Charles Gati: Hazugságok kora

Publikálás dátuma
2018.06.20 08:05

Fotó: /

Sem a szakértők, sem az amatőrök nem értenek egyet abban, hogy mi lesz, ha a Nyugat, Amerikával az élén, feladja jelenlegi szerepét a világpolitikában. Mi/ki követheti? Káosz, növekvő bizonytalanság, talán Kína, esetleg Oroszország mint új vezető nagyhatalom? Ki tudja? Ami engem illet, nem félek a Nyugat alkonyától. Már a tizenkilencedik században, nem is beszélve a huszadikról állandó téma volt a nyugati demokratikus eszmék és intézmények meghátrálása, majd bukása. Nem így történt, és nem fog megtörténni most sem.

A huszadik század nagy diktatúrái saját jelentőségüket kidomborítva értekeztek a demokráciák bukásáról és a nagyszerű jövőről. A nácik szerint pompás jövője lesz a szőke, kékszemű népségnek, a többieket pedig vagy megölik, vagy kihalnak. A kommunisták is pompás jövőt ígértek azoknak, akik velük tartottak. Hamarosan eljön annak az ideje - így Hruscsov és nyomában sok-sok elvtárs -, hogy rendszerük utoléri a Nyugatot, és akár több vajat is termel, mint az amerikaiak.

Ezt akkor mondta, amikor még kenyér se volt mindig a moszkvai közértekben. Az év elején ott jártam, kenyér most volt (bár a magyar vagy az amerikai kenyérválaszték azért jobb), de az orosz kormány Ukrajnában „kiharcolt” és megérdemelt büntetése miatt jó minőségű sajt nincs, még vaj sem mindig kapható az egész országban. A Nyugat jobban teljesít. A szovjetrendszer pedig eltűnt a balfenéken.

Igaz, a Nyugat egysége hanyatlóban van, és máris megváltozott – világszerte, a nyugati országokban is – a politikai beszéd tartalma és stílusa. Egyre inkább az az érzésem, hogy a politikusok nagy része már átlépte a Rubicont: nemcsak csúsztatnak, eltúlozva a pozitív teljesítményüket, hanem többet és gyakrabban hazudnak, mint valaha.

Hadd említsek csupán egy kis példát. Amerikai és európai politikusok nyakra-főre a menekültek (migránsok) bűneiről beszélnek. Nocsak, mondják, ha egy sötétbőrű menekült Németországban lop, csal, öl, vagy nemi erőszakot követ el: mi megmondtuk előre, csak ez a Merkel asszony nem hallgat ránk, nem hallgat az okos szóra. Bizony nem, mert ő ismeri azt a tényt, hogy 2017-ben tovább javult a bűnözés statisztikája Németországban. Csökkent az esetek száma! 2016-hoz képest csaknem tíz százalékkal. Legutóbb 1992-ben volt ilyen (aránylag) biztató a bűnügyi mérleg. Pedig az utóbbi 25 évben sokmillió menekült talált otthonra Németországban.

A hazugságok korát éljük. Mint egykori menekült, akit oly bőkezűen segítettek az osztrákok, a németek és elsősorban az amerikaiak ’56 után, különösen azt fájlalom, hogy a magukat többnyire kereszténynek valló álszent, lelkiismeretlen politikusok menekültellenes szívtelenségüket ilyen elképesztő hazugság áradattal párosítják. Erkölcsi hullák ők, akik úgy magyarázzák a bizonyítványukat, hogy össze-vissza hazudnak – az elmúlt héten elsősorban Olaszországban és Amerikában. Jó lenne tudni, támogatóik mikor ébrednek rá, hogy kőszívű politikai szélhámosok áldozatai.

2018.06.20 08:05

Ördögök

Nem hiába van Kovács Zoltánnak CEU-s diplomája. Az államtitkár, aki most épp a nemzetközi kommunikációért felel, olyan szociológiai elemzést rittyentett ugyanis a budapesti tüntetésekről, amit Max Weber is megirigyelne. Vizsgálódása – melyet megosztott a The New York Times-szal – arra jutott, hogy a tiltakozásnak nincs társadalmi támogatottsága és (figyelem!) aktivista celebek (netán celebaktivisták), illetve elkeseredett ellenzéki képviselők szervezik, nem az átlagemberek. 
Vegyük észre Kovács elemzésének finomságát, szó sincs itt Hollik István szóvivő szubjektív előítéleteiről, az agresszív, lefizetett Soros-aktivistákról, akik „nem tisztelnek senkit és semmit”, csak az egzakt tudományról, a társadalmi támogatottság hiányáról és a nyilván emiatt elkeseredett ellenzéki képviselőkről. Azt nem tudom, hogy az aktivista celebek is el voltak-e keseredve, Kovács erre nem tért ki, valószínűleg azért, mert a Nézőpont Intézet nagymintás felmérése erre nem kérdezett rá. 
Nem is lennék most az intézetet vezető Mráz Ágoston Sámuel helyében, hisz a legerősebb érveket amúgy is elhallgatta Kovács elől. Pedig „a marrákesi migránspaktum részleges kudarcát” és a „brüsszeli elit pozícióféltését” megjelölni a „koncentrált kormányellenes és országlejárató támadás” egyik okaként, Mráz érdeme.
Az viszont, amit Latorcai János vetett fel, még az ördögi Sargentininek sem jutott az eszébe; a tüntetők az Országgyűlés alelnöke szerint „keresztényellenesek, gyűlölik a karácsonyt és nem tisztelik a kis Jézust”. Csak Gulyás Gergelyt tudom idézni: „Isten óvja Magyarországot” ettől a nyílt kereszténygyűlölettől. Könnyű persze Latorcainak, egy igazi kereszténydemokrata kilométerekről és szagról – még ellenszélben is – kiszúrja a keresztényellenes tüntetőket, a kis Jézust nem tisztelőknek pedig nagyon korán kell kelniük, hogy a nemzet karácsonyfáját meg tudják rongálni. 
Olcsó magyarnak híg a leve, de egy elkeseredett, Soros által fizetett kereszténygyűlölő, akinek még társadalmi támogatottsága sincs, mégis, mit tegyen így, karácsony előtt?
2018.12.19 09:25
Frissítve: 2018.12.19 09:29

