Világszerte sokakat megdöbbentett Donald Trump amerikai elnök szereplése a G7 kanadai csúcstalálkozóján. Késve érkezett és korán távozott, ráadásul nem írta alá a keserves alkudozásokkal összehozott közös nyilatkozatot. Távozása után pedig a nemzetközi diplomáciában ritka durván sértegette a csúcs házigazdáját, Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Előre sejtve a G7-partnereket sújtó amerikai acél- alumíniumvámok miatti heves bírálatokat, Trump nem is akart részt venni a csúcstalálkozón; tanácsadói könyörögték ki nála, hogy menjen el. Tavaly a hamburgi G20-as csúcs is furcsa volt: mindenki megrökönyödésére Ivanka lányát ültette a saját székébe, amikor éppen kétoldalú megbeszélnivalója volt.
Nagyon csábító ezt Trump pallérozatlan diplomáciai stílusának betudni. Végülis New York vadnyugati, eszközökben nem válogatós ingatlanvilágában szocializálódott. Ezt mondja „Az üzletkötés művészete” című sikerkönyvében: „Vannak olyan helyzetek, amikor a konfrontáció az egyetlen lehetőség. Ha rosszul bánnak velem vagy megróbálnak kihasználni, akkor nagyon keményen visszaütök”. Tegyük a „velem” helyére Amerikát, és érthetőbbé válik az elnök durva diplomáciai modora.
A stílus azonban csak a felszín, amely takarja a hátteret: sarkalatos paradigmaváltás zajlik Washington világpolitikájában, a Barack Obama által tankönyvszerűen követett multilateralizmusból a nyers gazdasági nacionalizmusba torkoló unilateralizmus felé. Ez a világ országait szinte egymással versengő, profitorientált vállalatoknak tekinti. Trump nem hisz a „globális társadalom” létezésében. Nem kis mértékben ezért táncolt ki a világ valamennyi országa által jegyzett párizsi klímaegyezményből is. A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok értékalapú amerikai terjesztése – a „rezsimváltásokról” nem is szólva – nem fér bele az ügyletközpontú trumpi doktrínába, bár emiatt nem mindenki boldogtalan.
A legszorosabb szövetségesekkel szembeni konfrontációs és gyakran lekicsinylő testbeszédével Trump üzenni akar a csúcsokon: ennyire tartom ezeket a magasztos multilaterális fórumokat. Az EU-ról nem is beszélve, amelyről Trump csak rosszakat tud mondani a migrációs válság kezelésétől a kereskedelempolitikáig. Lelkesen tapsolt a Brexitnek.
Az Egyesült Államok globális erejét és befolyását nagymértékben fokozták a második világháború után kiépített, amerikai vezetésű szövetségi rendszerek, éles kontrasztban Oroszországgal és Kínával, amelyek – jelentős szövetségesek hiányában – biztonságpolitikájukban csak saját magukra támaszkodhatnak. Ám Trump számára a szövetségesek főleg korlátot és terhet jelentenek. Különösen az olyanok, mint például Németország, amelynek eget verő exporttöbblete van Amerikával szemben – ami Trump szemében „állásgyilkossággal“ egyenértékű –, miközben csupán a GDP 1,2 százalékát kitevő védelmi kiadásával a NATO legnagyobb potyautasa.
Korábban sokan gondolták, hogy a trumpi „America first” nem több, mint furmányos, populista csataszó a gazdasági globalizáció amerikai áldozatainak megnyerésére és választási mozgósítására a Nagy-tavak „rozsdaövezetében“. Trump azonban szemmel láthatóan komolyan veszi választási ígéreteit, bár a megvalósításhoz ritkán találja meg a megfelelő eszközöket. Jó példa a leghűségesebb szövetségesek magas vámtarifákkal való zsarolása egy olyan elavult törvénycikkre alapozva, amelyet még a hidegháború idején – nemzetbiztonsági célból – fogadtak el Washingtonban. Ennek láttán érthető a G7-partnerek csalódása és felháborodása.
Tovább növeli a bajokat Trump és szakmai stábja kirívó tájékozatlansága a kereskedelmi gazdaságtan alaptételeiről. Különösen arról, hogy Amerika esetében a „kolosszálisnak” bélyegzett külkereskedelmi mérleghiány nem igazán a külföldi partnerek tisztességtelen versenypraktikáit tükrözi (jóllehet vannak ilyenek szép számmal), hanem egy alapvető makroökonómiai szükségszerűség. Ez mindaddig érvényesül, amíg Amerika jóval többet fogyaszt, mint amennyit megtermel, vagy többet ruház be, mint amennyit megtakarít. Szakértői szemmel nézve a kereskedelmi deficit nem „vereség” (ahogy Trump látja), hanem Amerika számára kivételesen előnyös állapot a dollár nemzetközi kulcsvaluta szerepének és kiemelkedően jó hitelképességnek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi hiány nem „kolosszális“, mivel csupán három százalékát teszi ki az amerikai GDP-nek. Ha valami „kolosszális”, az az elnöki figyelem egy viszonylag csekély nemzetgazdasági problémára.
A külpolitikai paradigmaváltás jegyében Trump unilaterális elnöknek érzi magát, aki zsigerileg ellenez mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust és koordinációt a nemzetközi rendszerben. Az első világháború utáni száz évben először van olyan amerikai elnök, aki szinte tüntetően nem tart igényt még a „szabad világ" vezetésére sem: „Nem a világ, hanem az Egyesült Államok elnöke vagyok"– mondta.
Az elnök mindegyik multilaterális fórumra rossz szemmel néz: „Az ENSZ olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását, ráadásul – Kína elsietett tagfelvétele miatt és nem megfelelő kordában tartásával – felelős a világkereskedelem méretes bajaiért, a globális termelési túlkapacitásokért (acél, alimínium stb.), a kínai exportcunamiért. Trump az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményből, a NAFTA-ból való kilépés állandó fenyegetésével tartja Kanadát és Mexikót sakkban a paktum Washington számára előnyös újratárgyalására.
Donald Trump de facto feladta Amerika vezető szerepét nemcsak a világban, de annak szabad részében is. Ahogy a The Washington Post írta a botrányos kanadai csúcs után: „Az elnök az utóbbi idők legmélyebb külpolitikai válságát idézte elő azzal, hogy nem tud disztingválni Amerika barátjai és ellenségei között”. Borítékolhatóan súlyosan károsodik a nemzetközi együttműködés szabályokon nyugvó rendszere és erősödik a konfliktuspotenciál, ha a „mindenki magáért” trumpi világszemlélet tovaterjed: „America first”, „China first”, „Russia first”, „Germany first”,…„World second”. De vajon meddig marad a Fehér Ház gazdája? Ez nem mindegy, sem Amerikának, sem a világnak.
