Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT
Fotó: /

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

2018.06.16 09:20

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36