Sok baj és egy kevés remény

Publikálás dátuma
2018.06.18 08:11

Fotó: /

Ez sokaknak nem fog tetszeni, mert a szocialistákról nem divat jót írni. De van abban valami hősies, hogy még mostani leromlott, partvonalra szorított helyzetükben is igazi választást tartanak. Olyat, amelyiken, mint kissé szarkasztikusan írta az egyik internetes lap, reggel még nem lehet tudni, ki lesz estére a pártelnök. Üdítő színfolt lehetne ez a magyar politikában, ha jobban kitűnne a szürke rengeteg árnyalata közül. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet a Fidesz vagy akár csak a kereszténydemokraták esetében! Nem megy? Hát ez az.

Kádár János úgy ment el a pártkongresszusokra, hogy zsebében kis kockás papíron előre ott lapult a Politikai Bizottság tagjainak névsora. A küldöttek csodák csodájára mindig azokat szavazták meg, akiket ő javasolt. Ugyanez a helyzet a mai kormánypártnál is: minden "káderkérdés" egy személy kézben fut össze. Orbánnal szemben egyszer elindult az ősfideszes Wachsler Tamás - nem bocsájtották meg neki.

Az MSZP nemcsak vallott elveiben, de gyakorlatában is demokratikus párt, minden ebből fakadó gyengeséggel és erővel. Szétbeszélnek, szivárogtatnak, egymással is hadakoznak, nem állítják, hogy monolitként viselik az ellenfelek támadásait. (Ez, mondjuk, vicces is lenne.) Néha kész csoda, hogy megférnek egy pártban. De egyre nehezebb számolni, hanyadszor cáfolnak rá a közeli végükről szóló jóslatokra. Ami persze nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetből talpra fognak tudni vergődni, csak azt, hogy eddig állták a csapásokat, és még mindig kint vannak a csatamezőn.

Tóth Bertalan 54 százalékos többsége számszakilag egyértelmű, politikailag törékeny. Főleg úgy, hogy helyettese nem az ő nevében néhány napja "csapatot" hirdető Ujhelyi István lett, hanem az elnöki posztról kevéssel lemaradt Mesterházy Attilához közel álló Szakács László. Vagyis az MSZP úgy választott elnököt, hogy rögtön meg is kötötte a kezét. Az új vezetőnek ezért először is kompromisszumot kell találnia a vesztesekkel, mert az eredmény alapján a jövőbeli döntéseknél is számolni kell az érveikkel. De az alulmaradók részéről is érdemes keresni a kiegyezést, mert a belső harcoknak a két év múlva esedékes következő tisztújításig nincs értelmük: ha a pártnak nem lesz legalább egy kis sikerélménye jövőre, az európai parlamenti és önkormányzati választásokon, akkor hamarosan még a mostani helyzet után is nosztalgiát fognak táplálni. Nem biztos, hogy ennek van jelentősége, de Tóth és Szakács régóta ismeri egymást, mindketten baranyaiak.

A szocialistákat jogosan gyötri a frusztráció, amiért nem sikerült megakadályozniuk a Fidesz alkotmányozó többségét. Ráadásul el kell viselniük azoknak az ellenzéki választóknak a mérgét is, akik, bár nem sok alappal, de Hódmezővásárhely után már egyenesen a győzelemben reménykedtek. Ilyen dolog a remény: akkor is van, amikor nincs rá ok. Paradox módon ez ad esélyt az MSZP-nek, mert a változást akarók nem sokáig viselik el a reménytelenséget. Lehet másé a hatalom és a pénz, dolgozhat másnak a világpolitikai környezet. A reményből olykor pici is elég.

