A kutatás finanszírozásáról

Több mint húsz éve jelent meg a Nature tudományos folyóiratban egy írás a brit tudományos kutatási pályázatokkal kapcsolatos vitáról és annak konklúziójáról. Arról folyt a vita: nem pazarlás-e, hogy két egymástól független bizottság is van, amelytől egy-egy kutatási tervhez támogatást lehet kérni? Az ellenzők azzal érveltek, hogy sokkal hatékonyabb lenne a kutatások támogatása, ha csak egyetlen bíráló bizottság döntene.

A bírálóbizottságok egyesítését végül elvetették. A kutatók véleménye szerint ugyanis a valóban új elképzelések esetében gyakran nem ismerik fel a bennük rejlő nagyobb lehetőségeket. Ilyenkor ha az egyik bizottság vaknak bizonyul a terv ígéretes voltának felismerésében, lehet próbálkozni a tőle független másiknál. Így kisebb az esély a nagy lehetőségek elszalasztására.

Egyébként mindennapos, hogy az újat nehezen ismerik fel és el. Tudományos körökben ismert példa Mitchell mitokondriumok működésére vonatkozó kemi-ozmózis elmélete. Mikor ezt az elgondolást felvetette, mindenki tagadta, hogy igaz lehet. Mivel nem volt hajlandó nézeteit és kutatási témáját megváltoztatni, el kellett hagyja az intézetet. Szerencséjére volt egy kis vagyona, és saját laboratóriumot létesített, abban folytatta a kutatómunkát. Neki volt igaza, a felfedezéséért Nobel-díjat kapott.

Hasonló esett meg Barbara McClintockkal is: az 1950-es évek elején felfedezte ― az ő elnevezése szerint ― az „ugráló géneket”. Ezt a tudományos közvélekedés fantazmagóriának tartotta. Mintegy negyven évnek kellett eltelni, hogy kiderüljön, igaza volt: a később felismert transzpozonok hatását írta le, messze megelőzve korát. Kilencven éves elmúlt már, amikor Nobel-díjjal ismerték el a felfedezését.

Befejezésül egy közhely: ha a tudományos megismerés szigorúan tervezett lett volna , ma csodálatosan csiszolt kőbaltáink lennének.