Amikor 1946-ban Magyarországon hiperinfláció alakult ki, néhány óránként duplázódott meg a termékek ára, így ha valaki megkapta a fizetését, rögvest loholt elkölteni. Bizonyos tekintetben hasonló a helyzet Olaszországban. Bár az egykori nem éppen acélos nemzeti valutát, a lírát már 2002-ben felváltotta az euró, most a politikai helyzet vált annyira képlékennyé, hogy óráról órára változik a helyzet.
Itália sosem a belpolitikai stabilitásáról volt ismert, most azonban merőben új és minden korábbinál aggasztóbb helyzet állt elő azzal, hogy akár évekig két euroszkeptikus párt határozhatja meg az ország életét. A márciusi választáson hasonló történt, mint 2014-ben Görögországban. Az akkori voksolást a hitelmegállapodás felrúgását ígérő Sziriza nyerte meg, mert az emberek elhitték: tényleg egyetlen tollvonással el lehet tüntetni a hatalmas adósságállományt, s új életet kezdeni. Nem így történt, mert az országot meglegyintette a csőd szele, így Alekszisz Ciprasznak is folytatnia kellett a megszorításokat.
Ígérhet bármit Matteo Salvini, a Liga elnöke, vagy az Öt Csillag Mozgalmat irányító Luigi Di Maio, megfogalmazhatják a kormányprogramban, hogy örök élet és ingyen sör, de mindez illúzió. Az adósság nem tűnik el, valamennyit elengedhetnek belőle a hitelezők, de a szigorú költségvetési politika felrúgása államcsődhöz vezetne.
Az ország szerencséje az, hogy az alkotmány viszonylag tág jogköröket ad az államfőnek. Sergio Mattarella pedig gondoskodik arról, hogy Róma ne száguldjon a szakadék felé. Bár a két pártvezető elképesztő kampányt indított az államfő ellen, a „keményfejű szicíliainak” tartott Mattarellát nem kell félteni, még az sem kizárt, hogy előbb-utóbb kijátssza egymás ellen a két nagy egót, Di Maiót és Salvinit, aminek szerdán már voltak is bizonyos jelei.
Tekinthetünk egykedvűen az olasz válságra, de annak következményeit mindannyian megérezzük. Az euró gyengülése a forint értékvesztését is felgyorsítja, ráadásul amíg tart a válság, az EU nélkülözhetetlen reformfolyamata is lelassul.
