Dafke történelem

Mindazok, akiket akár a leghalványabban is érdekelt, Dózsa László (1942-) vagy Pruck Pál terítette-e be a pesti házfalakat az 1956-os harcok hatvanadik évfordulóján, a legkevésbé sem lepődtek meg a bíróság minapi elsőfokú ítéletén. Ők ugyanis pontosan tudták eddig is, hogy Pruck volt a sapkás, koravén gyerek, vállán a fegyverrel. Elvégre a korabeli fotóriporter is az ő nevét írta a kép alá a Life magazinban.

A történet tehát nem azért tanulságos, mert pont (félő: pontosvessző) került egy eldöntetlen vita végére. Hanem azért, mert egyáltalán bíróságra juthatott egy ilyen ügy. Hiszen Schmidt Máriát és körét leszámítva senki sem hitte el a nagyotmondásáról ismert Dózsa önfényező legendáját, és "kutatni" sem kellett volna a kép pontos datálása érdekében, legfeljebb fellapozni a megfelelő dokumentumokat.

De a lényeg éppen az, hogy Schmidt Mária az a fajta történész, akit nem a tények érdekelnek, hanem amit ő a magyar néppel általuk közölni óhajt. Ha azt, hogy 1945 és 1989 között változások nélküli diktatúra és terror volt Magyarországon, akkor felépíti a Terror Házát. Ha azt, hogy a magyar önrendelkezés és szuverenitás az 1944-es német megszállás és a rendszerváltás között szünetelt, akkor fazont vált a Kossuth tér és Gábriel angyal leszáll a Szabadság térre. Ha pedig azt, hogy a vérjobbos Dózsa László (1942-) látható egy képen, akkor tök mindegy, mit mond a család és mit mondanak a szakértők, ő van ott, és kész.

Mindez csak azért érdekes, mert noha Schmidt Mária negyedik éve viszonylagos csendben bonyolítja a száz éve lezajlott első világháború emlékünnepségeit, közelednek azok az idők, amelyekért az egész centenáriumba belefogtak. Az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd Trianon századik évfordulója.

Vajon a történelmi konszenzus megteremtése vagy a múltat átíró kormánypropaganda lesz ezzel is a céljuk?

Szerző

Véd és dacszövetség?

Megtört a jég, s a Trump-adminisztráció végre rászánta magát, hogy a nyugati fővárosokban eleddig páriaként kezelt Orbán Viktor kabinetjének egyik tagját meginvitálja Washingtonba. Valóban az Orbán-kormány egyre leplezetlenebb orosz orientációja késztette volna erre a lépésre az észak-atlanti szövetség kohéziójának erősítésében érdekelt amerikai külügyet? Való igaz ugyan, hogy a keleti kényurak kegyeit kereső Orbán-kabinet az utóbbi években látványosan elhanyagolta a transzatlanti kapcsolatokat. A magyar diplomácia vezetője az amerikai kollégájával történő találkozóját követően mindenesetre kiadott egy nyilatkozatot, melyből az derül ki, hogy a rövid távú politikai érdekeken túl az Egyesült Államok újsütetű kormányzatát minden bizonnyal Orbán Viktorhoz fűződő ideológiai rokonsága is motiválta az ominózus találkozó létrehozásában.

Szijjártó Péter világossá tette a nemzetközi közvélemény előtt: Budapest az európai politika fősodrával ellentétben nem hajlandó bírálni a milliárdos üzletemberből lett amerikai államfő ad hoc-jellegű lépésekből álló, dilettáns és kalandor külpolitikáját, valamint az emberi jogoknak az illegális bevándorlás megfékezése ürügyén való rendszeres megsértését. Hazánk külügyminisztere persze nem mondta ki, de ellentételezés gyanánt nyilvánvalóan a magyarországi végrehajtó hatalom fejének autokratikus törekvései, illetve az emberi, polgári és vallási szabadságjogok radikális szűkítését célzó orbáni hatalomgyakorlás miatti éles washingtoni bírálatok elmaradását várja el vendéglátóitól.

Ha Donald Trump és Orbán Viktor fentebb említett ideológiai rokonságának természetét meg akarjuk érteni, át kell látnunk azt a politikai folyamatot, mely nem csupán Magyarországon manifesztálódott nyolc esztendeje, de az Egyesült Államokban és kevésbé látványosan Nyugat-Európában is zajlik jelenleg. Trump és Orbán tudniillik egyaránt a képviseleti demokrácia válságának köszönheti hatalmát, mellyel a választójog kiterjesztését végül elérő chartisták nem számoltak a múlt század elején. Az athéni közvetlen demokráciát illetően Platón még joggal érvelt az egyszerű polgárok szavazati joggal történő felruházása mellett. Az újkori törvényhozásokban ellenben professzionális politikusok hoznak szofisztikált, s az átlagpolgár által gyakran egyáltalán nem értett döntéseket; utóbbiak ezért teljes joggal érezhetik úgy, hogy az elit megkérdezésük nélkül dönt fontos kérdésekben.

