Formálódik a kereszténydemokrácia magyar modellje: a miniszterelnök jogtalan előnyt könyökölt ki magának a rendelőben, Bayer Zsolt a második világháborús népirtásnál is nagyobb bűnnek nevezte a menekültek befogadását (v.ö. Máté 25,31-46: „idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok … amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek”), a Fidesz pedig az alaptörvénybe kérte a hajléktalanság betiltását. Mindezt egyetlen nap alatt.
Az utóbbi ügy kapcsán, túl az emberi méltóság fogalmán, meg azon a tényen, hogy a mérsékelt éghajlati övben, ahol a télen akár mínusz húsz fok alá is csökkenhet a hőmérséklet, a lakhatás alapvető emberi jognak számít (mivel az élethez való alapjog része; akinek nincs tető a feje fölött, az télen nagy eséllyel megfagy – a legutóbbi téli szezonban száznál több honfitársunkkal végzett a fagyhalál), volna itt egy súlyos alkotmányjogi probléma is. Konkrétan az, hogy ha a lakhatáshoz való jogot nem biztosítja az alaptörvény, a hajléktalanságot viszont törvényen kívül helyezi és kriminalizálja, az fölveti egy sor durva jogsértés lehetőségét. Kezdve azzal, hogy nincs minden településen hajléktalanszálló, egészen odáig, hogy maga az új, 2011-es alkotmányféleség deklarálja „az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”, amit a hajléktalan emberek számára igen nehéz lesz biztosítani az érintettek létszámához képest elégtelen férőhellyel működő, a magán- és a családi élet zavartalanságát garantáló alkotmányos előírás betartására képtelen kényszerszállásokkal.
Mindezzel természetesen nem az utcán élés, hanem az emberhez méltó lakhatás joga mellett érvelünk, tudva, hogy akik félre akarják, azok félre is fogják érteni – ahogy a fenti esetekben is, nyilván a keresztényi szeretet jegyében.
