Ferenczi József: Nyáridő '58

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:10
ÍTÉLETHIRDETÉS NAGY IMRÉÉK PERÉBEN (1958) Tanárokat minősítettek le, mások maguktól mentek FORRÁS: 1956-OS INTÉZET
Fotó: /

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

Témák
nyár1958
2018.06.16 09:10

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12