Ferenczi József: Nyáridő '58

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:10
ÍTÉLETHIRDETÉS NAGY IMRÉÉK PERÉBEN (1958) Tanárokat minősítettek le, mások maguktól mentek FORRÁS: 1956-OS INTÉZET
Fotó: /

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

Témák
nyár1958
2018.06.16 09:10

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK/
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
2019.02.17 16:00
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV /
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.
2019.02.17 15:45