Hargitai Miklós: Zsidó-keresztény gyökerek

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:30
MARABU RAJZA
Fotó: /

A kormány és személyesen a magyar miniszterelnök kommunikációjában – a nyolc évnyi "kereszténydemokrata" kormányzás után hirtelen vezérfonallá vált kereszténydemokrácia mellett – egyre többször válnak vonatkoztatási ponttá az európai kultúra zsidó-keresztény gyökerei. A kormányzati kérdésföltevés – miszerint a migrációs krízis tétje, hogy le kell-e cserélnünk a jövevények miatt ezt a (legalább) kétezer éves hagyományt – ugyanakkor azt sugallja, hogy egyáltalán nem bíznak a zsidó-keresztény tradíció erejében.

Szövetség Istennel

Az új nézetrendszert a kormányfő az újjáépíttet szabadkai zsinagógát avató beszédében fejtette ki a legrészletesebben. "Ha Európa hagyja, hogy kicseréljék a zsidó-keresztény vallási örökségén nyugvó kulturális altalaját, a jövőt mások fogják írni helyettünk (…) Közép-Európa és benne a magyarok biztonságos és élhető jövőjéhez egyetlen út vezet: a zsidó és a keresztény örökségéhez ragaszkodó Európa." Ám sem akkor, sem más alkalommal nem utalt rá, hogy miben is áll szerinte ez az örökség, és hogyan lehetne "lecserélni" - azaz miért gondolja úgy, hogy egy 550 milliós kontinens világnézeti fundamentumait megrengetheti néhány milliónyi más (mohamedán) vallású bevándorló érkezése.

A vallásos, de a nem vallásgyakorló közönség – vagyis a többség – számára sem magától értetődő, mi is a zsidó-keresztény örökség lényege, sőt az sem, hogy a zsidó és a keresztény vallás hogyan viszonyul egymáshoz. Pedig a kapcsolat szoros, ha nem is feltétlenül harmonikus: a zsidó vallásúak szerint a keresztények hite a zsidó vallásban gyökerezik, bár annak alapvető hittételeit jelentős mértékben elferdítette (a zsidók nem tekintik Jézust megváltónak és az Isten fiának, továbbra is várják a – keresztény terminológiával – messiás ószövetségi próféták által megígért eljövetelét). A fentiekből adódóan kezdetben a zsidók üldözték a keresztényeket, majd amikor a Római Birodalomban a kereszténység gyakorlatilag államvallássá vált, a szereposztás megfordult - mindez azonban ugyanúgy nem érintette az említett fundamentumokat, mint később délről a mórok, keletről pedig a törökök erőszakos hittérítéssel párosuló európai inváziója. Világnézeti szempontból a zsidó és a keresztény vallás is monoteista, mindkettő egy emberszerető, az emberrel szövetséget kötő Isten köré szerveződik. (Ugyanúgy, ahogy egyébként az iszlám vallás is.) Ilyen szövetségből a keresztények eggyel többet ismernek (el), mint a zsidók, előbbiek szerint ugyanis Jézus megújította a mózesi szövetséget, és a felebaráti szeretetet állította a középpontba. Mindkét vallás hívei hisznek az isteni gondviselésben, és abban, hogy az Isten örökkévaló, de csak a keresztények között számít megkerülhetetlennek a minden emberre (így az ellenségre is) érvényes szeretetparancs.

Noétól Mózesig

A tulajdonképpeni örökséget – a zsidó-keresztény hagyomány magját – azok a törvények jelentik, amelyeket az Isten adott az embereknek. Ezek közül a keresztény kultúrkörben a tízparancsolat a legismertebb, a legelső azonban az a törvénycsomag, amelyet Noé kapott a vízözön után: a zsidó és a keresztény tradíció szerint az Isten első ízben Noéval kötött ún. feltételes szövetséget (aminek lényege, hogy ha az emberek teljesítik a törvényeket, akkor számíthatnak az isteni ígéretek teljesülésére): "Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat. Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, a melyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert. (…) Én pedig íme szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal tiutánatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és sohasem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére."

Később Ábrahám a következő ajánlatot kapta: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei."

A mózesi törvények a fentieket olyan előírásokkal is kiegészítették, amelyeket betartva azok is üdvözülhetnek, akik nem tartoznak a választott néphez, vagyis a zsidósághoz. A bálványimádás, az istenkáromlás, az emberölés, a vérfertőzés és házasságtörés, a lopás tilalma később a tízparancsolatban is megjelenik, és ott már föl sem merül az a körülmény, hogy az Isten leszármazási (faji) alapon válogatna az emberek között.

Ki a felebarátom?

Az irgalmas szamaritánus bibliai (pontosabban újszövetségi) története nem is érthető meg az ószövetségi logikával. A szamaritánusokat a korabeli zsidók megvetett idegennek tekintették, akikre nem terjed ki az üdvözülésre vonatkozó isteni ígéret, vagyis a tulajdonképpeni szövetség. Lukács evangéliuma szerint azonban "Előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse Jézust, és ezt kérdezte: - Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus azt felelte: - Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? A törvénytudó így válaszolt: - Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Jézus ezt mondta neki: - Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő azonban igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: - De ki az én felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: - Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, megverték, azután félholtan otthagyták, és elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő szamaritánus viszont, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: - Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: - Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj."

A példázatot nehéz másképp értelmezni, mint hogy az isteni jóindulat nem leszármazási vagy vallási alapon "jár", hanem azoknak lesz részük benne (származástól és felekezettől függetlenül), akik gyakorolják a felebaráti szeretetet. Az ún. zsidó-keresztény hagyománynak történelmi távlatból nézve éppen az a központi gondolata, hogy aki az isteni törvényt megtartja – ide értve az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását is -, annak nincs a földön félnivalója.

Elhallgatott örökség
A közelmúltban Magyarországon járt Douglas Murray "sztárújságíró" (a sztárság mindig relatív: a Facebookon 17 ezren kedvelik, miközben például Vujity Tvrtko-t 242 ezren), akit Orbán Viktorral látszólag rokon nézetei miatt kézről kézre adott a kormányoldali média. Murray következetes bírálója a megengedő európai bevándorláspolitikának, ugyanakkor a szigorítást sürgetők azon szűk kisebbségéhez tartozik, akik nem hallgatják el, hogy a kontinens jelenlegi migrációs viszonyait alapvetően meghatározta a második világháború után a vendégmunkások szervezett betelepítése, többségében mohamedán országokból (a mohamedán hátterű európai lakosság döntő hányada vendégmunkásként érkezett, vagy vendégmunkás szülők leszármazottja). Azt viszont soha nem hangoztatja, hogy mindez – ahogyan például az Európai Unió létrehozása is – a kontinens kereszténydemokrata örökségének része: Svédországot leszámítva a munkaerőimportban számottevően érintett összes európai országban kereszténydemokraták kormányoztak, amikor – a nagyvállalatok kérésének engedve, a szakszervezetek ellenállását letörve, a bérek leszorítása érdekében is – milliószámra költöztették ide a más vallású munkaerőt.



Szerző
2018.06.09 09:30

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00