Noha mindenki tudja már, hiszen négy éve bevett gyakorlat, hogy egy órakor kezdődik az ételosztás, akadnak, akik már fél órája várakoznak a kaposvári belvárosban, a Rippl-Rónai parkban. Tolószékben, éthordóval, kisgyerekkel, gipszelt kézzel, kutyával, cigizve, megpakolt bevásárló szatyrokkal a kézben, esetleg a földön vagy egy padon üldögélve.
– Hol vannak, máskor ilyenkor már régen enni szoktam! – fakad ki egy melegítőnadrágos férfi, mire egy elektromos tolószékes férfi elgurul a sarokig, ahonnan ellátni a Fő utcáig.
– Jönnek már – fordul vissza úgy két perc múlva, s csakhamar valóban megjelenik Pintér Judit, két segítőjével egy hatalmas kondért és egy óriási fazekat cipelve. Alig pakolnak le az asztalra, máris akad, aki türelmetlenül tépni kezdi a takaró alufóliát, mely bele is esik a kondérba.
– Mindenki tud várni, ugye? Senkinek nem megy a busza! – jegyzi meg a tolongásra a középkorú Pintér Judit, aki négy éve januárban döntött úgy, hogy a hivatalos szociális rendszer mellett kiépíti a saját segélyszolgálatát. Pedig korábban sohasem foglalkozott ilyesmivel, a kereskedelemben dolgozott boltvezetőként, majd tánciskolát működtetett... Faggatnánk még sokáig életéről, s, hogy mi késztette a jótékonyságra, de kérdéseinkre csak legyint és a sorban állókra mutat: – Nem az számít, én kicsoda vagyok, hanem, hogy mi tehetünk értük.
Annyit azért elárul: egy kifejezetten hideg estén fogant meg a fejében az ötlet, amikor a meleg szobában ülve éppen azt látta az egyik híradóban, hogy Budapesten hajléktalanokat vegzálnak az aluljárókban.
– Beugrott, hogy értelemszerűen Kaposváron is élnek fedél nélküliek, s nekik sem lehet jobb, mint fővárosi sorstársaiknak – meséli a kezdetekről, miközben próbálja eligazítani a sort és segítőit. – Én adom a káposztát vagy a paprikás krumplit, ki, mit kér, ti adjatok fejenként négy szelet kenyeret, egy süteményt és egy pogácsát.
A meleg ételt maga este főzte – csak krumpliból húsz kilót pucolt meg –, a desszert és a pogácsa felajánlás. Ahogyan a főzéshez az alapanyagok többsége is.
– Már az elején tudtam, egyedül semmire sem leszek elég – mondja józanul Pintér Judit. – Már az első alkalommal kiírtam a Facebookra, minél több teára és zsíros kenyérre lenne szükség, de arra nem számítottam, hogy már másnap délelőtt idegenek csöngetnek be, s kenyeret, zsírt, teafiltert, cukrot és citromot hoznak. Valaki pedig eljött kocsival, így ki tudtam mindent vinni a hipermarket elé, ahol telente összegyűlnek a hajléktalanok.
A zsíroskenyér-parti után a következő grádicsot a meleg étel jelentette: elsőre még csak néhány adagot tudott főzni, idővel azonban egyre több felajánlás érkezett, melyeket ügyesen forgatva mindig lett pénz az alapanyagok megvásárlására.
– Volt, aki pénzt nem tudott adni, de hozott egy tévét, hogy adjam el. Akadtak olyanok is, akik készpénzzel csengettek be. Még külföldről is érkeztek felajánlások, persze mind magánemberek, cégek nem jelentkeztek.
