Lengyel László: Ellenforradalmi rendszer

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:28
MARABU rajza
Fotó: /

"A vízparton a kerítés
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné."

A nemzetállam visszavág

Mi, magyarok, újabb ellenforradalmi rendszerbe rendezkedünk be. Egyszerre vagyunk részei a világon végighömpölygő ellenforradalmi hullámnak és saját nemzeti hullámverésünknek. A globális ellenforradalom Putyin Oroszországától Trump Amerikájáig, Erdoğan Törökországától a Brexit Britanniájáig válasz egy félig megvívott, sikertelen globális, liberális és progresszív lázadásra, amely a Yes We Can Amerikájától a moszkvai és szentpétervári tüntetőkig, az isztambuli és a hongkongi lázadóktól a kairói és a kijevi Majdan fiataljaiig hatott. Globális felkelés a testvériséget közvetítő világhálón és a nagyvárosok terein a szabadságért és az egyenlőségért. Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, legyen az színes vagy fehér, nő vagy férfi, gyermek vagy öreg, homo- vagy heteroszexuális, muszlim, keresztény, buddhista vagy szekularizált nem hívő, éljen bárhol a földtekén. És mindenki felelős a békéért, a föld jövőjéért, a másik emberért.

Ennek a 2007-08-as "emberarcú kapitalista" álomnak és a belőle kisarjadt globális mozgalomnak végét vetette a világméretű Nagy Recesszió, és a faji, nemzeti, vallási, osztály, törzsi ellenforradalmak sora. Súlyosan fizettünk és fizetünk az átmeneti kinyílásért. A tízes évek elején elkezdődik a nemzetbe, fajba, vallásba zárkózás. A nemzetállam visszavág. Ha korábban a nyitás nyitást szült, most a zárás még mélyebb bezárkózást.

Büszkék lehetünk: Orbán Viktor először érzett rá Európában a nacionalista ellenforradalomra. Putyin, Erdoğan, Kaczyński, a brexiterek, Trump, Kurz, Salvini, Seehofer valamennyien utána érkeztek. Orbán elsőként fogalmazta meg, hogy először magyarok, másodszor fehérek, harmadszor keresztények, negyedszer férfiak, ötödször heteroszexuálisok vagyunk, és csak utána emberek. Embernek, főleg érző és gondolkodó humanistának lenni gyengeség. Árulás a nemzettel szemben. Jézus Krisztus vagy Ferenc pápa lehetnek együttérzők a szegényekkel vagy a távolról jött szerencsétlenekkel, egy magyar keresztény nem, neki a családjára és nemzetére kell gondolnia. Hordozni kell a fehér ember terhét. Ha a Yes We Can lázadói abban hittek, hogy lehetséges valamiféle globális és univerzális együttes fölemelkedés, kölcsönös megbékélés és a környezet közös megóvása, az ellenforradalmi mozgalmak egyértelművé tették: nincs osztozás, csak győztesek és vesztesek, barátok és ellenségek, hozzánk tartozók és idegenek, tulajdonosok és tulajdon nélküliek léteznek.

Berendezkedés a negatív konszolidációba

"De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:"

Szilágyi Ákos szerint immár harmadszor rendezkedünk be egy ellenforradalmi rendszerbe: először a Horthy-, majd a Kádár- és most az Orbán-rendszerbe. Lehet, hogy így igaz. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon nem inkább az 1849-67 közötti Bach-korszakhoz, az 1919-24 közti korai Horthy-korszakhoz, majd az 1948-56 közötti Rákosi-korszak, az 1956-62 közti korai Kádár-kor ellenforradalmi rendszereihez hasonlatos-e az Orbán-rendszer? Valamiféle ellenforradalmi mozgásból származó, megszálló típusú kényszer-konszolidációk voltak és az Orbán-rendszer is erre a mozgó háborús, lerohanó, folyamatosan központosító rendszerre emlékeztet. Egyáltalán nem hasonlít az 1867-1918-as dualista kiegyezéshez, a Bethlen-konszolidációhoz és az 1962-89 közötti Kádár-konszolidációhoz.

Az Orbán-rendszer fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a mézesmadzag és furkósbot együttes alkalmazásával kiépített rendszerében több mézet csurgasson a madzagra, de a társadalmi önkéntes követni készséget még visszatartja a hatalmi terjeszkedés és arrogancia. 1849, 1919, 1948, 1956 majd 2010 utáni ellenforradalmi rendszerek mindenekelőtt mindent megtettek, hogy a már kiépült rendszereket, elért vívmányokat lerombolják, és létrehozzák az egy-központú centralizált államgépezeteket. Miután megszervezte a maga hatalmi középpontját azzal, hogy megkötötte az osztály- és pártközi paktumokat és a nemzetközi megállapodásokat, Bethlen önjáróvá tette a hatalmi gépezetet, véget vetett az 1919 óta folytatott mozgó háborúnak, kampánypolitizálásnak. Kádár ugyancsak berendezkedett egy folyamatos anyagi kompenzációra épülő, a centralizációt személyi tárgyalásokkal puhító konszolidációra. Ellenben Orbán, most, nyolc év után, nemcsak brutális tisztogatást hajt végre a hatalom központjában, hanem saját kezébe igyekszik venni az operatív kormányzást is. Nem tér át engedményes politikára, hanem folytatja az egész pályás letámadást. Orbán inkább emlékeztet Gömbösre és Rákosira, mint a konszolidáló Bethlenre és a kései Kádárra.

