Előfizetés

Vizesnonszensz

Legutóbb december 4-én volt fotója!

Tarlós István főpolgármester teljes vereségével járt a közte és Bús Balázs óbudai polgármester között a Római-part árvízvédelme ügyében évek óta folyó politikai csata. Látszólag abban a döntéshozatali javaslatban, amit közösen a Fővárosi Közgyűlés mai ülése elé bocsátottak, Bús gátépítési nünükéjével egyforma súllyal szerepel egy azzal konkurens, a zöldebb gondolkodású vízmérnökök kedvében járó gátügyi alternatíva – sőt még a környezetvédők egy elkötelezett csoportja számára igazán szívmelegséget hozó gátváltozat is, rögtön elsőként –, ám az előterjesztésben érvek csak a Bús-terv mellett vannak. Ezért nyilvánvaló, hogy megszavaztatni ezt fogja Tarlós (aki a mindeddig kizárólagos lehetőségként lobogtatott, a Közgyűléssel már többször jóváhagyatott saját változatát most bele sem tette az előterjesztésbe).

De e személyi különbségek nem érintik azt, hogy egylényegűek ők, és közös a szellemük: a felelőtlenség.

Mindketten olyan döntést igyekeztek/igyekszenek rákényszeríteni a Fővárosi Közgyűlésre, aminek eredményeképp az árvízvédelem fővédvonala, ami most a parttól 200 méterre, a Nánási út – Királyok útja mentén húzódik, a partra kerülne át: a Tarlós által eddig támogatott változat esetében a part élére épülne gát, közterületen; a Bús-féle változatban a parti kerítések-telekhatárok belső oldalán haladó nyomvonalra, a Tarlós-félénél 10–15 méterrel (helyenként ennél is kevesebbel) beljebb, magántulajdonban álló területen, az érintett telekrészletek kisajátítása mellett.

Azaz teljes az egyetértés kettejük között abban, hogy közpénzen, magyar és uniós adófizetők pénzén biztosítani kell, hogy a 200 méter szélességű, 3,5 km hosszúságú területen lévő telkek és épületek árvíz idején is megközelíthetők és használhatók legyenek. Annak ellenére, hogy ez a 70 hektárnyi terület hullámtér, és „a Fővárosi Önkormányzatnak a hullámtérben árvíz-védekezési kötelezettsége nem áll fenn” – Sárádi Kálmánné dr. főjegyző, 2017. november 7. – hanem csak „a fővédvonalon belüli területekre (mentesített árterületek) […] terjed ki”.

A parti gát lényegét ekképp világítja meg az amúgy a Tarlós-gát előnyeinek igazolására megrendelt idei „szakvélemény” (Mélyépterv Komplex Zrt., A Csillaghegyi öblözet árvízvédelmi nyomvonala Duna part illetve Nánási út – Királyok útja változatainak összehasonlítása, 9. pont): „A […] kialakult értékek, amelyek elsősorban az ingatlanok értékében fejezhetők ki, érdemben nem fognak növekedni mindaddig, amíg a szóban forgó terület a mentett oldalra nem kerül.” Értsd: ameddig nem helyezik át az árvízi fővédvonalat az ingatlanoknak a Duna felőli oldalára, gát létesítésével.

Tarlós István a december 8-i sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy különböző szakmájú – és szakmai beállítottságú – szakértőkből bizottságot állít fel, ez a testület fog majd javaslatot tenni arra, hogy vajon az általa, azaz „a főváros által támogatott módon”, a part mentén, vagy a civilek által preferált helyen, a Nánási út – Királyok útja mentén jelöljék-e ki a gát nyomvonalát. Bejelentette, hogy a grémiumnak tagja lesz az a Koncsos László professzor is, aki részt vett annak a 2017. augusztusi tanulmánynak kidolgozásában, amelyet a civil csoportok többsége támogatott (jóllehet abban a Nánási út – Királyok útja menti mellett egy kiegészítő kerítésvonali gát megépítése is szerepel). A főpolgármester közölte azt is, hogy a Fővárosi Csatornázási Műveken keresztül megbízta a Mélyéptervet összehasonlító szakvélemény elkészítésével. A feladat részeként a cég elkészítette a Nánási út – Királyok útja mentén húzódó, általa elképzelt műszaki paraméterekkel bíró gát vázlattervét.

A grémiumi tagok június 5-én adták le a városvezetésnek a megállapításaikat. A nyomvonal kérdését illetően ugyan a testület két táborra szakadt, de – mint a grémium titkára leírta – „Egyetértés született abban, hogy a Tér-Team Kft. által jegyzett 2017-es tervet elvetjük, valamint a parti sáv és maga a part természetközeli állapotának megőrzését szorgalmazzuk.” Azaz az engedélyeztetésből eredetileg Búsnak tett kényszerű gesztusként visszavont Tarlós-gát terve szakmailag megbukott. (Már a tervező maga is bírálja.)

