Visel golyóálló mellényt? – érdeklődtem. Nem – felelte.
Antall József halálakor a Külügyminisztérium engem jelölt ki Simon Peresz akkori izraeli külügyminiszter mellé, aki a temetésre utazott Budapestre. A protokoll előírja, hogy ilyen alkalmakkor a magas rangú vendégeket a megfelelő módon kísérni kell, tehát mindig kéznél kell lenni, de soha nem szabad tolakodónak vagy tudálékosnak lenni. Külügyi szolgálati autó vitt reggel a Kempinski szállodához, ahol a küldöttségnek egy egész emeletet lefoglaltak. David Krausz nagykövet az előcsarnokban várt. Kiváló ember volt, őszinte, olykor nyers, máskor szikrázóan humoros férfi. A Felvidéken nevelkedett, fiatalon Izraelbe került, miniszter lett, majd teljesült nagy álma, nagykövet lehetett Budapesten.
- Gyalog megyünk a Parlamentbe – újságolta. – Szombat van, Peresz nem ül autóba.
- Gyalog megyünk? – rémültem meg.
A szállodai folyosón erőteljes testalkatú, szigorú tekintetű fiatalemberek várakoztak. Beléptünk Peresz lakosztályának előterébe, majd a szalonba. A külügyminiszter ingujjban kávézott az egyik karosszékben, előtte, az asztalon hivatalos iratok. Felállt, kezet fogtunk. Volt néhány előkészített mondatom, amivel elő akartam jönni, de a kézfogásában és a mosolyában volt valami megnyerő közvetlenség, ami nevetségessé tette volna a formális hablatyolásomat.
- Igyunk egy kávét, mielőtt elindulunk – javasolta. Leültünk és percekkel később úgy beszélgettünk hármasban Krausszal, mintha évek óta ismernénk egymást. Aztán felkerekedtünk.
- Visel golyóálló mellényt? – érdeklődtem.
- Nem – felelte.
Valószínűleg kétkedve nézhettem rá, mert kigombolta fehér ingét.
- Tökéletesen megbízom a biztonsági emberekben. Ha őket kijátssza valaki, akkor a golyóálló mellény sem segít.
Így sétáltunk végig a Belvároson.
- Járt már Izraelben? – kérdezte tőlem a miniszter valahol félúton.
- Nem – feleltem.
- Pedig Jeruzsálemet az életben egyszer látni kell – mondta.
A Parlamentben már csak arra kellett ügyelnem, hogy mindig legyen közöttünk szemkontaktus. Mielőtt elváltunk, átadta a névjegyét, és ráírt egy telefonszámot. Megköszönte a segítségemet, barátságosan meglapogatta a vállamat.
- Ha egyszer arra jár, mindenképpen hívjon fel.
Ezt természetesen nem vettem komolyan, úgy gondoltam rá, mint egy párbeszéd kellemes befejezésére. Egy évvel később már Londonban voltam diplomata, amikor vacsorára hívott az izraeli nagykövet és felesége. Azt gondoltuk, hogy nagyobb társaság lesz együtt, és kissé zavarba is jöttünk, amikor láttuk, hogy csak négy személyre terítettek.
- Egy közös barátunk üdvözletét küldi – mondta a nagykövet, miután személyesen töltött italt nekünk.
- Nagyon kedves – feleltem, és David Krauszra gondoltam, aki már hazatért Budapestről.
- Küldött ajándékot is – folytatta a nagykövet.
- Nagyon megható – mondtam.
Átvettem a csomagot, kibontottam. Egy könyv volt, Jeruzsálem történetéről, Simon Peresz dedikálásával, közös sétánk emlékére.
