Hargitai Miklós: Zsidó-keresztény gyökerek

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:30
MARABU RAJZA
Fotó: /

A kormány és személyesen a magyar miniszterelnök kommunikációjában – a nyolc évnyi "kereszténydemokrata" kormányzás után hirtelen vezérfonallá vált kereszténydemokrácia mellett – egyre többször válnak vonatkoztatási ponttá az európai kultúra zsidó-keresztény gyökerei. A kormányzati kérdésföltevés – miszerint a migrációs krízis tétje, hogy le kell-e cserélnünk a jövevények miatt ezt a (legalább) kétezer éves hagyományt – ugyanakkor azt sugallja, hogy egyáltalán nem bíznak a zsidó-keresztény tradíció erejében.

Szövetség Istennel

Az új nézetrendszert a kormányfő az újjáépíttet szabadkai zsinagógát avató beszédében fejtette ki a legrészletesebben. "Ha Európa hagyja, hogy kicseréljék a zsidó-keresztény vallási örökségén nyugvó kulturális altalaját, a jövőt mások fogják írni helyettünk (…) Közép-Európa és benne a magyarok biztonságos és élhető jövőjéhez egyetlen út vezet: a zsidó és a keresztény örökségéhez ragaszkodó Európa." Ám sem akkor, sem más alkalommal nem utalt rá, hogy miben is áll szerinte ez az örökség, és hogyan lehetne "lecserélni" - azaz miért gondolja úgy, hogy egy 550 milliós kontinens világnézeti fundamentumait megrengetheti néhány milliónyi más (mohamedán) vallású bevándorló érkezése.

A vallásos, de a nem vallásgyakorló közönség – vagyis a többség – számára sem magától értetődő, mi is a zsidó-keresztény örökség lényege, sőt az sem, hogy a zsidó és a keresztény vallás hogyan viszonyul egymáshoz. Pedig a kapcsolat szoros, ha nem is feltétlenül harmonikus: a zsidó vallásúak szerint a keresztények hite a zsidó vallásban gyökerezik, bár annak alapvető hittételeit jelentős mértékben elferdítette (a zsidók nem tekintik Jézust megváltónak és az Isten fiának, továbbra is várják a – keresztény terminológiával – messiás ószövetségi próféták által megígért eljövetelét). A fentiekből adódóan kezdetben a zsidók üldözték a keresztényeket, majd amikor a Római Birodalomban a kereszténység gyakorlatilag államvallássá vált, a szereposztás megfordult - mindez azonban ugyanúgy nem érintette az említett fundamentumokat, mint később délről a mórok, keletről pedig a törökök erőszakos hittérítéssel párosuló európai inváziója. Világnézeti szempontból a zsidó és a keresztény vallás is monoteista, mindkettő egy emberszerető, az emberrel szövetséget kötő Isten köré szerveződik. (Ugyanúgy, ahogy egyébként az iszlám vallás is.) Ilyen szövetségből a keresztények eggyel többet ismernek (el), mint a zsidók, előbbiek szerint ugyanis Jézus megújította a mózesi szövetséget, és a felebaráti szeretetet állította a középpontba. Mindkét vallás hívei hisznek az isteni gondviselésben, és abban, hogy az Isten örökkévaló, de csak a keresztények között számít megkerülhetetlennek a minden emberre (így az ellenségre is) érvényes szeretetparancs.

Noétól Mózesig

A tulajdonképpeni örökséget – a zsidó-keresztény hagyomány magját – azok a törvények jelentik, amelyeket az Isten adott az embereknek. Ezek közül a keresztény kultúrkörben a tízparancsolat a legismertebb, a legelső azonban az a törvénycsomag, amelyet Noé kapott a vízözön után: a zsidó és a keresztény tradíció szerint az Isten első ízben Noéval kötött ún. feltételes szövetséget (aminek lényege, hogy ha az emberek teljesítik a törvényeket, akkor számíthatnak az isteni ígéretek teljesülésére): "Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat. Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, a melyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert. (…) Én pedig íme szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal tiutánatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és sohasem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére."

Később Ábrahám a következő ajánlatot kapta: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei."

A mózesi törvények a fentieket olyan előírásokkal is kiegészítették, amelyeket betartva azok is üdvözülhetnek, akik nem tartoznak a választott néphez, vagyis a zsidósághoz. A bálványimádás, az istenkáromlás, az emberölés, a vérfertőzés és házasságtörés, a lopás tilalma később a tízparancsolatban is megjelenik, és ott már föl sem merül az a körülmény, hogy az Isten leszármazási (faji) alapon válogatna az emberek között.

Ki a felebarátom?

Az irgalmas szamaritánus bibliai (pontosabban újszövetségi) története nem is érthető meg az ószövetségi logikával. A szamaritánusokat a korabeli zsidók megvetett idegennek tekintették, akikre nem terjed ki az üdvözülésre vonatkozó isteni ígéret, vagyis a tulajdonképpeni szövetség. Lukács evangéliuma szerint azonban "Előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse Jézust, és ezt kérdezte: - Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus azt felelte: - Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? A törvénytudó így válaszolt: - Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Jézus ezt mondta neki: - Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő azonban igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: - De ki az én felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: - Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, megverték, azután félholtan otthagyták, és elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő szamaritánus viszont, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: - Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: - Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj."

