Múltba révedés

Publikálás dátuma
2018.06.20 08:11

Fotó: /

Meglehet, a hatalom propagandistái néha maguk is érzik, nem elég meggyőzőek az aktuális jelszavak, nem rémisztenek kellőképpen a kijelölt ellenségek. Még tart a sorosozás, még harcban állunk Brüsszellel, az ENSZ-szel és általában mindenkivel, aki mást mond és akar, mint mi, de érzik, a kampány kifulladhat. Persze, hatásos volt a választás előtt, meg is lett az eredménye, de kellene valami más, valami új is. Csakhogy nincs.

Marad a múlt. Azt mindig elő lehet venni. Bizonyítandó, hogy a hatalom mai birtokosai mennyivel különbek, mint elődeik voltak. Eklatáns példája volt ennek a jövő évi költségvetés benyújtása. Akkor sem tartották elegendőnek az újnak látszó, de régi jelszót, hogy a tervek mekkora biztonságot jelentenek népünknek, nemzetünknek és minden egyes egyedének. Így másnap reggel a Kossuth rádióban hosszú összeállítás idézte fel, hogy a 2010 előtti - szocialista vezetésű - kormányok milyen bűnöket, sőt hibákat követtek el a büdzsé örvén. Ezzel is igyekeztek a hallgatóba sulykolni, hogy ilyesmi az utóbbi nyolc évben nem fordulhat elő, vagyis a jelenlegi rendszer minden eddigiek legjobbika.

A mind gyakoribb múltba révedést kizárólag az indokolhatja, hogy a jelenről és a jövőről nincs érdemi mondandójuk. A történelmet és a közelmúltat csak arra igyekeznek használni, nehogy túlzott nosztalgia vegye körül azokat a - számukra mindenképpen - átkos időket, amelyekkel netán maguk is kapcsolatban voltak. S talán benne élve másképp is ítélték meg, mint ahogy napjaink kommunikációja megkövetelné.

A múltba révedés egyik nagymestere, Kövér László így jut el odáig, hogy felveti, korunk "hideg polgárháborúval" fenyeget. Mivel nem hajlandó mindenki úgy gondolkodni, ahogy azt a hatalom - a nemzeti együttműködés rendszere - megkövetelné. Szerinte nem lehet demokrácia sem, ha nincs egyetértés alapvető kérdésekben. Egyébként Horn Gyula egykori miniszterelnök 56-os szerepére utalva jut el a rémisztő végkövetkeztetésig, miszerint mindaddig megmarad a "demokratikus keretek között zajló polgárháború", amíg a kommunizmus idejében gyökerező "antagonisztikus ellentét el nem tűnik a magyar politikából". Az pedig különösen szép - és következetes -, hogy egy interjúban a házelnök viszont azt mondja, nosztalgiával gondol vissza Horn Gyulára, mert - szavai szerint - ő egy fény az éjszakában a mai baloldali politikusokat nézve.

Bizony, nem könnyű ma (sem) politikusnak lenni. Nemrég volt a trianoni emléknap, aztán Nagy Imre kivégzésének hatvanadik évfordulója, s az ország mai vezetői elvárták maguktól, hogy mindkettőről értékítéletet mondjanak. Különösen azért, mert addig sem kellett napjaink gondjaival, problémáival, eseményeivel foglalkozni. A folyamatosan a múltat idézők aligha találkoztak egy száz év előtti ír szerző bölcs mondatával. "Nem a múltba révedés tesz minket bölccsé, hanem a felelősségünk a jövő iránt” - írta egykor G.B. Shaw.

Most más idők járnak. Magyaros a történelmünk, a demokráciánk is, ha akarjuk, akár hideg polgárháborút is vizionálunk. Miénk az ország. Még a múlt is.

Szerző
2018.06.20 08:11

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22