A gyerekek elmélyülten farigcsálják a vékony parafalapot. Némelyikük még a nyelvét is kidugja, hogy egyenes vonalban vágja le a csíkot, amelyből a képkeret készül majd. Olcsó kis szórakozás: képet készítünk egy-egy szép szalvétából, majd bekeretezzük azt, és akasztót csinálunk rá. Tökéletes elfoglaltság harminc percre, a szülők pihenhetnek kicsit az egész napos játszóházi őrület közben, a gyerekek pedig büszkék arra, hogy egyedül hoztak létre valamit.
Nekem, a kézműves-foglalkozás vezetőjének a fő funkcióm a magyarázáson kívül az, hogy felügyeljem a ragasztópisztolyt, nehogy a gyerekek egymást ragasszák össze a forró fémmel. A kicsik meglepően önállóak és fegyelmezettek: egyszer megmutatom, mit hogyan csinálunk, ők pedig fogják az ollót, és már dolgoznak is. Mellettem szöszke testvérpár: a nagyobbik lány nyolc körül lehet, a húga legfeljebb hat. Az idősebb már a keret darabjait illesztgeti a kép köré, a kisebbik a parafával birkózik. Lassan, de ügyesen halad, a nővére néha megdicséri, ő mosolyog – így dolgoznak vagy tizenöt perce csendes egyetértésben.
Egyszer csak felháborodott hang dörren mögöttünk – pontosabban felettünk:
- Hát ti meg mit csináltok?
Én magam is összerezzenek, nemhogy a két kislány: a kisebbiknek megáll az olló a kezében.
- Parafa képet készítünk – mondom kedvesen a nőnek, aki szigorú ellenőrként magasodik fölénk.
- A kicsi is?
A lenézés és a kérdőre vonás furcsa keverékét hallom ki ebből a kérdésből, de igyekszem működésemet a ragasztópisztoly felügyeletére korlátozni, úgyhogy továbbra is mosolygósan felelem:
- Persze, a kicsi is. Nagyon ügyesen halad a kerettel.
A nő ettől fogva ignorál, mintha csak a ragasztópisztoly szólt volna hozzá, és a gyerekek feje felett magyaráz tovább, amitől mintha lehűlne körülöttünk a levegő.
- De ez jobbkezes olló!
- Elnézést, sajnos nem találtunk balkezest, de jelezni fogom a főnökömnek, hogy legközelebb gondoskodjunk róla. Egyébként még így is nagyon szépen dolgozik, nézze csak.
A nő rám sem néz, mereven bámulja az ollót a kislány kezében, és folytatja:
- De hát tudod, hogy milyen ügyetlen vagy, nem is tudsz ilyesmit csinálni!
A kislány keze jól láthatóan remegni kezd, én pedig nem bírok magammal, és persze érezhető éllel a hangomban visszaszólok:
- Dehogynem tudja, nézze csak meg, milyen ügyesen kivágta a csíkokat a kerethez!
- Tényleg, anya, teljesen egyedül csinálta – mondja bátortalanul az idősebbik, de szinte elharapja a mondat végét, amikor meglátja az anyja rosszalló tekintetét.
Immár világos, hogy láthatatlanná váltam, mert a nő, miközben azt magyarázza, hogy nincs idejük ilyen hülyeségekre, és amúgy is milyen giccsesek ezek a képek, felállítja a lányokat. A nagyobbiknak épp csak megdermedt a képkeretén a ragasztó, a kisebbik tanácstalanul markolja a négy parafacsíkot. Néhány pillanatnyi hezitálás után szófogadóan követik anyjuk utasításait, otthagyják félkész műveiket az asztalon, és elindulnak a nő után. A nagyobbik szinte bocsánatkérőn néz rám, a kicsi a földet bámulja. Szipog.