Lehetőség van, recept nincs

Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.
Adódik a kézenfekvő következtetés, hogy biztosan el kell hagyni az ellenzéknek a parlamenti padsorokat. De ez sem feltétlenül igaz egy olyan politikai pillanat után, amikor a parlamentiek épphogy megmutatták, hogy egy ügy – majd az azon túlmutató témák – kapcsán képesek egységesen és erősen fellépni, olyan politikai helyzetet előidézni, amikor is ők diktálnak. Egy kivonulásnak tervezettnek, egységesnek és szervezettnek kell lennie, és értelmezhető entitásoknak kell megtenniük. Ha egyszer az ellenzéki képviselők kijönnek, nem lehet visszamenniük, és sorsuk eggyé válik.
Azt is lehet gondolni: annak ellenére is ki kell jönniük, hogy mérlegelnék, „mire” is jönnek ki. Egyelőre ugyanis a történések ellenére sem látszik az az alternatív politikai mező, amely önmagában bírna akkora kiterjedéssel és cselekvési lehetőségekkel, hogy azért el lehet és érdemes hagyni az intézményes kereteket – kevés idő is telt el ehhez. Merthogy – mint a múlt szerdai történések mutatták –, a puha „exit” is nyithat meg eleve új tereket, ezt is mérlegelni kell a jövőben. Az is igaz persze, hogy egy új ellenzéki politikai térnek a konstruálása a régi lezárásával is megkezdődhet.
Bár a vasárnapi-hétfői eseményeknek valóban a múlt szerdai parlamenti akció ágyazott meg, az automatikus exit szükségét gyengíti, hogy az események meglehetősen véletlenszerűen zajlottak. Szerda után, a vasárnapi tüntetést megelőzően egy vezető és vezetés nélküli tiltakozó sokaság járta Budapest utcáit, és a vasárnapi beszédek sem afelé mutattak, hogy ebből újabb akció lesz. Az utóbbihoz az is kellett, hogy az ellenzéki politikusok – belátva, hogy a NER-ben használt eddigi eszközeiket kimerítették – jogukból fakadóan a köztévén kérjék számon azt, ami aztán új lehetőségstruktúrákat hordozhat magában. Ha nem is esetleges, de nem tervszerű történésekből állt össze a láncolat, éppen ezért nem könnyű a következő lépések irányának és tartalmának meghatározása.
Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ha a logikáját elismernék, az a folyamatos lemaradásban és a rezsim sajátos „konszolidálásában” tenné ugyanis őket érdekeltté. A fentiek miatt egyszerre helyezték magukat az új ellenzékiség kötött pályájára, ugyanakkor  szembesülniük kell ezen út bizonytalanságával is. Senki nem várhatja el tőlük, hogy forgatókönyvvel bírjanak, azt azonban igen, hogy az erőforrások egyenlőtlensége és a bizonytalanságok magas száma miatt realizálható célkitűzésekkel bírjanak – és efelé is kell tolni őket.
Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. Ez esetben az utolsó esély, hogy Áder János újratárgyaltatja, ami meglepő lenne.
És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig, szemben az Európai Ügyészséghez csatlakozással, reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.
Amellett, hogy nincsen általános recept az úgynevezett „kompetitív autoriter rezsimek” leváltására, azt is hozzá kell tenni, hogy azok nagyfokú stabilitást is tudnak mutatni akkor, ha csak egy szereplő lép ki a struktúrájukból. Ha csak a parlamenti ellenzéktől várjuk a megoldást, akkor túl kevés helyről várjuk. Ha csak egy szereplő szakít az addigi politikai gondolkodásra vagy cselekvésre vonatkozó iránnyal, az középtávon még rezsimkonzerválónak is bizonyulhat. 
Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény – olyan fokú választói csalódottságba csaphat át, hogy még egy együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.
Annál, ha csak egy intézményes szereplő adja fel a „NER-kompatibilis” cselekvését, már csak az a rosszabb, ha egy se. Éppen ezért, ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra. De tudni kell azt is, hogy friss levegőt csak az tud politikai értelemben beszívni, akit olyan levegő is vesz körül. 
Nem minden tehát a pártok világa.
2018.12.19 09:24
Frissítve: 2018.12.19 09:29