Kácsor Zsolt: Kőbányai keserű

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:23
Népszava illusztráció
Fotó: /

Friss kőbányai lakos lett belőlem: két hete immár, hogy a X. kerület egyik tízemeletes épületének tizedik emeletéről bámulhatok egy szögesdróttal körbevett, impozáns börtönépületet, mellette meg a Kozma utcai zsidó temetőt, ami bizonyos értelemben ugyancsak börtön, de egyes vallások tanai szerint van belőle szabadulás. Négy év alatt most költöztem éppen tizedik alkalommal, és a szép Újbudáról egy kis IX. kerületi kitérővel éppen a tizedik kerületbe sikerült hurcolkodnom egy tízemeletesbe – ne mondja senki, hogy a pozitív egész számok nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy komolyan vegyem a számmisztikai összefüggéseiket.

Arra még nem jutott időm, hogy alaposabban fölfedezzem a környéket, de tervezem, hogy elmegyek a kőbányai sörgyárba, remélem, be lehet menni – Csehországban legalábbis voltam olyan sörgyárban, ahol az épületen belül üzemelt egy söröző, igaz, túl sok mindenre nem emlékszem belőle, mert túl jól sikerült a sör forrásvidékén tett látogatás. Két hét alatt nem sokat láttam Magyarország kőbányai arcából, de a jellegzetesebb kontúrok már kezdenek kirajzolódni, és – hát hogyan is mondjam nagyon-nagyon finoman – ha ezt az arcot sminkeli valaki, akkor kimondottan durva dörzspapírral csinálja. Megviselt, keserű nyugdíjasokat látok, meg láthatólag kispénzű, kisgyerekes fiatal szülőket, akiknek ez a környék alkalmasint még éppen megfizethető. A mindennapi utcaképhez tartoznak azok a lerongyolódott, ámbár jókedvűen kurjongató alkoholisták is, akik az Újhegyi sétányon szoktak lejmolni. Negyven és hatvan év közötti férfiak, akik a koruknál jóval idősebbnek látszanak, és sokan közülük a nap minden szakában részegek – a minap a 85-ös buszra várva megláttam három eléggé ittas pofát, és hitetlenkedve néztem az órámra: reggel 8 óra volt. Beletelt néhány napba, míg rájöttem, hogy kik hiányoznak ebből a társadalomképből: azok az öltönyös, nyakkendős, elegáns uracsok, akikkel tele a belváros, meg a pár hete magam mögött hagyott Újbuda. Szívesen mondanám, hogy tehát a magyar polgárokat hiányolom innen, csak hát ez nem volna igaz, mert a polgárt nem az öltöny, nem a nyakkendő és nem is az elegancia teszi – azt meg hagyjuk is, hogy mi teszi a magyart. A múlt héten egy közeli zöldségesnél két kisfiú vitatkozott mögöttem azon, hogy barackot vegyenek-e vagy sárgadinnyét. Amikor megláttam őket, kiderült, hogy hat-hét év körüli kínaiak, pontosabban szólva kínainak kinéző magyarok – elvégre úgy beszéltek magyarul, mint én. Nem akarnám elvenni tőlük a magyarságukat egy-egy keskenyre vágott szempár miatt. Van a közelben egy kínai gyorsétterem, szerencsére ott is szoktam látni őket – azért mondom, hogy szerencsére, mert ezen a környéken mintha csak a kínaiak volnának boldogok, vagy legalábbis elégedettek.

Meg talán az itteni japánok, de velük még nem találkoztam.

A létezésükről néhány kéregetőtől szereztem tudomást, akik arról győzködtek, hogy ha még egyszer születhetnének, akkor ők nem magyarok, hanem japánok szeretnének lenni. Adtam az egyiknek egy ötvenest, erre odajött a haverja, hogy adjak neki is, úgyhogy ő is kapott egy kis pénzt – aztán szóba elegyedtünk, és akkor vetette föl egyikük, hogy ha ő japán volna, nem kellene kéregetnie. Kérdeztem, hogy mitől olyan biztos ebben, mire azt válaszolta, hogy a japánok titokzatos hetedik érzékkel születnek: meg tudják állapítani egy kiscsibéről két másodperc alatt, hogy kakas-e vagy tyúk, és ezzel a ritka tudományukkal havonta milliókat keresnek. Nem értettem, hogy ezzel miképpen lehet milliókat keresni, mire a koldus magyarázni kezdte, hogy a keltetőkben csak a tyúknak született kiscsibéket hagyják életben, mert azok hajtanak hasznot tojás formájában, a kiskakasok azonban fölöslegesek, ezért futószalagon szét kell válogatni őket. És hát ő azt hallotta, hogy ebben jók a japánok. Ők csak ránéznek egy csibére, és tévedhetetlen pontossággal megmondják, hogy fiú-e vagy lány. Ha kiskakas, akkor küldik a halálba, ha viszont tyúkocska, akkor életben marad. Egy műszakban több ezer kiscsibét válogatnak szét, és nem tudni, hogy mi a titkuk. Rákérdeztem, hogy volna-e kedve napi nyolc órát állni egy futószalag mellett csibéket válogatva, mire bólogatott: ne vicceljen, főnök, mondta, ennél a szar életnél minden jobb. A haverja is bólogatott, és ráerősített: japánnak lenni jó, bazmeg. Miután ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem elkísérni őket a közeli vegyesboltba, mert ha igen, vehetnék nekik egy-egy rakétát. Még szerencse, hogy tudtam, mi az a rakéta: az a kis üveges, féldecis alkohol, amiből a hangtalan társadalom jelentős része naponta elfogyaszt egyet-kettőt-hármat, hogy a dörzspapír-élet simogatását jobban bírja. Ennek a méregnek sokfajta neve van, Újpesten például szemcseppnek hívják, de hallottam már emlegetni kis gonoszként is. Úgyhogy nemet mondtam nekik, és siettem haza, hogy az interneten utánanézzek ennek a japán csibeválogatósdi dolognak. Hátha ki lehet tanulni ezt a ritka szakmát – jobban fizetne, mint a tárcaírás.

Témák
Kőbánya
2018.06.23 09:23

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00