Egy pillanatra elhallgat, majd korrigálja magát, hiszen a Kométa húsüzem időnként megkeresi, s ilyenkor jelentős mennyiségű felvágottfélét ad, legutóbb például három és fél mázsa virslit tudott kiosztani a szombati ebédeltetésen, illetve a keddi és pénteki kapualji találkozókon. Mert Judit nemcsak a hétvégéket próbálja könnyebbé tenni a rászorulónak, de hetente kétszer reggelenként Fő utcai lakása bejáratánál is osztogat ezt-azt. Ami éppen akad: ruhát, mosóport, tisztálkodási szereket, tartós élelmiszert, de volt, hogy szemüveget intézett az egyik hajléktalannak. Öt családnak pedig annyi tűzifát, hogy sikerült átvészelniük az idei telet. Ha kértek tőle valamit, próbált segíteni, sokszor célirányosan írt a közösségi oldalra, hátha akad olyan támogatója, aki éppen azon a területen teheti meg, hogy nagyvonalú lesz. Egy fővárosi vállalkozó, aki a nevét sem árulja el, meglehetős rendszerességgel utal a számlájára 200 ezer forintot, mások bútorokat kínálnak fel időről-időre. Persze olyanok is akadnak, akik nem nézik jó szemmel akciózásait, a társasházi szomszédok közül már többen is feljelentették, hogy miféle alakokat csődít a sétálóutcára, s néhány régi ismerőse már nem is köszön neki, mert annyit látják a fedél nélküliek és a szegény családok között, hogy azt hiszik róla, lecsúszott közéjük…
– Azokkal nem foglalkozom, akik keresztbe akarnak tenni, mindig csak azt nézem, ki akar segíteni – mondja erről, igaz, azt is elismeri, valamelyest belefáradt, hogy a frontvonalban egyedül kell helytállnia. – Néhányan, akik rendszeresen jönnek az ételosztásokra, megszokták, hogy vagyok. Természetesnek veszik, hogy szombatonként meleg étel várja őket a parkban, s valljuk be, elszemtelenedtek. És az is bánt, hogy a rászoruló családokból senki sem kérdezte még meg, tudna-e segíteni? Például a krumpli- vagy zöldségpucolásban, a hús kockázásában, vagy, hogy elmenne egy adag felajánlásért…
Persze a pozitív oldalon sokkal több az élmény, hiszen hogyan lehetne elfelejteni egy óvodás gyerek arcát, amikor életében először mikuláscsomagot kapott, vagy amikor egy kislány karácsonyfája alá odakerülhetett a baba, melyre reménytelenül vágyott. Esetleg, amikor hosszú januári napok után ismét pattogni kezdett a tűz egy sokgyerekes család kályhájában, vagy az évtizedek óta az utcán élő hajdani magyar bajnok birkózó karácsonykor beleharapott a mákos bejglibe. Vagy annak a hét családnak a rendszeres reakciója, melyeknek elintézte, hogy az egyik pékség ellássa őket kenyérrel.
– A legrosszabb az egészben, hogy tudom, igazából ebben a formában nincs értelme annak, amit csinálok – teszi hozzá némi meglepetésre. – Ennyi idő után ennek már nagyban kellene működnie, szükség lenne egy állandó helyiségre, hogy ne az utcán kelljen ételt osztanunk, hogy ne otthon kelljen tárolnom az adományokat, s már fel kellett volna állnia egy állandó csapatnak vagy egy alapítványnak, melynek tagjai sokkal szervezettebben tudnának dolgozni. A négy év alatt sok millió forintot költöttem el, persze nem csak a magaméból, de sokkal hatékonyabban is lehetne foglalkozni a rászorulókkal. Komolyan mondom, belefásultam, mert ez egy végeláthatatlan harc, s április 8., vagyis a választások után teljesen elvesztettem a hitem. Egy olyan országban, ahol állandóan vegzálják a civileket, mennyi az esély, hogy ez a kezdeményezés kinőheti magát egy szervezetté?
Elkomorul az arca, de aztán végignéz a park padjain falatozó kopott ruhás embereken. A kondér és a fazék már rég kiürült, néhányan még gondosan elpakolják a megmaradt kenyérszeleteket, pogácsát, egy rózsaszín ruhás kislány álmodozó arccal majszolja a fél süteményt, mely neki jutott a családi porcióból.
– Szia, Judit néni, találkozunk a jövő héten! – köszön el vidáman integetve. A szólított nem szól semmit, csak visszamosolyog.
