Múltba révedés

Publikálás dátuma
2018.06.20. 08:11

Meglehet, a hatalom propagandistái néha maguk is érzik, nem elég meggyőzőek az aktuális jelszavak, nem rémisztenek kellőképpen a kijelölt ellenségek. Még tart a sorosozás, még harcban állunk Brüsszellel, az ENSZ-szel és általában mindenkivel, aki mást mond és akar, mint mi, de érzik, a kampány kifulladhat. Persze, hatásos volt a választás előtt, meg is lett az eredménye, de kellene valami más, valami új is. Csakhogy nincs.

Marad a múlt. Azt mindig elő lehet venni. Bizonyítandó, hogy a hatalom mai birtokosai mennyivel különbek, mint elődeik voltak. Eklatáns példája volt ennek a jövő évi költségvetés benyújtása. Akkor sem tartották elegendőnek az újnak látszó, de régi jelszót, hogy a tervek mekkora biztonságot jelentenek népünknek, nemzetünknek és minden egyes egyedének. Így másnap reggel a Kossuth rádióban hosszú összeállítás idézte fel, hogy a 2010 előtti - szocialista vezetésű - kormányok milyen bűnöket, sőt hibákat követtek el a büdzsé örvén. Ezzel is igyekeztek a hallgatóba sulykolni, hogy ilyesmi az utóbbi nyolc évben nem fordulhat elő, vagyis a jelenlegi rendszer minden eddigiek legjobbika.

A mind gyakoribb múltba révedést kizárólag az indokolhatja, hogy a jelenről és a jövőről nincs érdemi mondandójuk. A történelmet és a közelmúltat csak arra igyekeznek használni, nehogy túlzott nosztalgia vegye körül azokat a - számukra mindenképpen - átkos időket, amelyekkel netán maguk is kapcsolatban voltak. S talán benne élve másképp is ítélték meg, mint ahogy napjaink kommunikációja megkövetelné.

A múltba révedés egyik nagymestere, Kövér László így jut el odáig, hogy felveti, korunk "hideg polgárháborúval" fenyeget. Mivel nem hajlandó mindenki úgy gondolkodni, ahogy azt a hatalom - a nemzeti együttműködés rendszere - megkövetelné. Szerinte nem lehet demokrácia sem, ha nincs egyetértés alapvető kérdésekben. Egyébként Horn Gyula egykori miniszterelnök 56-os szerepére utalva jut el a rémisztő végkövetkeztetésig, miszerint mindaddig megmarad a "demokratikus keretek között zajló polgárháború", amíg a kommunizmus idejében gyökerező "antagonisztikus ellentét el nem tűnik a magyar politikából". Az pedig különösen szép - és következetes -, hogy egy interjúban a házelnök viszont azt mondja, nosztalgiával gondol vissza Horn Gyulára, mert - szavai szerint - ő egy fény az éjszakában a mai baloldali politikusokat nézve.

Bizony, nem könnyű ma (sem) politikusnak lenni. Nemrég volt a trianoni emléknap, aztán Nagy Imre kivégzésének hatvanadik évfordulója, s az ország mai vezetői elvárták maguktól, hogy mindkettőről értékítéletet mondjanak. Különösen azért, mert addig sem kellett napjaink gondjaival, problémáival, eseményeivel foglalkozni. A folyamatosan a múltat idézők aligha találkoztak egy száz év előtti ír szerző bölcs mondatával. "Nem a múltba révedés tesz minket bölccsé, hanem a felelősségünk a jövő iránt” - írta egykor G.B. Shaw.

Most más idők járnak. Magyaros a történelmünk, a demokráciánk is, ha akarjuk, akár hideg polgárháborút is vizionálunk. Miénk az ország. Még a múlt is.

Szerző
Témák
Orbán-kormány

Európa a tét

Elnapolták a német koalíciós válságot, Horst Seehofer, a német Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke, szövetségi belügyminiszter csak két hét múlva kezdené el kitoloncolni az országból azokat a menekülteket, akiknek menedékkérelmét más országokban elutasították. Angela Merkel kancellárnak az uniós csúcson kellene közös európai álláspontot kialakítania a menekültkérdésben. Ha ez sikerül neki, véget ér a koalíciós torzsalkodás, ha nem, kezdődik minden elölről.

