Sok baj és egy kevés remény

Publikálás dátuma
2018.06.18 08:11

Fotó: /

Ez sokaknak nem fog tetszeni, mert a szocialistákról nem divat jót írni. De van abban valami hősies, hogy még mostani leromlott, partvonalra szorított helyzetükben is igazi választást tartanak. Olyat, amelyiken, mint kissé szarkasztikusan írta az egyik internetes lap, reggel még nem lehet tudni, ki lesz estére a pártelnök. Üdítő színfolt lehetne ez a magyar politikában, ha jobban kitűnne a szürke rengeteg árnyalata közül. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet a Fidesz vagy akár csak a kereszténydemokraták esetében! Nem megy? Hát ez az.

Kádár János úgy ment el a pártkongresszusokra, hogy zsebében kis kockás papíron előre ott lapult a Politikai Bizottság tagjainak névsora. A küldöttek csodák csodájára mindig azokat szavazták meg, akiket ő javasolt. Ugyanez a helyzet a mai kormánypártnál is: minden "káderkérdés" egy személy kézben fut össze. Orbánnal szemben egyszer elindult az ősfideszes Wachsler Tamás - nem bocsájtották meg neki.

Az MSZP nemcsak vallott elveiben, de gyakorlatában is demokratikus párt, minden ebből fakadó gyengeséggel és erővel. Szétbeszélnek, szivárogtatnak, egymással is hadakoznak, nem állítják, hogy monolitként viselik az ellenfelek támadásait. (Ez, mondjuk, vicces is lenne.) Néha kész csoda, hogy megférnek egy pártban. De egyre nehezebb számolni, hanyadszor cáfolnak rá a közeli végükről szóló jóslatokra. Ami persze nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetből talpra fognak tudni vergődni, csak azt, hogy eddig állták a csapásokat, és még mindig kint vannak a csatamezőn.

Tóth Bertalan 54 százalékos többsége számszakilag egyértelmű, politikailag törékeny. Főleg úgy, hogy helyettese nem az ő nevében néhány napja "csapatot" hirdető Ujhelyi István lett, hanem az elnöki posztról kevéssel lemaradt Mesterházy Attilához közel álló Szakács László. Vagyis az MSZP úgy választott elnököt, hogy rögtön meg is kötötte a kezét. Az új vezetőnek ezért először is kompromisszumot kell találnia a vesztesekkel, mert az eredmény alapján a jövőbeli döntéseknél is számolni kell az érveikkel. De az alulmaradók részéről is érdemes keresni a kiegyezést, mert a belső harcoknak a két év múlva esedékes következő tisztújításig nincs értelmük: ha a pártnak nem lesz legalább egy kis sikerélménye jövőre, az európai parlamenti és önkormányzati választásokon, akkor hamarosan még a mostani helyzet után is nosztalgiát fognak táplálni. Nem biztos, hogy ennek van jelentősége, de Tóth és Szakács régóta ismeri egymást, mindketten baranyaiak.

A szocialistákat jogosan gyötri a frusztráció, amiért nem sikerült megakadályozniuk a Fidesz alkotmányozó többségét. Ráadásul el kell viselniük azoknak az ellenzéki választóknak a mérgét is, akik, bár nem sok alappal, de Hódmezővásárhely után már egyenesen a győzelemben reménykedtek. Ilyen dolog a remény: akkor is van, amikor nincs rá ok. Paradox módon ez ad esélyt az MSZP-nek, mert a változást akarók nem sokáig viselik el a reménytelenséget. Lehet másé a hatalom és a pénz, dolgozhat másnak a világpolitikai környezet. A reményből olykor pici is elég.

Szerző
2018.06.18 08:11

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22