A G7-től a G1 felé

Publikálás dátuma
2018.06.21 08:05

Fotó: /

Világszerte sokakat megdöbbentett Donald Trump amerikai elnök szereplése a G7 kanadai csúcstalálkozóján. Késve érkezett és korán távozott, ráadásul nem írta alá a keserves alkudozásokkal összehozott közös nyilatkozatot. Távozása után pedig a nemzetközi diplomáciában ritka durván sértegette a csúcs házigazdáját, Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Előre sejtve a G7-partnereket sújtó amerikai acél- alumíniumvámok miatti heves bírálatokat, Trump nem is akart részt venni a csúcstalálkozón; tanácsadói könyörögték ki nála, hogy menjen el. Tavaly a hamburgi G20-as csúcs is furcsa volt: mindenki megrökönyödésére Ivanka lányát ültette a saját székébe, amikor éppen kétoldalú megbeszélnivalója volt.

Nagyon csábító ezt Trump pallérozatlan diplomáciai stílusának betudni. Végülis New York vadnyugati, eszközökben nem válogatós ingatlanvilágában szocializálódott. Ezt mondja „Az üzletkötés művészete” című sikerkönyvében: „Vannak olyan helyzetek, amikor a konfrontáció az egyetlen lehetőség. Ha rosszul bánnak velem vagy megróbálnak kihasználni, akkor nagyon keményen visszaütök”. Tegyük a „velem” helyére Amerikát, és érthetőbbé válik az elnök durva diplomáciai modora.

A stílus azonban csak a felszín, amely takarja a hátteret: sarkalatos paradigmaváltás zajlik Washington világpolitikájában, a Barack Obama által tankönyvszerűen követett multilateralizmusból a nyers gazdasági nacionalizmusba torkoló unilateralizmus felé. Ez a világ országait szinte egymással versengő, profitorientált vállalatoknak tekinti. Trump nem hisz a „globális társadalom” létezésében. Nem kis mértékben ezért táncolt ki a világ valamennyi országa által jegyzett párizsi klímaegyezményből is. A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok értékalapú amerikai terjesztése – a „rezsimváltásokról” nem is szólva – nem fér bele az ügyletközpontú trumpi doktrínába, bár emiatt nem mindenki boldogtalan.

A legszorosabb szövetségesekkel szembeni konfrontációs és gyakran lekicsinylő testbeszédével Trump üzenni akar a csúcsokon: ennyire tartom ezeket a magasztos multilaterális fórumokat. Az EU-ról nem is beszélve, amelyről Trump csak rosszakat tud mondani a migrációs válság kezelésétől a kereskedelempolitikáig. Lelkesen tapsolt a Brexitnek.

Az Egyesült Államok globális erejét és befolyását nagymértékben fokozták a második világháború után kiépített, amerikai vezetésű szövetségi rendszerek, éles kontrasztban Oroszországgal és Kínával, amelyek – jelentős szövetségesek hiányában – biztonságpolitikájukban csak saját magukra támaszkodhatnak. Ám Trump számára a szövetségesek főleg korlátot és terhet jelentenek. Különösen az olyanok, mint például Németország, amelynek eget verő exporttöbblete van Amerikával szemben – ami Trump szemében „állásgyilkossággal“ egyenértékű –, miközben csupán a GDP 1,2 százalékát kitevő védelmi kiadásával a NATO legnagyobb potyautasa.

Korábban sokan gondolták, hogy a trumpi „America first” nem több, mint furmányos, populista csataszó a gazdasági globalizáció amerikai áldozatainak megnyerésére és választási mozgósítására a Nagy-tavak „rozsdaövezetében“. Trump azonban szemmel láthatóan komolyan veszi választási ígéreteit, bár a megvalósításhoz ritkán találja meg a megfelelő eszközöket. Jó példa a leghűségesebb szövetségesek magas vámtarifákkal való zsarolása egy olyan elavult törvénycikkre alapozva, amelyet még a hidegháború idején – nemzetbiztonsági célból – fogadtak el Washingtonban. Ennek láttán érthető a G7-partnerek csalódása és felháborodása.

Tovább növeli a bajokat Trump és szakmai stábja kirívó tájékozatlansága a kereskedelmi gazdaságtan alaptételeiről. Különösen arról, hogy Amerika esetében a „kolosszálisnak” bélyegzett külkereskedelmi mérleghiány nem igazán a külföldi partnerek tisztességtelen versenypraktikáit tükrözi (jóllehet vannak ilyenek szép számmal), hanem egy alapvető makroökonómiai szükségszerűség. Ez mindaddig érvényesül, amíg Amerika jóval többet fogyaszt, mint amennyit megtermel, vagy többet ruház be, mint amennyit megtakarít. Szakértői szemmel nézve a kereskedelmi deficit nem „vereség” (ahogy Trump látja), hanem Amerika számára kivételesen előnyös állapot a dollár nemzetközi kulcsvaluta szerepének és kiemelkedően jó hitelképességnek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi hiány nem „kolosszális“, mivel csupán három százalékát teszi ki az amerikai GDP-nek. Ha valami „kolosszális”, az az elnöki figyelem egy viszonylag csekély nemzetgazdasági problémára.

A külpolitikai paradigmaváltás jegyében Trump unilaterális elnöknek érzi magát, aki zsigerileg ellenez mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust és koordinációt a nemzetközi rendszerben. Az első világháború utáni száz évben először van olyan amerikai elnök, aki szinte tüntetően nem tart igényt még a „szabad világ" vezetésére sem: „Nem a világ, hanem az Egyesült Államok elnöke vagyok"– mondta.

Az elnök mindegyik multilaterális fórumra rossz szemmel néz: „Az ENSZ olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását, ráadásul – Kína elsietett tagfelvétele miatt és nem megfelelő kordában tartásával – felelős a világkereskedelem méretes bajaiért, a globális termelési túlkapacitásokért (acél, alimínium stb.), a kínai exportcunamiért. Trump az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményből, a NAFTA-ból való kilépés állandó fenyegetésével tartja Kanadát és Mexikót sakkban a paktum Washington számára előnyös újratárgyalására.

Donald Trump de facto feladta Amerika vezető szerepét nemcsak a világban, de annak szabad részében is. Ahogy a The Washington Post írta a botrányos kanadai csúcs után: „Az elnök az utóbbi idők legmélyebb külpolitikai válságát idézte elő azzal, hogy nem tud disztingválni Amerika barátjai és ellenségei között”. Borítékolhatóan súlyosan károsodik a nemzetközi együttműködés szabályokon nyugvó rendszere és erősödik a konfliktuspotenciál, ha a „mindenki magáért” trumpi világszemlélet tovaterjed: „America first”, „China first”, „Russia first”, „Germany first”,…„World second”. De vajon meddig marad a Fehér Ház gazdája? Ez nem mindegy, sem Amerikának, sem a világnak.

Témák
G7Trump
2018.06.21 08:05

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22