Válságvízió

A vezér kiadta követőinek a 2018 nyarától érvényes jelszót: "Vigyázz magyar, küszöbön a gazdasági válság!" S, ha a nép, az istenadta esetleg nem vette volna tudomásul a vész közeledtét, a szerepét éppen csak próbálgató, új kancelláriaminiszterével is nyomatékot adatott mindennek, nehogy már valaki azt merje gondolni, hogy ő csak véletlenül szólta el magát. Akinek ennyi rossz kevés annak még azzal a kínos szituációval is szembesülnie kell, ha így megy ez tovább, akkor beszorulunk "Putyin és Trump" közé. De mintha kimaradt volna a fenyegető veszélyforrások közül maga az ördög, Soros György. Csak nem engedelmeskedik a sok ezerszer felmutatott stoptáblának? Vagy negligálásának egyszerű mechanikai okai vannak: a beszoruláshoz elég két pont is. Minek ehhez három?

A (vizionált) gazdasági világválság okai között a magyar kormányzat - még ha közvetve is - persze nem feledkezik meg Sorosról. Elvégre egy bevált félelemkeltő elemet nem könnyű kiemelni a kommunikációból, hiszen az Országgyűlés most folyó törvényalkotási vitájában is szakmányban hangzik el a neve. A talányra azonban megtalálták a kézenfekvő megoldást. A várható gazdasági krízis egyik oka ugyanis az orbáni érvrendszerben nem más, mint hogy például a francia GDP arányos államadósság növekedésének oka nem más, minthogy a migránsokra sokat kell költeni. A nyugat-európai kormányok többsége azonban nem a henye vagy éppen a mohó munkahely-elfoglaló, kultúraromboló, terroristagyanús elemeket lát a bevándorlókban, mint Orbán és szószólói, hanem azt a külföldről érkezett munkavállalót, akivel az üres álláshelyeket be lehet tölteni, még ha ez költségvetési kötelezettségeket ró is a befogadó államokra.

Az orbáni krízislogika oka egyértelmű. Négy évre szóló bebetonozott parlamenti többségének birtokában megszorításokra készül. Ami a kormányzati ciklusok elején bevett szokás. De ezúttal nem volt könnyű dolguk. Miközben aktuálisan GDP-növekedéssel, jelentős bérkiáramlásokkal dicsekszik kormány, mégis azt kell sugallnia - kétségtelenül bevált receptjük szerint -, hogy mindezt veszély fenyegeti, a gyarapodás eredményei elsorvadhatnak. De aggodalomra semmi ok, mert olyan kormánya van Magyarországnak, hogy képes megvédeni állampolgárait. Például azzal, hogy 50 százalékkal megemelik a jövő évi úgynevezett Országvédelmi tartalék összegét, aminek a rendeltetése az volna, hogy váratlan (például természeti) események esetén a költségvetésnek ne kelljen hitelt felvennie a kárenyhítésre. Orbánék ezzel szemben a tartalékokat saját oligarcháik, az egyházak, a határon túli, bizonytalan hátterű célok, s persze az eredményeket felmutatni nem tudó sportágak létesítményeinek támogatására szokták fordítani.

Az Európai Unió GDP-jének 0,7 százalékát megtermelő Magyarország kormányfője - a válságot elkerülendő - ötleteket is osztogat. Meg kell egyezni az oroszokkal: az Európai Unió oldja fel a Moszkva elleni szankciókat. Orbán maga sem reménykedik ebben, s akkor jöhet a megszorítás. Megjegyezzük: az euróövezetben gazdasági válságnak nyoma sincs.

Szerző

Megússza?

Bár Kövér László szerint sok jobb egyetem van Magyarországon a CEU-nál, "sőt, mindegyik az", a házelnök kijelentését nem érdemes komolyan venni. Túl régen járt egyetemre, s nyilván bokros teendői sem engedik, hogy felsőoktatási rangsorokat böngésszen. Hacsak nem arról van szó, hogy Kövér már sejt valamit, s arra célzott, hogy egy (legalábbis Magyarországon) nem működő egyetemnél minden egyetem jobb.

