Köves József: Ferkó összes asszonya

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:12
Forrás: OSZK - Homonnai Nándor fényképfelvétele
Fotó: /

Ferenc nem bírt a vérével, s valahol többletté kívánta tenni azt, amiből otthon hiány volt. Otthon? Két rab egy gályán, és összebilincselve eveznek. Úgy gondolta mindig, hogy az élet egyszeri, joga van egy kis testi boldogsághoz is, ha az írói siker nem elégíti ki eléggé

Néha szívesen elkísérte a feleségét a nagypiacra. Ilona asszony szenvedélyesen főzött – mondhatnók, ez volt az egyetlen szenvedélye. Feri, a férj el is panaszolta bizalmas barátainak, hogy az asszony jobban szereti a konyhát, mint a hálószobát, férfiakhoz nem vonzza testiség, ám a sertéscomb az nagyon is kívánatos neki.

A piac más, azt ő is kedvelte. Régi emlékek is vonzották ide. Újdondászként, emlékezett, sokszor kezdte itt a napot, vonzották a halpiac tőszomszédságában a lacikonyhák, ahol nagy bográcsokban fortyogott a szegedi halászlé. Ó, hányszor találkozott itt mesterével, atyai jó barátjával, azzal a harcsabajuszos, vörös arcú férfival, aki mindig beinvitálta a csárdába, hogy a már kimért halászlevet ott fogyassza el egy pohár bor mellett, s ne csak úgy állva.

Jól emlékezett a halászcsárda mélyéből felsíró cigány-hegedűre és a bőrdudára. A déli órában muzsika mellett mulatott ottan Dungyerszky, a bácskai nábob. Az alföldiek nem, ők délben csak falatoznak a tarisznyában hozott hazai finomságokból. Muzsikaszó nélkül.

Forrás: OSZK - Homonnai Nándor fényképfelvétele

Móra ferenc középen Forrás: OSZK - Homonnai Nándor fényképfelvétele

Akkor is tömpe orrú Pista bátyja invitálta be, amikor a bácskai nagyúr a Pestről Szegedre ruccant Krúdy Gyulával öblögette ott a homoki borokat. Dungyerszky húzatta, s csak maga énekelt, Krúdy – ahogy szokta - félrebillent fejjel hallgatta, akárcsak Tömörkény Pista. Mekkora megtiszteltetés volt egy asztalnál ülni ifjú firkászként a Gyula úrral!

Amíg a felesége a zöldségek között válogatott, a sovány pofacsontú, kackiás bajszú Ferenc kíváncsian figyelte a piac nyüzsgő életét. Ilona szép, hófehér karfiolt tapogatott.

- Ugye friss? – kérdezte.

- Most hozták mög a fődről – mondta az asszony, és szívére tette a kezét, mintegy esküként.

- Jó, adjon…, várjon…, ezt, ezt meg ezt.

- Vendégség lesz? - érdeklődött a kofa.

- Lesz – mondta a legendás háziasszony. Az ura csak dörmögte: - Mindig. – De ezt elteszem télire.

- Karfiolkonzerv? – csodálkozott a kereskedő.

- Olyasmi. A karfiolt rózsákra szedem, forró vízben félig megfőzöm, azt a levét lecsurgatom, majd gyenge forralt sós vízzel leöntöm. Az üvegekben teszek rá egy kis szalicilt, erősen lekötöm és kigőzöljük. Olyan lesz télen, mint a friss!

Az urát mindez nemigen érdekelte. Inkább a tejes kofát bámulgatta a másik soron, fess, bögyös menyecske volt, fityulában. Szívesen megkóstolta volna a tejét. Már ha dadus lett volna. Most még a szája szélét is megnyalta.

Móra Ferenc Kalmár Ilonával

Móra Ferenc Kalmár Ilonával

Még a halasokhoz is elmentek, Ilona igaz szögedi vacsorára készült. Nagy lakomát rendezett mindig; mint háziasszonyt, országszerte imádták, híre volt, akárcsak annak, hogy az irodalmat, az ura munkásságát kizárólag bevételi forrásnak tekinti, Ferenc könyveiből hatalmas vacsorák, számos és számtalan fogással váltak emészetté. Most pedig igazán kedves vendéget is várnak, maga Supka úr érkezik látogatóba, sőt, már szállást foglaltak neki a Kassban, mert holnap is marad, Ferivel fog búvárkodni a múzeumban. Na, hiszen! Nem is búvárkodás lesz az, hanem férfilocsogás! Komoly ügyekről meg semmiségekről.

- Vögyön a naccsád friss halat – szólította meg őket egy halasasszony.

- Friss-e? - nézte meg a választékot Ilona. - Mert a hal csakis akkor friss, ha szeme nem "beesett", hanem szép fényes, a kopoltyúja pedig piroslik – magyarázta az urának, akit ez nemigen kötött le.