Abban is összhang volt, hogy a Mélyépterv-féle szakvéleményt a grémium mindkét fele az összehasonlítás elvégzéséhez alkalmatlannak találta, a műszakiak mellett gazdasági okokból: „A Mélyépterv szakvélemény műszaki paraméterei összevetése táblázatában megadott értékei azt sugallják, hogy a Nánási út – Királyok útja nyomvonal a drágább, melyet becsült költségek alapján megkérdőjelezünk.”

A Fővárosnak tehát papírja van arról, hogy a költségek nem indokolják, hogy ne vegye tekintetbe a Nánási út – Királyok útja mentén húzódó, valamilyen reális műszaki paraméterekkel bíró gát alternatíváját. (Amihez persze előbb meg kell terveztetni az összehasonlítást kiálló részletességgel.)

Mint ahogyan arról is papírja van, hogy a jelenlegi mentett oldalon élők árvízvédelmi biztonsága érdekében semmilyen gát építése nem sürgős, egyik felmerült nyomvonalon sem. Hiszen a Fővárosi Csatornázási Művek legutóbb október 19-én adta írásba – éppen a főpolgármester kérésére –, hogy amennyiben a Dunába az öblözet két végén merőlegesen befutó Barát-patak és Aranyhegyi-patak árvízvédelmi rekonstrukciója megvalósul, úgy „a Nánási – Királyok úti védmű védképességének ideiglenes emelésével együtt a védekezés az öblözetben biztosítható, az FCSM az öblözet megvédésére képes”.

Így tehát a Fővárosnak minden lehetősége megvan arra, hogy intézkedést tegyen a Bús-terv további két felelőtlenségének kiküszöbölésére: a hidraulikus talajtörés veszélyének mértékét tisztázó vizsgálatok bepótoltatására (ami szükséges a zöldebb gondolkodású vízmérnökök szorgalmazta változat kerítésvonali gátja esetében is), és a hullámtér felé a Nánási–Királyok menti földtöltés előirányzott elbontásával kinyitott öblözet szakaszolásának – az esetleges sérülés következtében fellépő elárasztás lokalizálhatósága érdekében szükséges – megterveztetésére.

Charles Gati: Trianon

Amikor először olvastam el Raffay Ernő történész interjúját Trianonról, arra gondoltam, hogy egy kis iróniával kommentálom azt a részt, ahol területi revíziót javasol „egyik vagy másik” nagyhatalom segítségével. Elvégre, így a történész, „1938 és 1941 között négyszer módosították javunkra a határt, ami a korabeli nagyhatalmak segítségével történt.” Nyilván Hitler Németországára és Mussolini Olaszországára utal.

A demokratikus nagyhatalmak (G7) tragikus hétvégi konferenciája azonban elvette a kedvemet az iróniától. Nem ütöm le a magas labdát. Hiszen a nyilatkozónak abban például igaza van: Trianon valóban elfogult, igazságtalan és rosszindulatú döntés volt. Elemzése - nem úgy, mint veszélyes javaslata - szintén pontos, idézem: „A magyarok háromféleképpen viszonyulhatnak Trianonhoz. Az első: elfogadhatjuk véglegesnek a trianoni helyzetet… A második: egyes országokban magyar etnikai-területi autonómiáért kell küzdeni… [a] harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja.” Raffay az utóbbit favorizálja, mondván: „most is”, mint 1938 és 1941 között „okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat.” Ehhez kell megnyerni egy nagyhatalom támogatását.

De vajon kire gondol a történész? Náci Németország és fasiszta Olaszország nincs többé. Csak Oroszország érdekelt a határmódosításban, de egyelőre csak akkor, amikor saját határairól van szó (Ukrajna, Krím). A távoli Kína, amely óriási támaszpontot épít a Dél-Kínai- tengerben, semmi jelét nem adja annak, hogy fontolóra venné az európai határok revízióját. A demokratikus hatalmak közül az USA ugyanúgy távol tartja magát az ilyen területi kérdésektől, mint Franciaország, Anglia, vagy (különösen) a mai Németország.

Marad az Európai Unió, melynek kompetenciája kérdéses. Ki lehet zárni mindenféle katonai akció lehetőségét, de mi lenne akkor, ha egy magyar kormány autonómiát, azaz egy reálisabb célt tűzne maga elé? Fűzzük tovább a gondolatmenetet: mi lenne, ha egy magyar kormány – nem az EU fenegyereke, hanem őszinte jóakarója - megnyerné Berlin, Párizs, London, természetesen Bukarest, Pozsony és Belgrád, valamint Brüsszel jóindulatát egy átfogó autonómia-program érdekében?

