A választóktól kell tanulni

Már a 2014-es választási vereség után sok ellenzéki véleményvezér úgy vélte, a vereség legfontosabb oka a tartalom hiánya volt. Akkor azonban ez úgy hangzott, hogy nem volt az ellenzéknek “víziója”, csupán az összefogásról beszélt. Négy évvel később pedig, lám, arról folyik a diskurzus, hogy az ellenzéknek nem volt tartalmi mondanivalója, csupán a koordinált indulásról beszél. A politikai retro hangulat ellenére azonban érdemes a problémával foglalkozni, máskülönben 2022-ben hasonló helyzetben találhatja magát az ellenzék, csak esetleg majd a “misszió” hiányán kesereghet.

A migrációs válság áldásként érkezett a 2015 elején sok szavazóját elvesztő Fidesz számára. A bevándorlásellenesség, ami már Orbán Viktor 2014-es miniszterelnöki beiktatása során megjelent, csak sokkal később érett volna politikai tőkévé. A válsággal azonban gyorsan behoztuk azt a 15-20 éves “hátrányt” a nyugati országokkal szemben, ami a bevándorlás társadalmi érzékelésében mutatkozott. Ungár Péter szerint (Vereségünk okai, május 16.) a migrációs tematika politikai súlyát azzal veszítené el, ha az ellenzék következetesen kifejezné, hogy ebben a témában nincsen véleménykülönbség közte és a kormány között. A kampányban azonban egyik ellenzéki vezető sem beszélt arról, hogy lebontaná a kerítést vagy felső limit nélküli betelepítési kvótát vállalna, mégsem sikerült az ügy semlegesítése. A kormány most láthatóan tovább viszi a migrációs tematikát, de inkább civil- és nemzetközi szervezetekkel fog vitatkozni. A választók egy részének mégis az a benyomása lehet, hogy az ellenzékkel is harcban áll a kereszténydemokrácia.

A Republikon Intézet kutatása ugyanakkor azt mutatta, hogy nem a bevándorlás, hanem az egészségügy és a szociális biztonság volt a legfontosabb probléma a magyar választók számára 2017 végén. A választás azonban azt bizonyította, hogy a Fidesz képes volt a migrációs tematikához kötni a szociális biztonságot. Az egészségügyben pedig nem jött létre széles koalíció a betegek, az egészségügyi dolgozók és az ellenzéki pártok között, ami a Fidesznek a 2008-as szociális népszavazás során sikerült.

A politikai tartalmakat tehát nem elsősorban a szakmai szükség vagy fejlesztési kényszer, hanem azok politikai eszközként való használhatósága alapján kell megtalálnia az ellenzéknek. A Fidesz hatalomgyakorlásához tartozik, hogy folyamatosan generálja maga mögött a többséget. Olyan konfliktusokba száll bele, ahol bizton számíthat rá, hogy a népszavazók vagy nemzeti konzultáción résztvevők többsége az ő álláspontjával ért egyet.

Ellenzéki oldalról két ilyen kezdeményezés született meg az elmúlt ciklus alatt: az MSZP vasárnapi zárvatartásról való népszavazási kezdeményezése, ill. a Momentum NOlimpia kampánya. Mindkét esetben visszavonult a kormány, még mielőtt az ellenzék beleállt volna egy nyerhető ügybe. A Momentum képes volt a választásokig tartó lendületet nyerni a sikerből, az MSZP azonban elvesztegette a lehetőséget, majd végül Gulyás Márton - ellopva a showt - performanszozott egyet a Nemzeti Választási Iroda épületénél. Nyakó István inzultálása, a népszavazási kezdeményezés leadásának akadályozása ráadásul a demokrácia elleni, példa nélküli nyílt támadás volt. A demokrácia többségi elvét folyamatosan hangsúlyozó Fideszt azonban mégsem lehetett sarokba szorítani. Ennek oka a rossz helyzetfelismerés, a tét emelése a Fidesz által (kvótanépszavazás) és az ellenzéki többszólamúság volt. Nehéz úgy átgondoltan politizálni, hogy bejelentkezési verseny folyik az ellenzéki oldalon.

A migrációs tematika semlegesítéséhez, a politikai tartalmak megtalálásához és azok felépítéséhez ugyanakkor szükség van a már sokszor említett átfogó elbeszélési keretre, ha tetszik vízióra. A baloldal számára éppen az Ungár által is említett Európa volt az a keret, amelynek segítségével egybe lehetett fűzni a politikai intézkedéseket és különböző választói csoportokat. A nyugati minták és előírások követését az a remény legitimálta, hogy az európai integrációval kifizetődik az alkalmazkodás és a megszorítások elviselése.

Kétségtelen, hogy a csatlakozás után és a pénzügyi válság nyomán ez a remény szertefoszlott. Abban is igaza van Ungárnak, hogy a magyar emberek érdekét sem szolgálja, ha az elit elfedi az unión belüli érdekellentéteket. Kérdés azonban, hogy érdemes-e teljesen hátat fordítani az Európa-víziónak, a nyugatos elköteleződésnek, ami továbbra is közös minimum, ha nem is összetartó erő. Egy új keret megtalálása ugyanis nehéz és kockázatos feladat. Főleg úgy, hogy Orbán Viktor már kisajátította a hagyományos jobboldali témákon kívül a munka dicséretét, a globalizációkritikát és a közép-európai együttműködés stratégiáját. Nemzetközi aktivitása folytán európai ügyekben, az unió jövőjét érintő kérdésekben is hitelesebb az ellenzéki politikusoknál. Miniszterelnöki beiktatása során pedig egy sajátos magyar progressziót vázolt fel (Magyarország az EU top 5-ben).