Kecsegét, kárászt, süllőt vásároltak, Ferenc hálós szatyorban vitte asszonya után. A Boldogasszony-sugárúti házig gyalog tették meg az utat, és az igazgató úr nagyon kimerült a cipeléstől. Nem volt már teljesen egészséges. Segített hazacipelni a sok megvásárolt ezt-azt. De azután, amikor felesége elfoglalta állandó őrhelyét a konyhában, sietve búcsúzott.

Örült, hogy a múzeumban lehet. Néhány szép asszony is dolgozott ott, öröm volt nézni mozgásukat. Hát még azt, amikor létrára másztak, hogy a legfelső polcokról emeljenek le egy könyvet. Ferenc ilyenkor szívesen segített, tartotta a létrát, le ne pottyanjanak az asszonykák. Erre ugyan nem volt szükség, mert mint minden rendes nagy könyvtárban, felső csőforma vezetősínbe kapaszkodtak a mobil létrák. De néha felnézve igen érdekes és bizsergető látvány gyönyörködtette az igazgató urat. Leginkább azért Ágotában tudott gyönyörködni, még az után is, hogy elmélyült a kapcsolatuk, és jóval többet láthatott belőle, mint a többiekből. Kár, hogy az a lány férjhez ment pár éve, vele beszélgetni is jó volt, hiszen ő volt az első felsőfokon végzett könyvtáros, talán az egész országban. Még a Moholy is megfestette, mert érdekös lány volt.

Ilyenkor a foltozó szűcs és a vásárhelyi kenyeres asszony fia megfiatalodott, ismét férfinek érezte magát. Amit otthon nemigen tehetett meg, noha kívánta volna ő (bár egyre ritkábban) Ilonkáját is, de az csak a konyhát kívánta férfi helyett is. Ilona e célra meg is felel, finomakat főz, és tudja, hogy egyet nem szabad készítenie: borjúvesét, pláne sárgarépával, mert azt ő ki nem állja.

Aztán persze voltak ebből botrányai is, pedig akkor már vacakolt az epéjével, s nem is volt egészen fiatal. Makón a Samu rávette, költözzék át hozzá egy időre, majd ő gyógyítgatja, amennyire csak lehet. A nagy hírű orvos, Korányi után a legnevesebb tüdőgyógyász mindent meg is tett barátja felépüléséért, még a kertben a nyári konyhát is átalakíttatta, hogy Ferkó dolgozhasson kedvire. Igen ám, de a Dióné, az Anna, akinek olyan kimondhatatlanul furcsa neve volt, talán Dybisevski, még a munkánál is kedvesebb volt és sokat járt át a nyári lakba. Nem volt szép, de markolászni való, és a teste jó meleg, el lehetett merülni benne. Addig, míg egyszer a Samu rajta nem kapta őket. Ferkót hazazavarta, a nyári lakot meg lerombolta, de porig! Pedig hát éppen a Samu mondogatta a medikusoknak, hogy nőpácienseidet lehetőleg ne ruhában vizsgáld. "A legtöbb nő – még a csúnya is – szereti, ha levetkőztetik." Hát ő is csak ezt tette ott, mint a lelkek doktora.

Volt még asszony, nem is egy, mert Ferenc nem bírt a vérével, s valahol többletté kívánta tenni azt, amiből otthon hiány volt. Otthon? Két rab egy gályán, és összebilincselve eveznek. Úgy gondolta mindig, hogy az élet egyszeri, joga van egy kis testi boldogsághoz is, ha az írói siker nem elégíti ki eléggé.

A vacsora igazán jól sikerült, s Ferenc megállapította, hogy egyvalamiben nagyszerű ez a sok évtizedes házasság: el van látva minden földi jóval – már ami az ételeket illeti. Ilona a sok fogás között elkészítette persze híres "más módon" halpaprikását is. A vendégsereg – köztük a Pestről jött Géza, udvarias kíváncsiskodására el is mondta, mi az a más mód. "Vereshagymát megtisztítva, szeletekre vágjuk, ezt feltesszük és bő vízben puhára főzzük sóval. Ha a hagyma puha, áttörjük szitán. Ezzel egyidejűleg a halat megtisztítjuk, megmossuk, a belét vigyázva kivesszük. De felbontva mosni már nem szabad. Azután kétujjnyi szeletekre vágva belerakjuk a lábasba, ráöntjük a hagymás levet, úgy, hogy jól ellepje, és fedő alatt főzzük, míg fel nem forr. Ha felforrt, ízlés szerint paprikát teszünk bele és lassan tovább főzzük fedő nélkül. Más módon a hagymát nem is kell külön megfőzni, hanem a nyers hal alá rakva ezzel együtt főzzük."

