Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT
Fotó: /

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

2018.06.16 09:20

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12

Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
Fotó: /
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
2019.01.20 11:00
Frissítve: 2019.01.20 11:00