Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Témák
2018.06.23 09:25

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12

Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
Fotó: /
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
2019.01.20 11:00
Frissítve: 2019.01.20 11:00