Dafke történelem

Mindazok, akiket akár a leghalványabban is érdekelt, Dózsa László (1942-) vagy Pruck Pál terítette-e be a pesti házfalakat az 1956-os harcok hatvanadik évfordulóján, a legkevésbé sem lepődtek meg a bíróság minapi elsőfokú ítéletén. Ők ugyanis pontosan tudták eddig is, hogy Pruck volt a sapkás, koravén gyerek, vállán a fegyverrel. Elvégre a korabeli fotóriporter is az ő nevét írta a kép alá a Life magazinban.

A történet tehát nem azért tanulságos, mert pont (félő: pontosvessző) került egy eldöntetlen vita végére. Hanem azért, mert egyáltalán bíróságra juthatott egy ilyen ügy. Hiszen Schmidt Máriát és körét leszámítva senki sem hitte el a nagyotmondásáról ismert Dózsa önfényező legendáját, és "kutatni" sem kellett volna a kép pontos datálása érdekében, legfeljebb fellapozni a megfelelő dokumentumokat.

De a lényeg éppen az, hogy Schmidt Mária az a fajta történész, akit nem a tények érdekelnek, hanem amit ő a magyar néppel általuk közölni óhajt. Ha azt, hogy 1945 és 1989 között változások nélküli diktatúra és terror volt Magyarországon, akkor felépíti a Terror Házát. Ha azt, hogy a magyar önrendelkezés és szuverenitás az 1944-es német megszállás és a rendszerváltás között szünetelt, akkor fazont vált a Kossuth tér és Gábriel angyal leszáll a Szabadság térre. Ha pedig azt, hogy a vérjobbos Dózsa László (1942-) látható egy képen, akkor tök mindegy, mit mond a család és mit mondanak a szakértők, ő van ott, és kész.

Mindez csak azért érdekes, mert noha Schmidt Mária negyedik éve viszonylagos csendben bonyolítja a száz éve lezajlott első világháború emlékünnepségeit, közelednek azok az idők, amelyekért az egész centenáriumba belefogtak. Az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd Trianon századik évfordulója.

Vajon a történelmi konszenzus megteremtése vagy a múltat átíró kormánypropaganda lesz ezzel is a céljuk?

Szerző
2018.06.02 08:06

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34