Hátha...

Az embernek az az érzése, mintha történelmi napokat élnénk a Mazsihiszben. Sokáig a bezárkózás, a bizalmatlanság és a külső mércék hiánya jellemezte működésünket. Mára tudjuk, más úton kell járnunk tovább.

Persze, a történelmi örökségünk súlyos. Ha egy közösség háromnegyedét szisztematikusan kiirtják, az a megmaradtakra nézve is végzetes következményekkel jár. A traumát elszenvedők közül többen bezárkóznak, sokan elszigetelődnek a külvilágtól, csak egymás között érzik biztonságban magukat. Ez történt a második világháború után a magyar neológ zsidósággal. Épp egy olyan közösséggel, amely a magyar zsidóság magyarrá válása, a nyitottság élharcosa volt.

A vasfüggöny tovább fokozta az izolációt. Elvágta a neológiát a modern vallásos zsidóság más irányzataitól, és ezt csak az utolsó óriások voltak képesek némiképp ellensúlyozni - mint például Scheiber Sándor –, akik a vasfüggöny fölé magasodtak és átláttak felette. Ha volt a Kádár-rendszer enyhülésének éveiben zsidó élet, az csak nekik köszönhetően volt. Mert a közösség maradékát 1956 újra megtizedelte, a Rabbiképző kiürült, és értelemszerűen a bátor, jó képességű fiatalok közül mentek el különösen sokan – de ezt ma sajnálatos módon ugyanígy érezhetik és nem csak a zsidó közösség tagjai.

1989-ben a rendszerváltás a Mazsihiszben elmaradt. A szervezet a világ kinyílásában, a fizikai és virtuális kerítések lebontásában nem lehetőséget látott, hanem veszélyt. Működése jobbára átláthatatlan volt, nem volt követelmény vele szemben, hogy a valódi zsidó közösségi igényeket felmérje és kiszolgálja. Lényegében védett zárványként működött sokáig, és az antiszemitizmus elleni, jórészt hatástalan szónoklataival vétette magát észre a nyilvánosságban. Sokáig egy itt felejtett, létező szocialista nagyüzemként működött, alacsony termelékenységgel.

Valójában csak most fog kiderülni, hogy a vallásos zsidó közösség történelmi sebesülése végzetes-e, és az eltelt háromnegyed évszázadban csak elhúzódó haláltusájának voltunk-e részesei, vagy képesek leszünk fennmaradni, és ajánlani valamit a XXI. századi zsidóság számára.

Az elmúlt időszak nagyobb nyilvánosságot kapott vitái valójában erről szóltak a Mazsihiszben: a vegyesházasságokról, a temetőkről, a befogadásról, a nők vallási szerepéről, azokról a vallási kérdésekről, amelyekről a legzártabb vallási közösségeket leszámítva ma az egész zsidó világ beszél. Hangsúlyossá vált intézményeink professzionális menedzselése, a pénzügyi fegyelem, a transzparencia és a tudatos kommunikáció, valamint a zsidóság érdekvédelme, érdekképviselete. Ezek a viták, a jövőképek közötti eltérések vezettek talán az aprócska Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség kiválásához, és eredményeztek egy könnyen végigkövethető logikai láncot: a Mazsihisz közgyűlése tavaly decemberben soronként szavazott a "világra nyitott zsidóság" mottó tartalommal való megtöltéséről. Ezt követően a zsidó egyetem élére nem rabbi végzettségű rektor került. Ezután az országos főrabbi lemondott, majd a Budapesti Zsidó Hitközség elöljárói a szervezetnek az állam által bejegyzett, önálló egyházzá alakítását kezdeményezték.

Az eseményeket az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem új rektorának megválasztása gyorsította fel. A történelem során először nem rabbi végzettségű vezetőt választott a Mazsihisz vezetése, hanem egy kiváló, nemzetközileg is jegyzett zsidó tudóst. Amíg élt a tudós rabbik hagyománya, amíg az egykori Rabbiszemináriumban kizárólag rabbinövendékek tanultak, addig indokolt lehetett, hogy kizárólagosan rabbi lehessen az intézmény vezetője. Ma azonban nem lehet a fejlődést bénító hagyományokhoz ragaszkodni, korszerűbb szemlélettel egy korszerűbb oktatóbázisban látta a világi vezetés a jövőt.

A BZSH közgyűlése végül hosszú, demokratikus vitát követően titkos szavazással és meggyőző többséggel határozott arról, hogy a BZSH továbbra is a Mazsihisz részeként működik, a döntést a Mazsihisz közgyűlése – mint a legfőbb döntéshozó szerv - örömmel nyugtázta. A közgyűlések tagjai úgy vélték, nincs olyan problémája a budapesti neológ közösségnek, amelyre a jelen szervezeti struktúrában ne lehetne választ találni. A létező kihívásokra (zsinagógáink látogatottsága, a fiatalok megszólítása, vegyesházasságok aránya, stb.) szervezeti-strukturális választ keresni pótcselekvés, ráadásul a strukturális változtatás politikai kockázata óriási.

Látható: a változást támogató Mazsihisz-közgyűlés és a rektort megválasztó Mazsihisz-vezetőség döntéseit követően a Budapesti Zsidó Hitközségben próbáltak többséget szerezni a nyitás ellenfelei, köztük a volt országos főrabbi, Frölich Róbert. Minden testület döntését vita előzte meg, mindenki minden ellenérvét elmondhatta, és a döntéshozók végül mindhárom testületben a megújulásra szavaztak. A kérdés eldőlt, ezzel új fejezet kezdődik a Mazsihisz életében. A kisebbségi álláspont hívei is fontosak nekünk, és egyértelmű: ha megsértődnek és kivonulnak, saját maguknak tesznek rosszat.

A Mazsihisz meglátásom szerint jó úton jár: a pénzügyi transzparencia mellett a működési transzparencia is nőtt, ma egy politikailag független, hiteles, nemzetközileg elismert és jegyzett szervezet vagyunk, amelyik következetes érdekvédelmi tevékenységével egy büszke magyar zsidó közösség építésében érdekelt. A szövetség szervezetileg egységes, a napokban még új hitközséggel is gyarapodott a Buda-környéki agglomeráció településeiről, és eközben sokszínűségre, a vallásos és a nem vallásos zsidók minél hatékonyabb integrálására törekszik. A neológ zsidóság így tud erősebben bekapcsolódni Magyarország kulturális, társadalmi, szociális életébe - miközben végleg ki kíván vonulni a pártpolitika terepéről -, és megpróbál visszakapcsolódni a nemzetközi zsidó vallási vérkeringésbe.

A helyzet újra aktuálissá teszi a neológia 150 éves álmát a kortárs folyamatokban résztvevő, tradícióihoz ragaszkodó, de ízig-vérig magyar zsidóságról. Most úgy tűnik, hogy egy jellegzetesen magyar-zsidó történetnek is lehet a remény a főszereplője.