Szerző
2018.06.18 08:11

Megváltó kerestetik

Egy tiszta fejű és kezű budapestinek április 8. óta nem lehetnek kétségei afelől, hogy a főváros full extrás orbáni bedarálása nem maradhat el. Magam is az „éles szeműek” közé tartozom, számos segélykiáltást hallattam az említett dátum óta, természetesen érdemi és tömeges lájkolás nélkül. Abban is voltam bátor biztosnak lenni, hogy a felcsúti miniszterelnök az a fajta, aki akkor és addig üti a vasat, amikor és amíg meleg. Nyilvánvaló, hogy sokat dicsért „politikai” érzéke haláláig nem fogja cserbenhagyni. (Ne firtassuk, mihez való ez az érzék. Tény, hogy politikai érzékről pozitív értelemben szokás beszélni. Nem szoktuk Sztálint kitűnő szervezőnek jellemezni a Gulág-rendszer felépítése miatt. Pedig ügyesen csinálta. Senki jobban.) 
Orbán most jól vette észre, hogy a régóta tervezett „mackó-döntés” (bankrablás- zsargonban) esedékes és megcsinálható, mert mindenki kábult, vagy alszik. És sajnos nem „zöldmezős beruházásról” van szó. Jól elő van készítve minden. Budapest főpolgármestere rövid pórázon van tartva. Közben a fővárost a kormány kifosztotta, és hogy ne érhesse szó a (felcsúti) ház elejét, fölszámolt minden autonómia lehetőséget, amit csak tudott. Ügyesen, csaknem 90 százalékos sikerrel. A választott tisztségek kilencven százaléka fideszes markokban van, közvetlenül Felcsútra bekötve. Nem talicskázzák a (lopott) pénzt, hanem daruzzák! Mindez lehet „törvényes”, de abszolút nem alkotmányos, sőt még az ő nemzeti alaptörvényükbe is ütközik. Nem néha, kicsit, hanem állandóan, durván. 
Bennünket, budapestieket a főpolgármesternek és a Fővárosi Közgyűlésnek (meg a főügyésznek, de ezt én sem gondolom komolyan), kellene megvédeni a kormány törvényes és törvénytelen önkényétől. Bársonyos modorú, túlművelt városvezetőnk státusáról már volt szó (rövid póráz). A képviselő testület Felcsútra bekötött részéről ugyancsak megemlékeztünk. Ők a helyükön vannak, teszik a dolgukat. Sunyítanak és követik a központi szotyolázóból érkező parancsokat, és fölkapják a suskát. 
De mit tesznek az úgynevezett ellenzéki pártokat szimbolizáló testületi tagok? Hát semmit! Illetve valamit azért tesznek. A suskát ők is fölcsipegetik, és a közgyűlési napon lemeztelenítik a feneküket, hogy a pórázától néhány órára megszabadított erős jellem mogyoró pálcával alaposan ellássa a bajukat. Ezért aztán sírnak, ebből tudjuk, hogy ők az ellenzékiek.
Ezek után a dolgokban járatlan olvasó fölteszi a kérdést, mi szükség van további eszkalációra, hiszen máris mindent visznek. Igen, csakhogy április 8. figyelmeztette őket, hogy a főváros könnyedén lerázhatná magáról a nemzeti együttműködést, orbánostól, tarlósostól. Ugyanis az itt leadott szavazatok jóval több mint két harmada Orbán elleni volt. Ők észrevették, és cselekszenek. Az amortizált és hiteltelenített úgynevezett ellenzék semmit sem vett észre. Sebeit nyalogatja, vagy kiporolt fenekét fájlalja. Kinek mije van. A pestiek persze látnak mindent, vagy százezren mentek ki tüntetni, de nem akadt senki a szónokok között, aki tudta volna, miért vagyunk ott. Éljen a haza, menjetek haza! Így történt.
És így folytatódik?  
2018.08.15 08:19