Mivel már három éve nem sikerül az uniós tagországokat közös nevezőre hozni a menekültkérdésben, lássuk be, ez utóbbira sokkal nagyobb az esély. A közép-európai országok, élükön Magyarországgal, minden felvetést elutasítanak, ami Berlinből érkezik, ráadásul a kancellár dolgát megnehezíti az osztrák és az új olasz kormány is.

Merkelt és Seehofert 2015 ősze óta megosztja a menekültkérdés. A CSU elnöke már akkor élesen bírálta a kancellárt a bevándorlók tömeges befogadása miatt. Merkel radikális megoldás helyett diplomáciai lépésekkel, különmegállapodásokkal próbálta kezelni a kérdést, ami részben sikerült is. A CSU azonban nem európai megoldásban gondolkodik, hasonlóan populista álláspontot képvisel e tekintetben, mint Orbán Viktor vagy Matteo Salvini olasz belügyminiszter.

Merkel attól tart, ha az egyes országok minden komolyabb kihívás esetén a saját fejük után mennek, az az európaiság gondolatának halálát jelenti. Nem gondoljuk azt, hogy Seehofer fel akarja robbantani a nagykoalíciót, pragmatikusabb ő annál, ám ezúttal már olyan komoly ideológiai különbségek merültek fel a két politikus között, hogy a szakítás sem elképzelhetetlen. A bajor párt elnöke van annyira makacs, hogy ragaszkodjon radikális menekültpolitikájához, Merkel viszont Európa jövőjét tartja szem előtt, ebből pedig nem enged.

Talán Seehofer is belátja: a szakítással ő is csak vesztene, hiszen a szeptemberi bajor tartományi választáson, példátlan módon, a CDU is indulhatna. S remélhetőleg számol azzal: itt már nem a CSU szereplése, abszolút többségének megőrzése, hanem közös Európánk jövője a tét.

Szerző

Nem kell a pénz?

Publikálás dátuma
2018.06.20. 08:07

Olyasmit mondott a napokban a kormányfő, hogy „nem akarunk a németek pénzén élni”, inkább az az EU nettó befizetői lennénk. A miniszterelnöki óhajjal kapcsolatban van egy jó és egy rossz hírem.

Kezdem az előbbivel: én soha nem éltem a németek pénzén (korábbi munkahelyem, a Népszabadság egykoron Bertelsmann-tulajdon volt, de abban az időben minden évben sok százmilliós nyereséget termelt), nem kaptam uniós támogatást, és nincs is kilátásom ilyesmire. A rossz hír viszont az, hogy az Orbán-család és a holdudvar már egy jó ideje a németek pénzén él – ha számításba vesszük, hogy a hozzánk érkező nagyjából minden második-harmadik brüsszeli eurót a német adófizetők adják be a közösbe; továbbá, hogy mennyi került ezekből a forrásokból közvetve vagy közvetlenül Tiborcz István, ifjabb illetve idősebb Orbán Győző és a tágabb pereputty érdekeltségeihez.

Az az igazság, hogy az én életemben semmilyen változást vagy törést nem fog okozni, ha nem jön többet a német pénz. Lehetséges, hogy az övékben sem, de amijük mostanában lett, azt azért nagyobbrészt a németeknek köszönhetik, ezt talán hasznos leszögezni. És még valamit: figyelem már egy ideje a családi bizniszt, de azt a momentumot még sosem láttam, amikor valamelyik családtag azt mondta volna, hogy köszöni, neki már nem kell több pénz.

Az viszont már többször föltűnt, hogy amikor a kormány feje ilyen nagyívű és nagyvonalú bejelentést tesz, az többnyire valamiféle elővágás. Talán ő már tudja, amit egy ideje mi is sejtünk: hogy a német polgároknak elegük van a Berlinig látszó oligarcha-hizlalásból, és erre a célra akkor sem adnának többet, ha kérnénk. Sőt úgy fest, hogy annak is utána szeretnének nézni, hova lett mindaz, amit eddig adtak. Ha sürgősen meg kellene találnom a kormányfői dac eredetét, én itt keresném.

Szerző
Témák
Orbán Viktor