A G7-től a G1 felé

Publikálás dátuma
2018.06.21 08:05

Fotó: /

Világszerte sokakat megdöbbentett Donald Trump amerikai elnök szereplése a G7 kanadai csúcstalálkozóján. Késve érkezett és korán távozott, ráadásul nem írta alá a keserves alkudozásokkal összehozott közös nyilatkozatot. Távozása után pedig a nemzetközi diplomáciában ritka durván sértegette a csúcs házigazdáját, Justin Trudeau kanadai miniszterelnököt. Előre sejtve a G7-partnereket sújtó amerikai acél- alumíniumvámok miatti heves bírálatokat, Trump nem is akart részt venni a csúcstalálkozón; tanácsadói könyörögték ki nála, hogy menjen el. Tavaly a hamburgi G20-as csúcs is furcsa volt: mindenki megrökönyödésére Ivanka lányát ültette a saját székébe, amikor éppen kétoldalú megbeszélnivalója volt.

Nagyon csábító ezt Trump pallérozatlan diplomáciai stílusának betudni. Végülis New York vadnyugati, eszközökben nem válogatós ingatlanvilágában szocializálódott. Ezt mondja „Az üzletkötés művészete” című sikerkönyvében: „Vannak olyan helyzetek, amikor a konfrontáció az egyetlen lehetőség. Ha rosszul bánnak velem vagy megróbálnak kihasználni, akkor nagyon keményen visszaütök”. Tegyük a „velem” helyére Amerikát, és érthetőbbé válik az elnök durva diplomáciai modora.

A stílus azonban csak a felszín, amely takarja a hátteret: sarkalatos paradigmaváltás zajlik Washington világpolitikájában, a Barack Obama által tankönyvszerűen követett multilateralizmusból a nyers gazdasági nacionalizmusba torkoló unilateralizmus felé. Ez a világ országait szinte egymással versengő, profitorientált vállalatoknak tekinti. Trump nem hisz a „globális társadalom” létezésében. Nem kis mértékben ezért táncolt ki a világ valamennyi országa által jegyzett párizsi klímaegyezményből is. A demokrácia, a szabadság és az emberi jogok értékalapú amerikai terjesztése – a „rezsimváltásokról” nem is szólva – nem fér bele az ügyletközpontú trumpi doktrínába, bár emiatt nem mindenki boldogtalan.

A legszorosabb szövetségesekkel szembeni konfrontációs és gyakran lekicsinylő testbeszédével Trump üzenni akar a csúcsokon: ennyire tartom ezeket a magasztos multilaterális fórumokat. Az EU-ról nem is beszélve, amelyről Trump csak rosszakat tud mondani a migrációs válság kezelésétől a kereskedelempolitikáig. Lelkesen tapsolt a Brexitnek.

Az Egyesült Államok globális erejét és befolyását nagymértékben fokozták a második világháború után kiépített, amerikai vezetésű szövetségi rendszerek, éles kontrasztban Oroszországgal és Kínával, amelyek – jelentős szövetségesek hiányában – biztonságpolitikájukban csak saját magukra támaszkodhatnak. Ám Trump számára a szövetségesek főleg korlátot és terhet jelentenek. Különösen az olyanok, mint például Németország, amelynek eget verő exporttöbblete van Amerikával szemben – ami Trump szemében „állásgyilkossággal“ egyenértékű –, miközben csupán a GDP 1,2 százalékát kitevő védelmi kiadásával a NATO legnagyobb potyautasa.

Korábban sokan gondolták, hogy a trumpi „America first” nem több, mint furmányos, populista csataszó a gazdasági globalizáció amerikai áldozatainak megnyerésére és választási mozgósítására a Nagy-tavak „rozsdaövezetében“. Trump azonban szemmel láthatóan komolyan veszi választási ígéreteit, bár a megvalósításhoz ritkán találja meg a megfelelő eszközöket. Jó példa a leghűségesebb szövetségesek magas vámtarifákkal való zsarolása egy olyan elavult törvénycikkre alapozva, amelyet még a hidegháború idején – nemzetbiztonsági célból – fogadtak el Washingtonban. Ennek láttán érthető a G7-partnerek csalódása és felháborodása.

