Kácsor Zsolt: Utazás Ferihegyről Ferihegyre

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:25
FOTÓ: NÉPSZAVA
Fotó: /

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

2018.06.16 09:25