A példázatot nehéz másképp értelmezni, mint hogy az isteni jóindulat nem leszármazási vagy vallási alapon "jár", hanem azoknak lesz részük benne (származástól és felekezettől függetlenül), akik gyakorolják a felebaráti szeretetet. Az ún. zsidó-keresztény hagyománynak történelmi távlatból nézve éppen az a központi gondolata, hogy aki az isteni törvényt megtartja – ide értve az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását is -, annak nincs a földön félnivalója.

Elhallgatott örökség
A közelmúltban Magyarországon járt Douglas Murray "sztárújságíró" (a sztárság mindig relatív: a Facebookon 17 ezren kedvelik, miközben például Vujity Tvrtko-t 242 ezren), akit Orbán Viktorral látszólag rokon nézetei miatt kézről kézre adott a kormányoldali média. Murray következetes bírálója a megengedő európai bevándorláspolitikának, ugyanakkor a szigorítást sürgetők azon szűk kisebbségéhez tartozik, akik nem hallgatják el, hogy a kontinens jelenlegi migrációs viszonyait alapvetően meghatározta a második világháború után a vendégmunkások szervezett betelepítése, többségében mohamedán országokból (a mohamedán hátterű európai lakosság döntő hányada vendégmunkásként érkezett, vagy vendégmunkás szülők leszármazottja). Azt viszont soha nem hangoztatja, hogy mindez – ahogyan például az Európai Unió létrehozása is – a kontinens kereszténydemokrata örökségének része: Svédországot leszámítva a munkaerőimportban számottevően érintett összes európai országban kereszténydemokraták kormányoztak, amikor – a nagyvállalatok kérésének engedve, a szakszervezetek ellenállását letörve, a bérek leszorítása érdekében is – milliószámra költöztették ide a más vallású munkaerőt.