Nincs könnyű feladata az ellenzéknek. Szükség van egy közös elbeszélés kialakítására, amihez meg kell oldania a sokszólamúságból eredő problémákat. A technikai megoldások 2014-ben és 2018-ban sem hoztak eredményt, csupán erodálták az ellenzék cselekvőképességébe vetett bizalmat. A politikai kiszorítósdi ugyanakkor kiváltaná az egységet váró és pártellenes reflexekkel bíró civilek és az ellenzéki közvélemény rosszallását. Ebben a helyzetben a vereség okainak átgondolására van szükség: az ehhez szükséges információkért, gondolati mankókért az ellenzéki választókhoz kellene fordulni.

Ismerjük-e igazán az ellenzéki szavazók motivációit, elvárásait? Ha többséget, masszív támogatást remél egy párt, akkor ugyanannyira reszponzívnak kell lennie, mint a kormányzó jobboldalnak. Súlyos hátránnyal indul az a politikai erő, amelyik fél a választói véleményektől. Az átszavazásról szóló diskurzus során az ellenzéki választókat kívánták oktatni aktivisták és politikusok. Most itt az ideje, hogy a pártok tanuljanak az őket támogató választóktól.

Szerző
2018.06.01 08:05

Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni. 
Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt. 
Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz! 
Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba. 
A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.
2019.04.23 13:19
Frissítve: 2019.04.23 13:20

Lángok árnyékában

Múlt hétfőn, a nagyhét első napján kiégett a párizsi Notre-Dame. Akadt, aki a felcsapó lángtengerben felismerni vélte Jézus alakját. Volt, aki a helyszíni képsorokban nem látott tűzoltókat. Voltak, akik a franciáknál is jobban tudták, mi a teendő (Trump amerikai elnök: vizet, felülről), és voltak, akik „furcsa alakok” árnyait látták mozogni a parázsló gerendák, meg nevetgélő sötétbőrűeket az imádkozó párizsiak között. Mindenki azt láthatta a lángokban, amit – nem a tudása, hanem a hite szerint - meg akart látni. Megdöbbentő volt, hogy a butaság milyen mértékben uralta el a közösségi médiát (nemcsak Magyarországon, hanem például Lengyelországban is) a keresztény Európa halálát vizionálva. 
A kormányfő kellő higgadtsággal csak annyit tett közzé húsvét vasárnapján a Facebookon: "Et resurrexit tertia die" – "És feltámadott harmadnapon". Nem tartotta kommentárra érdemesnek a kormány tagjainak kommentálhatatlan megszólalásait. Mert Novák Katalin Fidesz-alelnök is olyan összeesküvés-elméletekkel állt elő, amelyek a kormánypárt politikai tőkéjét kovácsolják a Notre-Dame tüzénél. 
Az igazat megvallva, a fene se gondolta volna, hogy a magyar uralkodó elit a párizsi tragédiát kihasználva ilyen hirtelen európai léptékűvé tenyészti a menekültellenes irracionalizmust. „Franciaország megtagadta saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki „intő jelet” látott a tűzben. Barátja, a Magyar Nemzet és a kormánypárt megmondóembere ennél is tovább ment: „Lángokban állt az európai kereszténység… Nem kell sem hívőnek, sem kereszténynek, sem konzervatívnak lenni ahhoz, hogy meglássuk ebben a mélységes mély szimbolikát. Olyan mélységes mély a Notre-Dame pusztulásának szimbolikája, mint a múltnak kútja. S persze a bigott, az engesztelhetetlen ateisták és a legelviselhetetlenebb liberálisok (a francia forradalom idején a Veszettek) is megtalálhatják mindebben a maguk szimbolikáját.” 
Nem követjük Bayer Zsolt jóslatát, ateistaként nem szörnyülködünk farizeus képpel a francia forradalmon, a szekularizált államon, a felvilágosodáson, amely nemcsak Franciaország, hanem Európa öröksége is. Inkább Beer Miklós váci megyéspüspökre hallgatunk, aki szerint megdöbbentő, megrázó és gondolatébresztő, ami éppen húsvét előtt a Notre Dame-mal történt, de nem indokolt ebből apokaliptikus jelentést leszűrni. Mert: „akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”. 
A baljós szimbolikánál valóságosabb a húsvét vasárnapi, bizonyítottan terrorista vérengzés Sri Lankán, meg az elhamvadt, de újjáépíthető templomtető Párizsban. A Notre Dame lángjai mögött eddig nem sikerült felfedeznünk az Európát leigázni készülő muszlimok árnyékát, inkább csak a politikai katolicizmus XXI. századi ócska modernizálásának szándékát, amelynek kóros eszméi lassan megfertőzik a kontinenst.
Húsvét múltán mi is csak reménykedünk a világosság eljövetelében.
2019.04.23 13:18