Számtalan kérdés merülhet föl bennünk, amikor a Párbeszéd parlamenti frakciója körüli huzavonákról hallunk. Olyan kérdések is, amelyek túlmutatnak az eseménysor aktuális mozzanatain.
De kezdjük a legkézenfekvőbbel! Vajon mi érdeke fűződhet a magát demokratikusnak nevező ellenzéknek, hogy a népképviselet házában önálló frakciója legyen egy olyan pártnak, nevezetesen a Párbeszédnek, amely a felmérések szerint önmagában meg sem közelíti a parlamenti bejutáshoz szükséges támogatottságot? Ha az ellenzék a demokrácia iránt olyannyira elkötelezettnek mondja magát, miért érzi hivatásbeli feladatának, netán kötelezettségének, hogy a népakaratra eszerint vissza nem vezethető konstrukcióval bajlódjon? Talán a túloldalról, a nem demokratikus térfélről jön a vitatható értékű inspiráció? Hiszen a Fidesz is szokott csinálni a KDNP-ének képviselőcsoportot, mintha egy ilyen elnevezésű párt önállóan létezne.
Mi más ez, mint a népakarattól független frakció-buherálás? A mandátumot szerző pártok feljogosítva érzik magukat, hogy önérdekeik alapján - amelyben szerepet játszik az önálló parlamenti frakciónak járó költségvetési támogatás - átszabják a politikai palettát, mit sem törődve a választói akarattal.
Természetesen előfordulhat, hogy egy párt a maga farvizén bevisz számára fontos embereket a törvényhozásba. S ha szükség van rájuk, be is emelheti a frakciójába. De hogy ezeknek a magánszemélyeknek - akik akkor is magánszemélynek tekinthetőek, ha történetesen van pártpolitikai kötődésük - az Országgyűlésben külön frakciójuk legyen, azt aligha lehet magától értetődőnek tekinteni.
De maradjunk a Párbeszéd kis létszámú, de annál színesebb képviselőcsoportjánál, amelyből a Magyar Liberális Párt alelnöke, Bősz Anett kilépett! A szakítás hátteréről és körülményeiről egy tv-műsorban Hiller István tiszteletre méltó magyarázattal szolgált. És mivel a független Mellár Tamás Bősz Anett helyére lépve a Párbeszéd frakciója - s itt most megkönnyebbülten sóhajtson fel minden jóhiszemű választópolgár! - megmenekült a széthullástól, a történet véget is ért. Nem úgy a felvethető kérdések.
Mert nem az a legérdekesebb, ami az MSZP-Párbeszéd és a Magyar Liberális Párt között a frakció-buherálás során történt, hanem az, hogy az MSZP miért érezte szükségét, hogy két, valójában semmiféle támogatottsággal nem rendelkező párttal egyezkedjen? A Párbeszéddel való kapcsolatát még meg lehet magyarázni a miniszterelnök-jelölt személye miatt. De hogy a liberálisokkal miért kezdett együttműködésről szóló tárgyalásokat – ez már minden képzeletet felülmúló rejtély. (Ha csak nem a kevéssé eredményes MSZP-SZDSZ közös kormányzati évek keserédes nosztalgiájában kell keresnünk a rejtély kulcsát.)
Ezért hát nem az az alapkérdés, hogy mit mondott vagy mit írt alá Molnár Gyula és min sértődhetett meg az amúgy igen érzékeny lelkületű Fodor Gábor, hanem hogy miért kellett az MSZP-ének tárgyalnia a választópolgárok által érdektelennek tekintett liberális párttal? És most az MSZP miért lepődött meg azon, hogy jól ismert partnere ezúttal is átverte? Mert - s ezt tudni lehetett előre - a Magyar Liberális Párt járt jól; nem annyira jól, ahogy szerette volna, de azért az ölébe hullott egy mandátum, amihez önerőből, a szocialisták nélkül aligha tudott volna hozzájutni. A kialakult vita során, s ez sem elhanyagolható szempont, Fodor Gábornak lehetősége nyílt arra, hogy a liberális elvek jelentőségét ismételten elmagyarázza és kissé sajnáltassa magát, mondván, hogy ők az együttműködés érdekében súlyos áldozatokat hoztak. Hogy mit, azt nem lehet tudni. De ez már nem is fontos, hiszen amit mond, az műfajilag már csak egy hattyúdal.
A zavaros történetnek azonban ezzel nincs vége, mert a zavaros történetek soha nem akarnak véget érni. Ekkor lép színre Mellár Tamás, a független. Vajon miért kell neki a liberális párt képviselőjének helyét átvéve a Párbeszéd-frakciót a megsemmisüléstől megmentenie? Azaz „belefolynia” a frakció-buherálás kétes gyakorlatába. Hogy aztán magyarázkodnia kelljen: független státuszát megtartva a frakció-fegyelem rá nem vonatkozik. A házszabálynak ugyan mindegy, hogy Bősz vagy Mellár, csak a frakció-alapításhoz szükséges létszámot veszi tekintetbe, viszont az önmagát közéleti szereplőnek pozicionáló személyt a döntései minősítik. Neki tehát nem lehet mindegy, a választóinak meg még kevésbé.
Márpedig Mellár Tamásra a választók egy konzervatív beállítottságú függetlenként és nem a balliberális Párbeszéd-frakciójának megmentőjeként szavaztak. Ezért lehetséges, hogy a támogatói közül néhányan most kissé csalódottak. De ki törődik ezzel? Akik bejutottak a parlamentbe, azokat a mandátumuk feljogosítja arra, hogy önállóan cselekedjenek. Létrehozzanak valamit, ami valójában nem is létezik: KDNP-ét, Párbeszéd-et - kinek, mi az igénye. Törvényeket hozzanak, amelyekről a választási kampány során mélyen hallgattak. De hát ez már nem is igen foglalkoztatja a szavazópolgárt. A meglepetésekhez, a legkellemetlenebbekhez is szoktatva vagyunk.
Ha Magyarországon választási program nélkül lehet választást nyerni, akkor miért ne lehetne a mi parlamentünkben a nem létező pártoknak képviselője, sőt frakciója?