Udvariasan bólogattak, hogy igen – de nem tudták, mitől más mód. Talán attól, hogy szitán áttörik a puha hagymát. Százszor is megköszönték a kellemes estét, a remek vacsorát. Ferenc azt mondta Gézának: hazakíséri.

Elindultak gyalog a szegedi éjszakában. Olyan csönd volt, szinte hallani lehetett a Tisza hullámzását. Baktattak egymás mellett, Supka pesti irodalmi pletykákat mesélt. Ferencet elsőként Móricz érdekelte. Mit csinál, mi van vele?

- A Forró mezők óta készül valamire, de hogy mi lesz az, nem tudom. Valami kemény könyvet ír állítólag… Az uram-bátyám világról.

- Amiben élünk – sóhajtotta Ferenc.

Közben megérkeztek a Kasshoz. Supka azt ajánlotta, üljenek le még egy pohár borra. Szinte egyedül voltak a hatalmas étteremben.

Amikor a pincér kihozta a csopakit meg a szódát, Supka azt mondta:

- Te, Ferkó, mi ez az őrület körülötted? Nők, nők, nők…

Ferenc lehajtotta a fejét.

- Vágyak, Gézám, vágyak….

- Na, de barátok asszonyait? - Volt Emma, ugye? A barátod felesége…

Ferenc elgondolkodva nézett a távolba. Talán a múltba.

- Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével is tudtam volna csókolózni – suttogta. - Volt – mosolyodott el szégyenlősen, és hátrasimította ősz haját. – Ilonám szeretője a konyha meg a kamra. De régi házasság, hisz tudod, nem bontanám fel semmiért sem.

- Értem – bólintott Géza. – Végül is szereted…

- Megismerünk egy lányt és nőül vesszük? Nem. Nőül vesszük, és azután ismerjük meg. – Ittak egy kortyot.

- Nagyon fiatalon kerültünk mi össze. Túl fiatalon.

- Azt hallottam – mosolyodott el Géza -, sokan már a Závodszkyné mesefigurájáról neveztek téged el…

- Ja, a Tábori Piroskáról beszélsz? Csak nem Dugó Dani vagyok? - Cinkosan összenevettek. - Vele nem volt semmi…

- És Irén… Ott is voltál fekete vőlegény, úgy tudom.

- Nagy ritkán fölmegyek Budapestre, hát meg-meglátogattam. Neki köszönhetem, hogy ókori témába merültem. Regényt írok. Ő adta az ötletet. Tudod, hogy ő Szögedre való.

- A te szögedre? – nevetett fel Supka. – Olykor egyszerre két szerető? – csóválta a fejét a Literatúra szerkesztője. – Nem értelek. A házasságot csak a házasságtörések teszik tűrhetővé. Ezt írtad. Rendben van, szeretőt tartasz, mert a feleségedet csak a vendéglátás elégíti ki… De egyszerre kettőt? Ez erkölcstelen!

Ferenc szégyenkezve mentegetőzött:

- Esküszöm, ez a kettő az egyetlen!

- Micsoda nagyapa vagy te, Ferim?

- Az unokáiért rajongó. Mötyö a szívemé. A Vadember az érzésemé. Amennyire lehet, derék férj és jó apa. Ez más dolog.

Géza a fejét csóválta.

- És a jó híred? Már beszélnek a viselt dolgaidról.

- Legföljebb azt mondják: érdekes, nem néztem volna ki ennyit ebből a csöndös emberből.

- Te vagy az bolondos kisfiú, akinek csak a tündéreken járt az esze?

- A Kisködmönre gondolsz? Igen, én vagyok. Jár ma is. Kincseket keresek. És félek, már kevés az időm.