Szerző
2018.06.09 09:30

Ismét aktuális a fasizálódó fővárosban játszódó darab

Publikálás dátuma
2018.10.14 15:08

Fotó: / Turay Ida Színház
És vannak, akik valószínűleg nem fogják fel, mit tapsolnak.
Többen is megkérdezték: most bemutatják a Kabarét?! És bambultak rám csodálkozva. Hát igen, a történelem valahogy ismét aktuálissá tette John Kander és Fred Ebb közismert musicaljét, úgy látszik annyira, hogy már-már merészségnek tűnik bemutatni. Ugyanakkor ott a levegőben, hogy hűha, ebben bizony most van gyúanyag. Tavasszal a Miskolci Nemzeti Színház is műsorra tűzte, Mohácsi János intenciói szerint. Több mint három éve a Budapest Bábszínházban került színre, Alföldi Róbert revelatív rendezésében. Most pedig a Turay Ida Színházban veselkedtek neki, Koltay Gábor elgondolásainak megfelelően.
A történet a fasizálódó, a kezdődő kirekesztések idején mindinkább puskaporossá váló Berlinben játszódik, ahol fokozatosan félelemmel telítődik a légkör. És hát, ugye most mi is átéljük az erőteljes jobbra, sőt szélsőjobbra tolódást, nálunk is egyre többen és többen félnek, vagy éppen eliszkolnak az országból, és az újfasizmus is markánsan megjelent mifelénk ugyanúgy, mint Európa-szerte. A színház pedig érzékeli ezt, és reagál rá, úgy látszik, még az olyan alapvetően könnyed, szórakoztató darabokat műsorra tűző teátrum is, mint a Turay. Bár tavaly azért a Vértestvérek című musicallel letették a voksot egy fajsúlyos, tragikus zenés darab mellett. És most itt a Kabaré, lényegében ideális környezetben, hiszen ez a színház, amely már kissé a külvárosban van, s amely belül a vörös drapériáival, a húszas, harmincas éveket idéző elegáns, de mégis kissé lepukkant miliőjével fölöttébb hasonlíthat arra a Kit-Kat Klubnak nevezett lokálra, ahol a cselekmény jó része játszódik, és ahol a műsorban is érzékelhetővé válik a fasizálódás folyamata. Vagyis még egy kis bár revüműsorába is beférkőzik a fölülről sulykolt ideológia, ahogy a magánéletbe. És hát nem kell mondanom, hogy ezzel megint csak párhuzam vonható a mával.
A történet először regény formában létezett, aztán megjelent Broadway musicalként, majd a filmváltozat végigsöpört a világon, és nyolc Oscar-díjat zsebeltek be érte az alkotók. Hozzánk 1974-ben érkezett meg, és döbbenetes erővel hatott. Nem csak segélykiáltás volta, hogy ilyen soha, de soha ne történjen meg még egyszer a földkerekségen, hanem a rendező, Bob Fosse bámulatos profizmusa is. Felhasználva a show műfaj teljes eszköztárát, szórakoztató, sőt mulattató, de mégis dermesztően döbbenetes filmet csinált. És ki ne emlékezne, aki látta, Liza Minnellire Sallyként, a bárénekesnőként, aki parádésan énekel és táncol, és nem akarja tudomásul venni, hogy ebben a valaha virágzó városban már neki is ég a lába alatt a talaj. És ott van a filmben Joel Grey is konferansziéként, ez a meghatározhatatlan nemű, ravaszul okos, éles szemű ember, aki mindent lát, sok mindent közhírré is tesz, de közben azért igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez.
Alighogy bemutatták nálunk a filmet, főiskolai vizsgaelőadás is készült a darabból az Ódry Színpadon. Erre először mindenki csak legyintett, hogy a fenébe lehetne ilyen látványos szuperprodukciót, amit bámulatosan profi színészek adnak elő, bezsúfolni, a kezdetleges technikájú Ódry Színpadra és színinövendékekkel „elővezetni?” De azért akkora volt az érdeklődés, hogy a széksorok mentén is olyan sűrűn álltunk, mint a 6-os villamoson csúcsforgalomban. Aztán lett csodálkozás, ámulat és bámulat! Kiderült, hogy a darab több olyan elemet tartalmaz, amit a film legfeljebb csak érint, ilyen például az idős zöldséges, meg a szobáit kiadó ugyancsak idős panziós nő szerelme, és majdnem létrejövő házassága, ami már a lábra kapó fasizmus miatt hiúsul meg. Szinetár Miklós rendezése lendületes volt, fantáziadúsan telis-tele ötlettel, humorral, lefegyverző játékossággal, és megrázó fájdalommal. Az is kiderült, hogy nem feltétlenül szükségesek a darab előadásához szupersztárok, hiszen végül is egy ramaty kis lokálban sincsenek azok. Vándor Éva ugyanúgy fergeteges Sally volt, mint amilyen konferanszié Cseke Péter. És máig emlékszem zsidó zöldségesként Dunai Tamásra, ahogy egy ananásszal a kezében szerelmet vall szentimentálisan, de mégis szarkasztikus humorral. Ez a dal egyébként a mostani verzióból kimaradt, szerintem nem helyesen, mert erőteljes dramaturgiai funkciója van, amiatt, hogy megmutatja, a túlcsorduló érzelmek a történelem viharában hogyan jutnak majd el a lelkek kényszerű eljegesedéséig.
Az Ódry után Szinetár színre vitte a Kabarét az Operettszínházban is, amit aztán számos premier követett. A Madách is bemutatta a maga variációját, Szirtes Tamás rendezésében, sőt Miskolctapolcán, a szabadtéri színpadon, Tasnádi Márton rendezett egy olyan produkciót, amihez az országban éppen futó három Kabaré előadásból válogatta össze a neki leginkább tetsző színészeket. Ebből Psota Irénre emlékszem leginkább, aki panziós vénkisasszonyként döbbenetesen siratta el az egész életét, amikor úgy érezte, hogy a férjjelölt zsidó volta miatt le kell mondania a házasságról. És közben remek portrét festett az örök kispolgárról, aki ugyan mindig megalkuszik, de van benne erő és akarat a túléléshez.
Koltaynak nincs olyan különös egyéni víziója a darabról, mint Alföldinek volt a Bábszínházban vagy Bozsik Yvette-nek a Centrálban, ahol egyébként a nácik behízelgő, édeskésen hamis dalát hideglelős módon, erős tapssal fogadta a közönség, és akadtak olyanok is, akik együtt dúdolták a színészekkel. Most is megtapsolják egy kicsit, ők valószínűleg nem fogták föl, hogy mit tapsolnak. De a darab elejétől végéig minden aktualizálás nélkül, ezúttal is hat. Kisfaludy Zsófia szeszélyes, kívánatos, izgalmas Sally, jó énekhanggal. Cservenák Vilmos rókaképű, hol szimpatikus, hol tenyérbemászó konferanszié. Mikó István és Hűvösvölgyi Ildikó megható idős pár, jól érzékeltetik, ahogy feltámad bennük a remény a takaréklángon pislákoló boldogságra, aztán elhal. Barsi Márton a Berlinbe érkező amerikai író, aki szerelemre lobban Sally iránt, és világosan látja mi történik a városban. Pásztor Máté a barátjának mutatkozó náci. Détár Enikő jó érzésű prostituáltként igyekszik minden körülmények között megélni. Darvasi Ilona olyan díszletet eszelt ki, hogy forgószínpad nélkül is minden megtörténhessen, Vesztergombi Anikó nagy vonalakban korhű jelmezeket tervezett, Borbély Krisztina még a díszletezőt is megkoreografálta.
Nagy kár, hogy nincs élő zene, akár két-három muzsikus is több lenne, mint a magnóról szóló „konzerv.” De az előadás így is él, hat, elgondolkoztat. A Kabaré sajnos aktuális.
2018.10.14 15:08
Frissítve: 2018.10.14 15:08

Igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal

Publikálás dátuma
2018.10.14 13:46

Fotó: Shutterstock/
A téglagyár emlékei.
Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.
2018.10.14 13:46
Frissítve: 2018.10.14 13:46