicskázzák a (lopott) pénzt, hanem daruzzák! Mindez lehet „törvényes”, de abszolút nem alkotmányos, sőt még az ő nemzeti alaptörvényükbe is ütközik. Nem néha, kicsit, hanem állandóan, durván. 
Bennünket, budapestieket a főpolgármesternek és a Fővárosi Közgyűlésnek (meg a főügyésznek, de ezt én sem gondolom komolyan), kellene megvédeni a kormány törvényes és törvénytelen önkényétől. Bársonyos modorú, túlművelt városvezetőnk státusáról már volt szó (rövid póráz). A képviselő testület Felcsútra bekötött részéről ugyancsak megemlékeztünk. Ők a helyükön vannak, teszik a dolgukat. Sunyítanak és követik a központi szotyolázóból érkező parancsokat, és fölkapják a suskát. 
De mit tesznek az úgynevezett ellenzéki pártokat szimbolizáló testületi tagok? Hát semmit! Illetve valamit azért tesznek. A suskát ők is fölcsipegetik, és a közgyűlési napon lemeztelenítik a feneküket, hogy a pórázától néhány órára megszabadított erős jellem mogyoró pálcával alaposan ellássa a bajukat. Ezért aztán sírnak, ebből tudjuk, hogy ők az ellenzékiek.
Ezek után a dolgokban járatlan olvasó fölteszi a kérdést, mi szükség van további eszkalációra, hiszen máris mindent visznek. Igen, csakhogy április 8. figyelmeztette őket, hogy a főváros könnyedén lerázhatná magáról a nemzeti együttműködést, orbánostól, tarlósostól. Ugyanis az itt leadott szavazatok jóval több mint két harmada Orbán elleni volt. Ők észrevették, és cselekszenek. Az amortizált és hiteltelenített úgynevezett ellenzék semmit sem vett észre. Sebeit nyalogatja, vagy kiporolt fenekét fájlalja. Kinek mije van. A pestiek persze látnak mindent, vagy százezren mentek ki tüntetni, de nem akadt senki a szónokok között, aki tudta volna, miért vagyunk ott. Éljen a haza, menjetek haza! Így történt.
És így folytatódik?  
2018.08.15 08:19

Médiamucsaizmus

A nemzetközi rádiózás nagyon régi, már 1923-tól működtek külföldi adók: London, Berlin, Moszkva már azokban az időkben márka volt. A világháborús megszállásokat mindig kísérték vevőkészülék elkobzások, beszolgáltatások. A hírmonopólium már akkor része volt a hadviselésnek. De a hidegháború kezdetétől vált mindez világpolitikává. A szovjet ellenőrzésű térségben igazán csak a rádióval lehetett külföldről alternatív hírforrásokat életben tartani. Az amerikaiak Münchenből működtetett Szabad Európája/Szabadság Rádiója valóban tevőleges részese volt a nyugati győzelemnek 1989-ben és utána. Az, ami belőle megmaradt, 1995 óta Prágából sugároz, és ad munkát poszt-szovjet, balkáni, sőt újabban különböző közel-keleti disszidenseknek. A legendás archívumot Soros megvásárolta és Budapestre hozta. 
Értem a legújabb szóbeszédet a magyar Szabad Európa felélesztéséről, még ha gyorsan cáfolták is a hírt. Minden eszköz jól jönne, hogy bizonyítsuk, Magyarország biztosan nem demokrácia. Hogy átléptünk valamilyen piros vonalat. Ha az amerikaiak ismét megnyitnák Prágában a magyar szerkesztőséget, ezt végre ők is tanúsítanák. De a dologgal két probléma is van: az első médiapolitikai. A másik rádiótechnikai.
Lényegében a 90-es évek óta folynak az utóvédharcok a Szabad Európa rádió körül. Modernizálták, ahol lehetett, de a pénz folyamatosan fogy, a müncheni aranykorhoz képest harminc év óta folyamatosan adnak fel pozíciókat. Először túl drága volt Németország, azután feladták a közép-európai adásokat, végül már a 24 órás adásokat sem tartják fenn a legtöbb poszt-szovjet nyelven. Egy ideig még béreltek ugyanitt középhullámú sávokat, azután ezt megnehezítették a helyi rendszerek, így már majdnem mindenütt meg is szűntek. Tudtommal most teljes frekvenciákat sehol sem bérelnek. Nyitottak viszont szerkesztőséget perzsául és az afgán közönségnek. Igaz, azt senki sem tudja, ezeket ott ki hallgatja. 
Akkor most itt akarnák valakik erősíteni a Szabad Európát? S amikor a NATO arra akarja rávenni a tagállamokat, hogy költsenek többet a közös védelemre, akkor párhuzamosan, hogy a kormányoknak megjöjjön ehhez az étvágya, még működtetnének nekik egy alternatív fellázító rádióállomást is? Ugye, ezt nem vehetjük komolyan. De a költségvetés és a politikai korlátok egyébként is keverednek. Mindez így együtt eredményezi, hogy  legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek? 
A nemzetközi híranyag költségei egyébként nem túl magasak. Az alapcsomag nemzetközi, azt fordítják és szűrik valamennyire – többnyire angolból. De hát a magyaroknak vagy a lengyeleknek ilyen nemzetközi hírből úgyis van elég. Én most is figyelek néhány szabad-európás regionális programot. Ami érdekes bennük, azok a helyi hírek, ráadásul a nemzeti értelmiség ízlését követő kiszerelésben. Ezeket viszont babra munka összeszedni, és ez a legdrágább része az előmunkának is. Ezért az amerikai bejelentés román és bolgár programok felélesztéséről aligha komoly. Ellentmond a SZE jelenlegi logikájának, általában a technikai trendeknek, ráadásul a bolgár és román szabad sajtóról nemzetközi viták sem voltak.
Egy magyar Szabad Európa ilyen körülmények között tartalmában nem sokban térne el - mondjuk - a Klubrádiótól. Amelynek jól bejáratott, stabil pesti közönsége van. Ezt nem nagyon lehet bővíteni, mert a napi politikai rádió iránti érdeklődés - nem választási szezonban - korlátozott. Vidéken még lehetne terjeszkedni, de az esetleges Szabad Európa ott éppúgy nem kapna frekvenciákat, mint a mai magyar progresszívek. Persze létezik internetes rádió, vannak letölthető műsorok, ezer más. Új tömegeket ezeknek a nemzetközi rádióknak ilyesmi azonban nem hoz.
A negyven évvel ezelőtti külföldi adások emlékének újrafényesítéséhez rendszerint ma a vevőkészülékek is hiányoznak. Vagyis a hagyományos rövidhullámot a háztartások elsöprő többségében ma nincs min hallgatni. Sokat szenved ettől a Szabad Európa még ott is, ahová még ad(na). Egész napos külföldi hírtévéből ismerek több arabot, perzsát, kínait, oroszt. Kisebb nyelveken egyet sem. De ha nincs válság, háború, hírvákuum, a közönség órákon át ilyen műsorokat biztosan nem néz.
Ifjúkorunk rádiós izgalmi emlékeit nyilvánvalóan ma nem tarthatjuk életben. Egyébként is, nincs annál lehangolóbb, mint találkozni néhány évtizedes szünet után valamely régi táncpartnerünkkel az egykori Duna-parti Ifjúsági Parkból. Beleélni magunkat az ilyen emlékekbe többnyire szánalmas. De hasonló töredékekből politikai álmokat mángorolni kifejezetten mucsaiság.
Legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek?
2018.08.15 08:18