Tovább növeli a bajokat Trump és szakmai stábja kirívó tájékozatlansága a kereskedelmi gazdaságtan alaptételeiről. Különösen arról, hogy Amerika esetében a „kolosszálisnak” bélyegzett külkereskedelmi mérleghiány nem igazán a külföldi partnerek tisztességtelen versenypraktikáit tükrözi (jóllehet vannak ilyenek szép számmal), hanem egy alapvető makroökonómiai szükségszerűség. Ez mindaddig érvényesül, amíg Amerika jóval többet fogyaszt, mint amennyit megtermel, vagy többet ruház be, mint amennyit megtakarít. Szakértői szemmel nézve a kereskedelmi deficit nem „vereség” (ahogy Trump látja), hanem Amerika számára kivételesen előnyös állapot a dollár nemzetközi kulcsvaluta szerepének és kiemelkedően jó hitelképességnek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy a kereskedelmi hiány nem „kolosszális“, mivel csupán három százalékát teszi ki az amerikai GDP-nek. Ha valami „kolosszális”, az az elnöki figyelem egy viszonylag csekély nemzetgazdasági problémára.

A külpolitikai paradigmaváltás jegyében Trump unilaterális elnöknek érzi magát, aki zsigerileg ellenez mindenfajta, Amerikát korlátozó multilateralizmust és koordinációt a nemzetközi rendszerben. Az első világháború utáni száz évben először van olyan amerikai elnök, aki szinte tüntetően nem tart igényt még a „szabad világ" vezetésére sem: „Nem a világ, hanem az Egyesült Államok elnöke vagyok"– mondta.

Az elnök mindegyik multilaterális fórumra rossz szemmel néz: „Az ENSZ olyan klub, ahol a résztvevők csak dumálnak és jól szórakoznak”. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) korlátozza Amerika gazdasági szuverenitását, ráadásul – Kína elsietett tagfelvétele miatt és nem megfelelő kordában tartásával – felelős a világkereskedelem méretes bajaiért, a globális termelési túlkapacitásokért (acél, alimínium stb.), a kínai exportcunamiért. Trump az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményből, a NAFTA-ból való kilépés állandó fenyegetésével tartja Kanadát és Mexikót sakkban a paktum Washington számára előnyös újratárgyalására.

Donald Trump de facto feladta Amerika vezető szerepét nemcsak a világban, de annak szabad részében is. Ahogy a The Washington Post írta a botrányos kanadai csúcs után: „Az elnök az utóbbi idők legmélyebb külpolitikai válságát idézte elő azzal, hogy nem tud disztingválni Amerika barátjai és ellenségei között”. Borítékolhatóan súlyosan károsodik a nemzetközi együttműködés szabályokon nyugvó rendszere és erősödik a konfliktuspotenciál, ha a „mindenki magáért” trumpi világszemlélet tovaterjed: „America first”, „China first”, „Russia first”, „Germany first”,…„World second”. De vajon meddig marad a Fehér Ház gazdája? Ez nem mindegy, sem Amerikának, sem a világnak.

