Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Témák
2018.06.23 09:25

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36