A Lucifer-ellenhatás

Publikálás dátuma
2018.06.19 08:01

Fotó: /

Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen? – kérdezi a civilruhás nyilas a fiatal szőke tiszttől (aki nem mellesleg: bölcsész, ráadásul tanár) Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényében, miután ez utóbbi parancsára párttársai Kovácsot, a törzskocsmájából elhurcolt egyszerű asztalost megverik, megalázzák – és később tarkón lövik. Nekünk pedig örökre emlékezetünkbe ég a szőke cseppnyi gondolkodás után kivágott, hideglelős válasza: „A megszerzett hatalom jogán. Az eszméim keltette indulat parancsára.” A reneszánsz humanista mesterek, a felvilágosodás szilárd erkölcsű filozófusai gondolatainak értő ismerője felel így, és a jelenet ettől csak még vérfagyasztóbbá válik, mert megmutatja a körülmények szülte és talán mindannyiunkban ott lapuló, kitörésre váró Gonoszt.

Utóbbi létét tíz évvel a regény megszületése után Philip Zimbardo pszichológus próbálta bizonyítani sokszor hivatkozott stanfordi börtönkísérletével. A kísérletben résztvevő, véletlenszerűen kiválasztott, de jellemzően fehér, középosztálybeli férfiakat pénzfeldobás alapján rabokra és őrökre osztották, és egy olyan szimulált valóságba helyezték őket, amivel a valós börtönviszonyokat igyekeztek imitálni. A hírhedt kísérletet annak idején félbe kellett szakítani. Zimbardo elmondása szerint azért, mert a bebörtönzés ténye „felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket (mármint a kísérletben résztvevőkét – BB.), és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” A kísérlet tanulságait értelemszerűen használták fel később magyarázatként a XX. század népirtásaira és a bennünk megbújó Gonosz igazolására, az inherens személyiségjegyekkel szemben a körülmények elsődlegességét hangsúlyozva cselekedeteinkben.

Egészen eddig. Múlt heti hír: a kísérletet eredményét annak idején Zimbardo személyesen befolyásolta, mikor arra utasította az őröket, hogy legyenek keményebbek a „foglyokkal” szemben, ellenkező esetben a kísérlet nem fog működni. Magyarul a pszichológus és segítői olyan előzetes elvárásokkal fogtak hozzá egy tudományos kísérlethez, amelyeket a kísérlet maga nem igazolt, és így egész egyszerűen a gombhoz szabták a kabátot: megváltoztatták a körülményeket, és meghamisították a dokumentációt. Az így született eredmények és a leszűrt konklúzió pedig ugyanolyan fals, mint a szintén elhíresült Milgram-kísérletnél, ahol hasonló szimulált körülmények között állítólag hétköznapi embereket vettek rá arra a kísérletvezetők, hogy számukra ismeretlen személyeknek halálos áramütést adjanak. Vérfagyasztó, csak mint nemrégiben kiderült, nem igaz. A kísérleti körülményeket menet közben megváltoztatták, több, egymástól független kísérlet eredményeit összevonták, az azokban résztvevő alanyokkal készített utólagos interjúkat pedig – amiből kiderült, hogy sokan már menet közben rájöttek, miszerint az egész csak színjáték – egyszerűen nem hozták nyilvánosságra.

Tudományetikailag a fenti eljárások természetesen védhetetlenek. Zimbardo és Milgram a nevükhöz fűződő kísérletek kapcsán váltak saját szakterületük sztárjaivá, olyan sokszor hivatkozott tudósokká, akiknek a „tudománygyár” egy csapásra jól fizető vállalkozássá vált előadásokkal, interjúkkal, filmjogokkal. Kísérleteik megismétlése erkölcsi-orvosetikai megkérdőjelezhetőségük miatt lehetetlen volt, így az azokból levont konklúziókat jó fél évszázadig nemhogy senki nem vitatta, de eredményeik az emberről való gondolkodásunk és világképünk szerves részévé váltak.