A radikális jobboldal valószínűleg nekiugrana egy ilyen „félmegoldásnak”, támogatóit elkeresztelné a "csonka Magyarország" híveinek. Félő, hogy inkább egy lelkesítő, demagóg, de tartalmában üres „nem, nem, soha” kampányt kezdeményeznének a száz éves évforduló küszöbén.

Az ellenzék helyzete azonban biztatóbb. Esetleges új programpontja – autonómia a magyarlakta országokban az EU támogatásával - magába foglalná a nemzeti összefogás lehetőségét. Több ellenzéki párt azonosulhatna egy ilyen reálisabb elgondolással, mondván, a valami több a semminél. Az ellenzék taktikai előnyét is figyelembe kell venni: a magyar választók többsége pártolja az Európai Uniót - az egyetlen olyan „nagyhatalmat”, amely elősegítheti a trianoni kérdés részleges és hosszútávú revízióját.

Az infláció foglyai

A rezsicsökkentés hatása elillanni látszik. Májusban a háztartási energiaárak (a tűzifa és a PB-gáz) is elindultak hosszú, felfelé vezető útjukra, s bár a vezetékes gáz és a villamosenergia még tartja a frontot, a kormányfő válságvíziója kapcsán aligha lehet kétségünk afelől: nem sokáig. Ma még főként az üzemanyagok árának elszállása felelős azért, hogy ismét 3 százalék közelébe kúszott fel az infláció a tavalyi évhez képest, de nem kell nagy jóstehetség, hogy lássuk: hamarosan bővülni fog az áremelést generáló szolgáltatások sora.

Az infláció fogalmát eredetileg a katonai orvoslástól kölcsönözte a közgazdaság-tudomány. Azon sincs mit csodálkozni, hogy elsőként az Újvilágban kényszerültek rá az alkalmazására. Történt pedig, hogy a XIX. század második felében dúló amerikai polgárháború viharaiban azt tapasztalták, a papírpénz képtelen helyettesíteni a fémből vertet, hiszen egyszer csak elértéktelenedett. A folyamatnak azonban ekkor még nem volt neve. Így hát a harcmezőkön ügyködő felcserek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy hasonlóságot találjanak a sebek felpuffadása és a gomba módra szaporodó mennyiségű papírpénz között: mindkettőt az infláció kifejezéssel illették.

Azt már tudjuk, hogy a tíz esztendeje lezajlott gazdasági világválságot követően a közgazdasági törvényszerűségek egészen másképpen működnek, mint annak előtte. Igaz ez az inflációra is. Korábban kézenfekvő volt, hogy ha a munkanélküliség csökken és a bérek növekednek, akkor az embereknek több lesz az elkölthető pénzük. A megnövekvő kereslet pedig felfelé tornássza a fogyasztói árakat. Az elmúlt öt esztendőben azonban furcsa jelenség tanúi vagyunk világszerte. A foglalkoztatottság és a bérek növekednek, az emberek egyre többet fogyasztanak, az áruk és a szolgáltatások iránt növekszik a kereslet, és mindennek az árak növekedéséhez kellene vezetnie. De nem így történt. Hiábavalóan ösztönözték a háztartásokat, hogy az alacsony betéti kamatok miatt inkább költsenek, mint hogy megtakarítsanak. Pedig az euróövezet országaiban és Svájcban még negatív kamattal is taszítják a befektetőket. Az ügyfélnek már azért kell ott fizetnie, hogy a pénzét egyáltalán megőrizzék a bankokban, aminek az az ára, hogy végül kevesebbet kap vissza, mint amennyit elhelyezett a betétjében.

Magyarországon ezzel a fura helyzettel ugyan nem kellett megbarátkoznia a lakosságnak (a vállalkozásoknak annál inkább), de megszaporodott azoknak a száma, akik megszakították a kapcsolatot a bankokkal, mert a számlavezetési és tranzakciós díj mellett hozamra már alig számíthattak. A növekvő infláció és a lakossági befektetések mozdulatlansága - a költségekkel karöltve - hónapról hónapra tanácstalanná teszi azokat, akik a jövőjükre is gondolva megtakarítanának. Ők azok, akik ingatlanvásárlásban csak a későbbiekben gondolkodnának, a jegybank viszont az azonnali költésnek a híve. A pénzüket fialtatnák, de a jegybank nem partner ebben. Mereven tartja az alapkamatot, az inflációra is fütyülve. Miközben valamennyiünk forintja egyre kevesebbet ér.