Médiamucsaizmus

A nemzetközi rádiózás nagyon régi, már 1923-tól működtek külföldi adók: London, Berlin, Moszkva már azokban az időkben márka volt. A világháborús megszállásokat mindig kísérték vevőkészülék elkobzások, beszolgáltatások. A hírmonopólium már akkor része volt a hadviselésnek. De a hidegháború kezdetétől vált mindez világpolitikává. A szovjet ellenőrzésű térségben igazán csak a rádióval lehetett külföldről alternatív hírforrásokat életben tartani. Az amerikaiak Münchenből működtetett Szabad Európája/Szabadság Rádiója valóban tevőleges részese volt a nyugati győzelemnek 1989-ben és utána. Az, ami belőle megmaradt, 1995 óta Prágából sugároz, és ad munkát poszt-szovjet, balkáni, sőt újabban különböző közel-keleti disszidenseknek. A legendás archívumot Soros megvásárolta és Budapestre hozta. 
Értem a legújabb szóbeszédet a magyar Szabad Európa felélesztéséről, még ha gyorsan cáfolták is a hírt. Minden eszköz jól jönne, hogy bizonyítsuk, Magyarország biztosan nem demokrácia. Hogy átléptünk valamilyen piros vonalat. Ha az amerikaiak ismét megnyitnák Prágában a magyar szerkesztőséget, ezt végre ők is tanúsítanák. De a dologgal két probléma is van: az első médiapolitikai. A másik rádiótechnikai.
Lényegében a 90-es évek óta folynak az utóvédharcok a Szabad Európa rádió körül. Modernizálták, ahol lehetett, de a pénz folyamatosan fogy, a müncheni aranykorhoz képest harminc év óta folyamatosan adnak fel pozíciókat. Először túl drága volt Németország, azután feladták a közép-európai adásokat, végül már a 24 órás adásokat sem tartják fenn a legtöbb poszt-szovjet nyelven. Egy ideig még béreltek ugyanitt középhullámú sávokat, azután ezt megnehezítették a helyi rendszerek, így már majdnem mindenütt meg is szűntek. Tudtommal most teljes frekvenciákat sehol sem bérelnek. Nyitottak viszont szerkesztőséget perzsául és az afgán közönségnek. Igaz, azt senki sem tudja, ezeket ott ki hallgatja. 
Akkor most itt akarnák valakik erősíteni a Szabad Európát? S amikor a NATO arra akarja rávenni a tagállamokat, hogy költsenek többet a közös védelemre, akkor párhuzamosan, hogy a kormányoknak megjöjjön ehhez az étvágya, még működtetnének nekik egy alternatív fellázító rádióállomást is? Ugye, ezt nem vehetjük komolyan. De a költségvetés és a politikai korlátok egyébként is keverednek. Mindez így együtt eredményezi, hogy  legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek? 
A nemzetközi híranyag költségei egyébként nem túl magasak. Az alapcsomag nemzetközi, azt fordítják és szűrik valamennyire – többnyire angolból. De hát a magyaroknak vagy a lengyeleknek ilyen nemzetközi hírből úgyis van elég. Én most is figyelek néhány szabad-európás regionális programot. Ami érdekes bennük, azok a helyi hírek, ráadásul a nemzeti értelmiség ízlését követő kiszerelésben. Ezeket viszont babra munka összeszedni, és ez a legdrágább része az előmunkának is. Ezért az amerikai bejelentés román és bolgár programok felélesztéséről aligha komoly. Ellentmond a SZE jelenlegi logikájának, általában a technikai trendeknek, ráadásul a bolgár és román szabad sajtóról nemzetközi viták sem voltak.
Egy magyar Szabad Európa ilyen körülmények között tartalmában nem sokban térne el - mondjuk - a Klubrádiótól. Amelynek jól bejáratott, stabil pesti közönsége van. Ezt nem nagyon lehet bővíteni, mert a napi politikai rádió iránti érdeklődés - nem választási szezonban - korlátozott. Vidéken még lehetne terjeszkedni, de az esetleges Szabad Európa ott éppúgy nem kapna frekvenciákat, mint a mai magyar progresszívek. Persze létezik internetes rádió, vannak letölthető műsorok, ezer más. Új tömegeket ezeknek a nemzetközi rádióknak ilyesmi azonban nem hoz.
A negyven évvel ezelőtti külföldi adások emlékének újrafényesítéséhez rendszerint ma a vevőkészülékek is hiányoznak. Vagyis a hagyományos rövidhullámot a háztartások elsöprő többségében ma nincs min hallgatni. Sokat szenved ettől a Szabad Európa még ott is, ahová még ad(na). Egész napos külföldi hírtévéből ismerek több arabot, perzsát, kínait, oroszt. Kisebb nyelveken egyet sem. De ha nincs válság, háború, hírvákuum, a közönség órákon át ilyen műsorokat biztosan nem néz.
Ifjúkorunk rádiós izgalmi emlékeit nyilvánvalóan ma nem tarthatjuk életben. Egyébként is, nincs annál lehangolóbb, mint találkozni néhány évtizedes szünet után valamely régi táncpartnerünkkel az egykori Duna-parti Ifjúsági Parkból. Beleélni magunkat az ilyen emlékekbe többnyire szánalmas. De hasonló töredékekből politikai álmokat mángorolni kifejezetten mucsaiság.
Legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek?
2018.08.15 08:18