Ebben a helyzetben lép fel „a nép gyermeke”, aki erős emberként elitcserét és biztonságot ígér a korlátlan hatalomért cserébe. 2016-ban az amerikai „kékgallérosok”, idén áprilisban a képzetlenebb magyarországi választópolgárok tömegei voksoltak az újkori zsarnokságra. A Szijjártó Péter által most Washingtonban belengetett véd- és dacszövetség a két renitens között nem akadályozhatja meg azonban a demokrácia híveit abban, hogy ismét megragadják a gyeplőt; feltéve, hogy áttérnek egy mozgalmi típusú politizálásra, s újszerű kommunikáció révén jobban bevonják az embereket a döntéshozatalba.

Pillantás a kilencedikről - Fejkendő

Nem tudom, hogy csodálkozott-e az egyiptomi színésznő, amikor egy budapesti férfi indulatával találta magát szemben; illetve hogyan magyarázták el neki, hogy nem vele van a baj. Azt mondják, a hölgy hazájában a leghíresebb színészek közé tartozik, számtalan nemzetközi filmben szerepelt már, amiből persze az is következik, hogy járja a világot, és ennek megfelelően van némi fogalma arról, mi történik mostanság Európában, Afrikában, vagy éppen a Közel-Keleten.

De bármennyire tájékozott is, arra biztosan nem számított, hogy egy európai fővárosban, munkavégzés közben éri őt inzultus, mégpedig azért, mert fejkendőt visel, és ez a viselet ebben az országban a lakosság többségében indulatokat vált ki. Na jó, nem épp a többségében, bár ha a kormány kommunikációját elfogadjuk, akkor igen, hiszen – szerintük – a magyar választópolgárok kétharmada egyetért velük, vagyis azzal, hogy ide egyetlen "migráns" se tegye be a lábát. Számukra visszaigazolta ezt a teljesen pártatlan kérdésekkel operáló nemzeti konzultáció, de még inkább az idei országgyűlési választás; a szavazók kétharmada – persze korántsem annyi, de ebbe most ne menjünk bele – találta úgy, hogy az a program, amelyet a Fidesz megfogalmazott, elegendő arra, hogy bizalmat kapjon. Ez a program pedig nem volt se több, se kevesebb, mint hogy ide nem jöhetnek idegenek. Azok az idegenek, akiknek a legfőbb ismertető jelük - nők esetében – a fejkendő, pontosan olyan, mint amilyet az egyiptomi színésznő viselt, a forgatókönyv előírásának megfelelően.

Hogy mindezek után az arab művésznő miképpen gondol Magyarországra, arról lehet némi fogalmunk, de őszintén megvallva: nem különösebben érdekel. Ő ugyanis hazautazik, és vagy elfelejti a történteket, vagy nem, vagy kijelenti, hogy soha többet nem jön Magyarországra, vagy nem marad benne tüske, és hajlandó, ha kell, visszatérni. Mondom, ez szinte mindegy is. Sokkal nagyobb baj, hogy mi itt maradunk. Itt maradunk, és együtt élünk továbbra is azokkal az indulatkeltő propagandistákkal, akik mindezt elérték a magyar lakosság körében, és akik még ezzel sem elégedtek meg, hanem most még egy törvényt is alkotnak a félelmek, az indulatok és a gyűlölet növelése érdekében. Úgy hívják ezt a törvényt – ez is milyen undorító -, hogy Stop Soros, de persze nem állítja meg Sorost (nincs is miért), egyáltalán nem állít meg semmit, csak a jó érzést, a Fábry Zoltán-féle vox humanát. Nincs itt kérem helye már az emberi szónak; a régi vágású keresztény iskola tanításába ez már nem fér bele. Ugyan a miniszterelnök nem szólalt még meg, nem dicsérte meg az egyiptomi színésznőt fenyegető derék magyar polgárt, mint tette ezt annak idején, amikor kilyukasztották a menekülteken segítő autójának kerekeit, de abban bizonyosak lehetünk, elítélni sem fogja. Miért tenné, ha azt látja: tanítása célba ért, az emberek pontosan azt akarják, amit ő. Illetve nem, ő ugyanis hatalmat akar, nagy hatalmat, és ehhez az út a gyűlöletkeltésen keresztül vezet.

És még nincs is elfogadva a törvény.

Szerző
Németh Péter