Ez utóbbiból pedig két nagyon fontos probléma adódik. Az egyik a bennünket körülvevő világ tyúk-tojás dilemmája, vagyis hogy a tudomány megmagyarázza és a (tömeg)média igazolja-e az általunk érzékelt valóságot, vagy pont ellenkezőleg: valóságértelmezésünket a tudományos eredményekhez igazítjuk, és világlátásunk pont hogy a médiában közvetített problémák következménye. Két egyszerű példa: a technológia fejlődésével egyre elterjedtebb az a nézet, amelyet Elon Musk Tesla-alapító, vagyis egy sokak számára hiteles influencer is oszt, hogy világunk mindössze egy nálunknál magasabb intelligencia szimulált valósága, tulajdonképpen egy univerzális számítógépes program. Azokból az új tudományos eredményekből, amelyek a világháló révén a nyugati világban ma már a legtöbb embernek valós időben elérhetők, könnyen összerakhatóak azok az érvek, amelyek ennek referencia jellegét támasztják alá. Stephen Hawking posztumusz megjelent utolsó tanulmányának tézise pont az volt, hogy a világegyetem valószínűleg egyszerűbb felépítésű, mint azt korábban hittük. Márpedig ha valóságunk valóban leírható matematikailag – gondolja az egyszerű felhasználó –, akkor ebből evidens módon következik az, hogy emlékeink is konstruálhatóak, az azokban jelentkező „hibák” pedig, mint például a déja vu, egyszerű elütések vagy vírusok a kozmikus komputeren futó programban. Fantazmagória? Lehetséges. Az viszont biztos, hogy tömegek kapják fel és osztják meg, márpedig a tömegmédia befolyása – a kommunikáció alaptörvényének megfelelően – nem egyirányú. A felhasználók tömege a netes párbeszédeken keresztül befolyásolhatja az emberi gondolkodást és világlátást abban a posztmodern állapotban, ahol a világ ugyanolyan érvényű jelentések szintézise csupán, és ahol így ezek menthetetlenül relativizálódnak – ha minden lehet igaz, akkor lehet, hogy semmi sem az. Ugyanígy: vajon a médiaerőszak (ideértve a popkulturális alaptézissé váló és a média által felkapott, vagyis legtöbbünk számára hozzáférhető Zimbardo- és Milgram-kísérleteket is) hatása-e az, hogy a világot erőszakosnak látjuk, vagy csak arról van szó – ahogy Duntley állítja –, hogy a szexualitás mellett az agy az agressziót preferálja mint a létfenntartás másik alapelemét, és ezekre reagál jobban? Mert ha ez utóbbi igaz, akkor a világ nem erőszakos, „csupán” mi érzékeljük annak.

A másik kérdés pedig még ennél is fontosabb. Ez pedig a választás Hannah Arendtnek a gonosz banalitásával kapcsolatos gondolatai és Gideon Hausner az a priori létező Gonoszról tett kijelentése között. Arendt és Hausner végigkísérték az Eichmann-pert, az utóbbi ráadásul mint a vád képviselője. Mindkettejüket meglepte a látszólag jelentéktelen, hivatalnok külsejű, joviális Eichmann, aki ennek ellenére az emberiség modern történetének legnagyobb rémtetteiben volt bűnrészes, és mindketten keresték ennek az ellentmondásnak a feloldását. De amíg Arendt arra jutott, hogy „ahol a jó és rossz megkülönböztetését szolgáló képesség megbomlik, ott nem érezzük, hogy bűn történt”, vagyis a körülmények képesek felülírni az erkölcs törvényét, addig Hausner szerint a holokauszt a Gonosz végső megnyilatkozása és kinyilatkoztatása erkölcstől, körülményektől, filozófiától függetlenül. Az elemzők Hausner válaszát sokáig leegyszerűsítőnek tartották, míg Arendt mondatait a későbbi Zimbardo-kísérlet is alátámasztani látszott. És bár elméletnek vérfagyasztó, hogy a Gonosz mindannyiunkban ott lapulhat, még mindig megnyugtatóbb, mint az, hogy a Gonosz nem az emberi természet része, hanem valami attól független és sötétebb entitás.

Márpedig nem elképzelhetetlen, hogy erről van szó. Zimbardo kísérleti eredményeinek cáfolata pont arra mutat rá, hogy Auschwitz, a kambodzsai népirtás vagy Srebrenica nem magyarázható eddigi fogalmainkkal. Egyik sem a körülmények szerencsétlen összejátszásának eredménye, nem egyszeri esemény. Az Antigoné, Szókratész védőbeszéde, Dante, Hamlet és a felvilágosodás tabula rasa elmélete után évszázadokkal még mindig nem ismerjük az embert. És szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy lehet, ez még sokáig így marad.

Szerző
Témák
ember
2018.06.19 08:01

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47