Kácsor Zsolt: Utazás Ferihegyről Ferihegyre

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:25
FOTÓ: NÉPSZAVA
Fotó: /

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

2018.06.16 09:25

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36