Amikor kezünkbe vesszük a lemezt, azt látjuk, az első borítón a pop-art stílusú számítógépes grafika egy fiatalember arcát mutatja, felette a felirat: Bach. A hátsó borítón pedig egy pop-art stílusú számítógépes grafika Bach arcát mutatja, felette a felirat: Ji. Ha tovább vizsgálódunk ott hátul, valahol az alsó sarokban, kis betűkkel írva, azt is láthatjuk, a Goldberg-variációk van a lemezen valamilyen formában. Az már a belül található kis füzetkéből derül ki, Ji zongorán játszik, és a tételek hármas csoportosításban – ennek van jelentősége – szépen fel is vannak sorolva.
Ez szimpátiát kelt, miután a borító láttán kissé összevonta szemöldökét az ember. De figyeljünk a tartalomra. Meg is szólal szépen tagolva, lassan a variációk alapjául szolgáló Aria, itt-ott különösen kiemelt, egy-egy erőteljesebb hangsúly, de hát ilyesmivel sokan próbálkoznak. Majd azután biztos jön az első változat jó gyorsan, azután a második még gyorsabban, egy-két egyéni módon játszott frázis és kész – gondolnánk. Meg különben is, milyen dolog ez, nem szoktak huszonéves zongoristák nagy világcégnél, debütáló lemezükön a Goldberg-variációkkal jelentkezni, ilyet utoljára tán Glenn Gould mert tenni 1955-ben.
FOTÓ: SANGWOOD LEE
Újabb, 1981-es bejátszása kétmilliós (!) eladásnál jár. Ezeknek a felvételeknek az ismertsége, reputációja hatalmas, lehet mondani, túl vannak értékelve. Telített a piac, és akkor még nem beszéltünk azokról, akik az csak az autentikus csembalisták felvételeit képesek a Goldbergből (is) meghallgatni. Kell bátorság Ji és a kiadó részéről is ilyesfajta nyitáshoz. Tehát jön az első variáció: majdnem semmi különös, játszik Ji ki nem írt kis hangokat, hangsúlyoz itt is ott is némileg eltúlzottan, de valahogy mindezek mellett, vagy még inkább: mindezekkel együtt helyükön vannak a dolgok. Minden harmadik variáció kánon formában íródott: itt is formára, a zenei szövetre, odafigyelő józan művészt halljuk. Meglepetés a negyedik variációban következik, az első rész ismétlésekor szinte saját kompozíciót hallunk, idegen hangokkal, dzsesszes stílusban; de azután megnyugszanak a dolgok, a második részben már az ismétléskor is az eredeti mű szólal meg.
Ji-Yong Kim – ma már egyszerűen csak Ji – 1992-ben született Dél-Koreában. Ötévesen kezdett zongorázni, kilenc éves volt, amikor szüleivel New Yorkba költözött, Tíz évesen a legfiatalabb zongorista volt, aki a New York-i Filharmonikusok fiatal művészek számára kiírt versenyét megnyerte. A Juilliard School of Music-ban végzett, azóta rendszeresen koncertezik, ez a harmadik lemeze.
Ji kísérletei a zenei anyag egyénivé tételére nem visszatetszőek sem itt, sem a későbbiekben, amikor díszítő hangokat alkalmaz, különös hangsúlyokat dob be, még abban az őrületben is van rendszer, amit a 29. variációban művel. Itt is és néhol máshol is nagyon gyorsan játszik valóban, de ezzel nem fedi el dolgok értelmét. Feltűnik, hogy még akkor sem, amikor kozmikus sebességre kapcsol. Minden extravagánsnak tűnő dolog, amit csinál, egy nagyon józanul kitervelt, minden hangra figyelő zenei alapra épül, és sohasem válik egyetlen gondolat megszállottjává. A 30 variációból álló sorozat hatalmas, bonyolult építmény, előadása kihívás, éreztetni kell a zenei konstrukciót, technikával bírni kell azt, hogy minden hangon ott kell lenni, nincs lazítás, és még élvezetes hallgatni valót sem árt nyújtani. Ji egyszerűen csodát művel.
Infó:
J.S. Bach Goldberg-variációk
Ji (zongora)
Warner, 2018