Témák
G7Trump
2018.06.21 08:05

Emberkísérlet

A  Magyar Tudományos Akadémia most éppen Esztergomba megy. Ki ne emlékezne a város és választott polgármestere, Tétényi Éva vesszőfutására: a derék fideszesek persze csak a nem közülük valót akarták kifüstölni, de e buzgalomra ráment minden - nem égtek az utcai lámpák, nem jártak a buszok, nem vitték el a szemetet. Talán még fel is perzselték volna a várost, ha a polgárok nem emberelik meg magukat, és az első adandó alkalommal nem szavaznak fegyelmezetten a perspektivikusabb, kormánypárti jelöltre. 
Most ugyanez fog történni a tudós testülettel. Palkovics László miniszter eldöntötte, hogy a saját szája íze szerint szabja át az MTA kutatóintézeti hálózatát, és mert az Akadémia holmi kétszáz éves autonómiára hivatkozva tiltakozni, sőt beleszólást követelni merészel, egyszerűen vállat von, és nem ad pénzt. Ha Széchenyinek jó volt a gyertya, bizonyára ellesznek vele a mai atomfizikusok is. 
Természetesen lehetne releváns vitát folytatni arról, hogy vajon milyen intézményrendszer segítené legjobban a XXI. századi kutatás és fejlesztés céljait. Nem kőbe vésett evidencia, hogy az egyetemek szellemi erőközpontjai mellett intézményi izolációban kell működniük az - 1949-ben szovjet mintára létrehozott - akadémiai intézeteknek, így érdemes végiggondolni, ezen a területen hogyan lehet a legjobban felhasználni a költségvetési pénzt. Ilyesmiről azonban szokás szerint szó sincs: ahogy Parragh iparkamarai elnök a közoktatás ügyében, úgy a kutatás-fejlesztésben momentán Palkovics az ügyeletes megmondóember, így aztán amit ő elhatározott, annak úgy kell lennie, ha az ég a földdel összeér, akkor is. 
Márpedig Palkovics azt határozta el, hogy az intézethálózatot kiszervezi az MTA alól. A letámadást férfias hisztivel készítette elő - különösen emlékezetes az Akadémia elnökének bepanaszolása, hogy nem kereste őt fel hivatali helyiségeiben (egyébként de) -, majd megüzente, pénz mostantól nem lesz. És ezt bizton elhihetjük az amúgy akadémikus miniszternek, tehát aki ezután dolgozni akar, összepakolhatja a bőröndjét, vagy bánatosan átballaghat arra a kutatóhelyre, amelyre Palkovics rámutat. 
Még egyszer mondom, önmagában semmi felháborító nincs abban, ha egy kormány racionalizálni akarja a K+F források felhasználását. Itt azonban csak azt lehet tudni, mit nem akar a hatalom: az Akadémia autonómiáját, egy tőle független tudományos bázis létét. De közben a másik oldalon sem látszik más, csak a rombolás. Az egyetemeket - a kutatás alternatív bázisait - mára kiszikkasztotta az évtizedes pénzhiány, az új modell pedig, amelyet a Corvinus és az ELTE példáján demonstrálnak, több mint ijesztő. Az előbbit egyszerűen kilopták egy alapítványba, míg az utóbbi esetében majd végigkövethetjük, milyen hatással van az oktatásra a meghatározó tanárokkal szemben szabadjára engedett boszorkányüldözés. 
S ha már kutatás, vegyük észre: a CEU csak Petri-csésze volt. A Fidesz általa vizsgálta, mennyire érdekli az embereket, ha porrá zúzza az értelmiség autonómiáját. Most pedig megerősödve, higgadtan nyírja majd ki az utolsókat is, akik önállóan gondolkodnának.
2018.12.08 09:00
Frissítve: 2018.12.08 09:03

Ünnepi csapda

A karácsony nem időpont vagy időszak, hanem lelkiállapot  - Calvin Coolidge-nak, az Egyesült Államok republikánus színekben politizáló, 30. elnökének szavait advent tájékán gyakran idézik. Róla, akit méltán neveztek kortársai "hallgatag Cal"-nek, igazán elmondható, hogy ritkán szólt, de akkor bölcset. Már a XX. század első negyedében - amikor még nem szaporodtak el gomba módra a vevőcsábításra termett üzletközpontok - felismerte, hogy egyrészt a szeretet ünnepének lényege a pénz, pénz és a pénz, másrészt, hogy az alapvetően érzelmi alapú  döntések felülírják a racionális cselekedeteket. 
Az adventi időszak "szentháromsága", a vevő, a kereskedő és a bankok gyakorta arra szövetkeznek, hogy mindössze néhány hét leforgása alatt úgy találjanak tömegesen egymásra, hogy ezeknek a - tumultustól függően - néha csak fél órákra korlátozódó találkáknak a következményei hosszú évekre befolyásolják majd a családi költségvetések egyensúlyát. 
A karácsonyi ajándékozás kultusza az egész keresztény világban általános, de a Magyarországon ilyenkor tapasztalható - gyakorta felelőtlen - eladósodás mértéke egyedülálló. A szeretet hitelből történő finanszírozása önmagában nem aggályos, de ha ez azt eredményezi, hogy éveken keresztül kell majd kikoplalni a következményeit, az már elgondolkodtató.
A számok nyelvén mindez azt jelenti, hogy a bankok fogyasztási hitelei felének az úgynevezett teljes hiteldíj-mutatója, amely a kölcsönfelvétel összes terhét tartalmazza, 2018 végén 39,9 százalékot ért el. Ami a törvényes mérték maximumának közelében van. Mivel az áruhitelek futamideje is egyre hosszabbodik - létezik már 7 éves konstrukció is -, lesz majd elegendő idő arra, hogy a családok végiggondolják, érdemes volt-e ekkora terhet a vállukra venni. Miközben évről évre sorjáznak majd az ismételt költekezésre buzdító újabb és újabb karácsonyok, családi ünnepek. 
A jegybank már évekkel ezelőtt rálépett az adósságfékre, amit októberben még szigorítottak is. A főpróbája éppen napjainkban zajlik.
2018.12.08 09:00
Frissítve: 2018.12.08 09:04