Hasonló - de fordított - logika vezethette az Alkotmánybíróságot, illetve annak elnökét Sulyok Tamást, amikor felfüggesztette eljárását a CEU-t érintő felsőoktatási és a "civiltörvény" ügyében. Az AB, illetve elnöke is sejthet valamit, s úgy véli, ezekben az ügyekben egy nem-döntés (felfüggesztés) minden döntésnél jobb. Vagyis annál, hogy alaptörvény-ellenesnek vagy épp alkotmányosnak ítéli a két törvényt - vagy csak az egyiket -, jobb, ha a szkeptikus eredetű epokhét (az ítélet felfüggesztését) választja. Mármint az AB-nak lesz jobb, ha nem foglal állást.

Tegyük fel, hogy az AB alaptörvény-ellenesnek ítéli a törvényeket; ebben az esetben kihívja az alkotmánybírókat megválasztó kormánypártok haragját, s ki tudja mi történik. Még az is lehet, hogy nyilvánosan megalázásban részesül, mint Patyi András. Jobb az ilyet elkerülni. Ha viszont alkotmányosnak tartja a két törvényt az AB, akkor csaknem biztosan szembemegy az Európai Bíróság (EUB) majdani döntésével. Épp erre hivatkozva, "az Európai Unión belüli együttműködési kötelezettségre tekintettel" függesztette egyébként döntését az AB. Csak az gond ezzel, hogy az Európai Bizottság tavaly december 7-én indította meg a kötelezettségszegési eljárását az EUB előtt mindkét ügyben. Vagyis Sulyok Tamás AB-elnöknek, aki mindkét ügy előadó bírája, volt fél éve. A CEU ügyében egyszer már kitalált egy eddig nem létező eljárást, eseti munkacsoportot állított fel az AB-n belül az indítványt előkészítendő. Ez vélhetően nem jött be.

Így nem maradt más, mint a kussolás. Hátha megússza. És sajnos még ez is bejöhet.

Szerző

Láthatatlan kéz

Bár a kormányoldali hírmagyarázók és kommentelők máris próbálkoznak vele, különösen nehéz helyzetben van, aki piaci szempontokkal szeretné magyarázni a Heti Válasz elestét. A (példányszámokat, vagyis a legkeményebb piaci racionalitást tekintve) legsikeresebb konzervatív hetilapot politikai akarat hozta létre – közpénzből, ahogyan ez itt szokás –, és politikai akarat igyekszik most eltakarítani az útból. Az újság megszűnése (optimista, de a Népszabadság példája nyomán nem sok jót sejtető megfogalmazással: a nyomtatott kiadás megjelenésének felfüggesztése) azért következett be, mert a magyar sajtó – szándékosan nem írjuk le, hogy sajtópiac – 2010 májusa óta úgy működik, hogy minden közéleti sajtótermék esetében az Orbán Viktorhoz, illetve a mindenkori orbáni politikához való viszony, meg a miniszterelnök személyes jóindulata dönti el a reklámtortából való részesedés mértékét.

Még konkrétabban: ha egy újságra a kormányfő megharagszik, akkor ott nem csak a legnagyobb hirdető, a magyar állam nem hirdet a továbbiakban, hanem a politikai jelzésekre érzékenyen figyelő profitorientált magáncégek sem. Piaci indoka nincs, de nálunk az ismeretlen, ám a versenytársaiénál mindenképpen sokkal kisebb példányszámú Figyelő sokkal több hirdetést vonz a Heti Válasznál. Ha pedig a terjesztési bevételeket tekintve ígéretes, ám a hatalommal szembekerülő újság eladósorba kerül, akkor a potenciális vevőknek mindig a tudomására hozzák – anno a Népszabadságnál ugyanúgy, mint most a Válasz esetében –, mit kockáztatnak, kivel kerülnek szembe, ha az óva intés ellenére mégis a befektetés mellett döntenek. A „láthatatlan kéz” nálunk egészen mást jelent, mint a valódi piacgazdaságokban: nem egy elvont fogalmat jelöl, hanem egy létező személyt, aki egyre kevésbé tűri el, ha nem szólhat bele, hogy miről írnak az újságok.

Szerző