Szerző
2018.06.09 09:12

Kácsor Zsolt: Második Legnagyobb Prímszám Főnök

Publikálás dátuma
2018.09.22 12:00

Fotó: Fortepan/ DÉRI GYÖRGY
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak.
Meséli egy barátom, hogy a rendszerváltás felé araszoló idealista hevületben akadt az általános iskolájukban egy magyartanár, aki az úttörőcsapatból indián törzset csinált, elvégre a gyerekek attól még nem maradhattak szervezett iskolai közösség nélkül, hogy felülről lassan rájuk szakadt a rendszer. Az ötletnek mindenki örült, meséli a barátom, talán szegény Hámán Kató nem örült volna egyedül, úttörőcsapatukat ugyanis eredetileg róla nevezték el, erről a bibliai nevű, furcsa nőről, akiről nemigen lehetett tudni, hogy ki volt és mit is csinált, még azt sem, hogy mindezt hol csinálta, azt lehetett róla tudni csak, hogy a magyar nép egyszerű hőse volt, és ezért megérdemelte, hogy az ország számos pontján fölvegyék a nevét. Amit a kisebbek amúgy folyton félreértettek. Milyen mély lehet ez a Hámánka? Alsósok voltunk, amikor ezt megkérdezte tőlem az egri Hámán Kató Úttörőházban egy osztálytársam, nem is értettem, miről beszél, mire magyarázni kezdte: hát tudod, ez a Hámánka-tó, biztos itt lehet valahol a közelben, ha mindig emlegetik. Te már úsztál benne? Nem, nem úsztam benne, de attól fogva én is tónak gondoltam el szegény Hámán Katót, remekül lehetett a nevével játszani. Ha mán Kató. (Bocs.) Szóval a barátomék iskolájában szegény Hámán Katót cserélték le a Nagy Medve Fiaira, így lett a fehér inges, vörös nyakkendős úttörőcsapatból egyenruha nélküli indián törzs, a szimpla úttörők pedig egzotikus dakotákká váltak, s a fiúk jobbnál jobb neveket adtak maguknak. Volt köztük Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény, voltak ilyen-olyan szarvasok, lovak és más efféle állatok a prériről, és mindezt a fiúk nagyon élvezték.
De a lányok nem.
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak, és velük a lelkes magyartanár nem számolt. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak. Mármint az idősebbekkel, vagyis a gimnazistákkal. Hiszen nekik a nyolcadikos fiúk már senkik voltak, egyszerű gyerekek, akiken a nyolcadikos lányok röhögtek, és még jobban röhögtek rajtuk, amikor ezek a gyerekek egyszerre csak Szürke Bölénynek, Fekete Bölénynek és Öldöklő Bölénynek kezdték magukat hívni. A barátom egyébként nem olyan hülyén hangzó indiános indián nevet adott magának, mint a többiek, ő ugyanis – matekos létére – a Második Legnagyobb Prímszám Főnök nevet választotta a frissen megalakult Nagy Medve Fiai nevű indiántáborban. A barátom nagyon érdekesnek és titokzatosnak találta az új nevét. Akárcsak én. Annak idején ugyanis sokat magyarázott nekem a prímszámokról, mert én – vele ellentétben – teljesen hülye voltam a matekhoz, ennélfogva mindig nagyon érdekelt, hogy mihez is vagyok annyira hülye. Különösen az fogott meg a prímszámokban, hogy az igazán sok-sok-sok számjegyből álló prímszámok sok-sok-sok kilométer hosszúak, ebben az újságban például még egy viszonylag kisebb prímszámot sem lehetne leírni teljes egészében. Egy viszonylag kisebb prímszám még abban az esetben sem férne el itt, ha a címlapon kezdenénk a legkisebb betűkkel, és valahol ennek az oldalnak az alján fejeznénk be – igaz, egyszer meg lehetne próbálni, a prímszámok ugyanis igen hasznosak a kódolásban, a titkosírásban, szóval ha ebben a szombati lapszámban itt most betűk helyett egy viszonylag kisebb prímszám számjegyei volnának, az olvasók biztosan azt hinnék, hogy elrejtettünk számukra egy fontos, politikai üzenetet, amit (figyelem!) csak az előfizetők tudnak megfejteni.
Mondom, a barátom büszke volt az új nevére, s persze a szerénységére is, elvégre elnevezhette volna magát a Legnagyobb Prímszám Főnöknek is, ő azonban megelégedett a Második Legnagyobb Prímszám Főnök névvel, hiszen mind a kettő egyre megy: sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre. A barátom remekül kimatekozta, hogy ez lesz neki a csajozós dumája. Lazán odasétál majd a nyolcadikos nagylányokhoz, s mintha csak véletlenül tenné, szóba hozza majd ezt az egész indiánosdit Hámán Katótól kezdve a Hámánka-tavon át a matematikáig, majd megnevezi magát: én vagyok a Második Legnagyobb Prímszám Főnök. Amitől a lányok elalélnak, ő pedig szerényen elmagyarázza nekik, hogy az ő személyisége tulajdonképpen kiismerhetetlen, hiszen sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre – ő azonban matematika szakos lesz az egyetemen, a prímszámok kutatása lesz a szakterülete, és olyan sokáig fogja ezeket a különös számsorokat tanulmányozni, hogy végül eljut majd saját magához is, vagyis a kutatásai révén végül saját magával találkozik össze: ő maga lesz az, aki a második legnagyobb prímszámot fölfedezi, pontosabban ő maga lesz az, aki egy számsor végén egyszer majd szembejön vele. Első dolga volt tehát, hogy az új nevével csajozni ment. Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény után lazán odasétált a nyolcadikos lányokhoz, bemutatkozott – s ma is megrendíti, ami akkor történt.
A lányok őt is kiröhögték.
2018.09.22 12:00
Frissítve: 2018.09.22 12:00

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16 18:30

Fotó: AFP/ ULF ANDERSEN
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
2018.09.16 18:30
Frissítve: 2018.09.16 18:30