A G7-től a G1 felé

Publikálás dátuma
2018.06.21 08:05

Fotó: /

Világszerte sokakat megdöbbentett Donald Trump amerikai elnök szereplése a G7 kanadai csúcstalálkozóján. Késve érkezett és korán távozott, ráadásul nem írta alá a keserves alkudozásokkal összehozott közös nyilatkozatot. Távozása után pedig a nemzetközi diplomáciában ritka durván sértegette a csúcs házigazdáját, Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Előre sejtve a G7-partnereket sújtó amerikai acél- alumíniumvámok miatti heves bírálatokat, Trump nem is akart részt venni a csúcstalálkozón; tanácsadói könyörögték ki nála, hogy menjen el. Tavaly a hamburgi G20-as csúcs is furcsa volt: mindenki megrökönyödésére Ivanka lányát ültette a saját székébe, amikor éppen kétoldalú megbeszélnivalója volt.

Nagyon csábító ezt Trump pallérozatlan diplomáciai stílusának betudni. Végülis New York vadnyugati, eszközökben nem válogatós ingatlanvilágában szocializálódott. Ezt mondja „Az üzletkötés művészete” című sikerkönyvében: „Vannak olyan helyzetek, amikor a konfrontáció az egyetlen lehetőség. Ha rosszul bánnak velem vagy megróbálnak kihasználni, akkor nagyon keményen visszaütök”. Tegyük a „velem” helyére Amerikát, és érthetőbbé válik az elnök durva diplomáciai modora.

A stílus azonban csak a felszín, amely takarja a hátteret: sarkalatos paradigmaváltás zajlik Washington világpolitikájában, a Barack Obama által tankönyvszerűen követett multilateralizmusból a nyers gazdasági nacionalizmusba torkoló unilateralizmus felé. Ez a világ országait szinte egymással versengő, profitorientált vállalatoknak tekinti. Trump nem hisz a „globális társadalom” létezésében. Nem kis mértékben ezért táncolt ki a világ valamennyi országa által jegyzett párizsi klímaegyezményből is. A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok értékalapú amerikai terjesztése – a „rezsimváltásokról” nem is szólva – nem fér bele az ügyletközpontú trumpi doktrínába, bár emiatt nem mindenki boldogtalan.

A legszorosabb szövetségesekkel szembeni konfrontációs és gyakran lekicsinylő testbeszédével Trump üzenni akar a csúcsokon: ennyire tartom ezeket a magasztos multilaterális fórumokat. Az EU-ról nem is beszélve, amelyről Trump csak rosszakat tud mondani a migrációs válság kezelésétől a kereskedelempolitikáig. Lelkesen tapsolt a Brexitnek.

Az Egyesült Államok globális erejét és befolyását nagymértékben fokozták a második világháború után kiépített, amerikai vezetésű szövetségi rendszerek, éles kontrasztban Oroszországgal és Kínával, amelyek – jelentős szövetségesek hiányában – biztonságpolitikájukban csak saját magukra támaszkodhatnak. Ám Trump számára a szövetségesek főleg korlátot és terhet jelentenek. Különösen az olyanok, mint például Németország, amelynek eget verő exporttöbblete van Amerikával szemben – ami Trump szemében „állásgyilkossággal“ egyenértékű –, miközben csupán a GDP 1,2 százalékát kitevő védelmi kiadásával a NATO legnagyobb potyautasa.

Korábban sokan gondolták, hogy a trumpi „America first” nem több, mint furmányos, populista csataszó a gazdasági globalizáció amerikai áldozatainak megnyerésére és választási mozgósítására a Nagy-tavak „rozsdaövezetében“. Trump azonban szemmel láthatóan komolyan veszi választási ígéreteit, bár a megvalósításhoz ritkán találja meg a megfelelő eszközöket. Jó példa a leghűségesebb szövetségesek magas vámtarifákkal való zsarolása egy olyan elavult törvénycikkre alapozva, amelyet még a hidegháború idején – nemzetbiztonsági célból – fogadtak el Washingtonban. Ennek láttán érthető a G7-partnerek csalódása és felháborodása.

Tovább növeli a bajokat Trump és szakmai stábja kirívó tájékozatlansága a kereskedelmi gazdaságtan alaptételeiről. Különösen arról, hogy Amerika esetében a „kolosszálisnak” bélyegzett külkereskedelmi mérleghiány nem igazán a külföldi partnerek tisztességtelen versenypraktikáit tükrözi (jóllehet vannak ilyenek szép számmal), hanem egy alapvető makroökonómiai szükségszerűség. Ez mindaddig érvényesül, amíg Amerika jóval többet fogyaszt, mint amennyit megtermel, vagy többet ruház be, mint amennyit megtakarít. Szakértői szemmel nézve a kereskedelmi deficit nem „vereség” (ahogy Trump látja), hanem Amerika számára kivételesen előnyös állapot a dollár nemzetközi kulcsvaluta szerepének és kiemelkedően jó hitelképességnek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi hiány nem „kolosszális“, mivel csupán három százalékát teszi ki az amerikai GDP-nek. Ha valami „kolosszális”, az az elnöki figyelem egy viszonylag csekély nemzetgazdasági problémára.

A külpolitikai paradigmaváltás jegyében Trump unilaterális elnöknek érzi magát, aki zsigerileg ellenez mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust és koordinációt a nemzetközi rendszerben. Az első világháború utáni száz évben először van olyan amerikai elnök, aki szinte tüntetően nem tart igényt még a „szabad világ" vezetésére sem: „Nem a világ, hanem az Egyesült Államok elnöke vagyok"– mondta.

Az elnök mindegyik multilaterális fórumra rossz szemmel néz: „Az ENSZ olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását, ráadásul – Kína elsietett tagfelvétele miatt és nem megfelelő kordában tartásával – felelős a világkereskedelem méretes bajaiért, a globális termelési túlkapacitásokért (acél, alimínium stb.), a kínai exportcunamiért. Trump az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményből, a NAFTA-ból való kilépés állandó fenyegetésével tartja Kanadát és Mexikót sakkban a paktum Washington számára előnyös újratárgyalására.

Donald Trump de facto feladta Amerika vezető szerepét nemcsak a világban, de annak szabad részében is. Ahogy a The Washington Post írta a botrányos kanadai csúcs után: „Az elnök az utóbbi idők legmélyebb külpolitikai válságát idézte elő azzal, hogy nem tud disztingválni Amerika barátjai és ellenségei között”. Borítékolhatóan súlyosan károsodik a nemzetközi együttműködés szabályokon nyugvó rendszere és erősödik a konfliktuspotenciál, ha a „mindenki magáért” trumpi világszemlélet tovaterjed: „America first”, „China first”, „Russia first”, „Germany first”,…„World second”. De vajon meddig marad a Fehér Ház gazdája? Ez nem mindegy, sem Amerikának, sem a világnak.

Témák
G7Trump
2018.06.21 08:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59