A gazdaság túlfűtése és központosítás

"és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –"

A magyar ellenforradalmi rendszereknek mindig szükségük volt ellenségre. A migránsok és Soros, a civil szervezetek és Brüsszel kiváló ellenségek. Ha tegnap ezt némileg szégyellni kellett, ma büszkélkedni lehet vele: mi magyarok elsőként mondtuk ki, hogy kerüljenek kerítés mögé, fulladjanak vízbe. Most, amikor hozzánk csatlakoznak az osztrákok és az olaszok, a bajorok és a trumpianusok, keresztényi szeretettel lezárva a kikötőket, elválasztva egymástól szülőt és gyereket, büszkén vághatjuk rá: végre. Ha az Orbán-rendszer és Európa így folytatja, a 2019 tavaszi EP-választás a migráns-kérdésről és egy Macron-Orbán háborúról fog szólni. Európa lelkéért harcolnak. A fiatal, dinamikus, reformokat végrehajtó, versengő, szabad és nyitott Európa harcol a vén, érelmeszesedett, reformellenes, államaiba kapaszkodó, túsz és zárt Európa ellen. Egy felvilágosult és jézusi-ferenci keresztény, nemek, fajok, vallások, kultúrák egyenjogúságát valló Európa, egy barbár, keresztényellenes, gyarmatosító, két világháborút indító, rasszista és nacionalista hagyományú Európa ellen. Vagy-vagy.

A politikai kampányhoz jól illeszkedik a "tervek felemelése", a növekedési számok hajszolása, az országnak az autokrata képére alakítása presztízs-beruházásokkal. Surányi Györgynek igaza van, amikor megállapítja, hogy a teljes gőzzel folyó pro-ciklikus, költségvetési, jegybanki és jövedelempolitikai gyorsítás csak ideig-óráig fenntartható. Amint bekövetkezik, és szükségszerűen bekövetkezik a külső konjunkturális körülmények romlása, a növekedési ciklus vége, amelyet csak súlyosbíthat a trumpi kereskedelmi háború; és amint véget ér az európai deflációs ciklus, amely a magyar infláció egyik visszafogója volt, amint fogynak az európai pénzek, a kormányzatnak nem marad mozgástere egy anticiklikus politikához, hanem durván meg kell szorítania. Ehhez járul, hogy az elmúlt évek kedvező konjunktúrájában a kormány nemcsak a nagy és szükséges oktatási, egészségügyi és szociális reformok idejét és pénzét mulasztotta el, hanem presztízsberuházásokra fordította a fejlesztési forrásokat, amelyeket nem lesz miből működtetni.

A központosítás és összpontosítás is a legnagyobb fordulatszámon. Megállíthatatlanul folyik a központi államhatalom pénz- és hatáskörelvonása az önkormányzatoktól, és a központi kormány még erőszakosabb személyi és intézményi centralizációja. Formálisan is minden hatalom Orbán Viktoré lett. A hatalmi-, a munka- és a jogkörök minimális megosztására sem hajlandó: mindenben neki kell intézkednie. Nincs második, harmadik ember vagy intézmény, csak és kizárólag Egy, az egyetlen. Ugyanilyen sebességgel megy végbe az Orbán/Mészáros/Tiborcz tulajdon koncentrációja a nagyobb és kisebb oligarchák tulajdonának és jövedelmeinek elvételével. Nincs Simicska Lajos és Spéder Zoltán, nincs Lázár János és ki tudja meddig lesz Csányi Sándor. És a legkevésbé se kell a keresztyén Magyarországnak Balog Zoltán udvari lelkész: kikergette már a migráns Jézust.

Korábban írtam, hogy a Fidesz megeszi embereit. Bár látnám, hogy emberei megeszik a Fideszt – jegyezte meg Gombár Csaba kesernyésen. Valójában Orbán, mint Kronosz megeszi "gyermekeit" és a Fideszt. Itt utódlás nem volt, nincs és nem lesz.

"Rázza a szél a kerítést."

Tandori Dezső: Kerítés

2018.06.23 09:28

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:24

Fotó: FORTEPAN/ HUNYADY JÓZSEF
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
2018.10.21 17:24
Frissítve: 2018.10.21 17:24

Protekció

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:00

Fotó: MTI/
Hetvenhárom évvel ezelőtt megkezdett, életre szólónak tervezett, de a történelem akaratából csak röpke, nem egészen három évig tartott külügyminisztériumi pályafutásom egy részében az útlevél-osztályra kaptam beosztást. Az osztály elnevezése megtévesztő volt, mert az útleveleket akkor is, annak előtte és még ma is a belügyminisztérium, illetve a rendőrség állította/állítja ki. Viszont annak az osztálynak, amelyre engem beosztottak, csak olyan személy lehetett az ügyfele, akinek már volt útlevele. A Moszkvában, 1945 elején megkötött fegyverszüneti szerződés és az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés közötti időszakban országunk szuverenitása korlátozott volt. Ahhoz, hogy valaki az országból kiutazhasson vagy beutazzon, nem volt elég egy útlevél, hanem be kellett szerezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, röviden a SZEB engedélyét is. Hazánk szovjet megszállás alatt lévén, a szövetségesek között kialakított gyakorlatnak megfelelően, nálunk az engedély ügyében a SZEB szovjet tagozata volt illetékes. Magyar részről a külügyminisztériumnak erre a célra megalakított osztálya kapta a már említett nevet, holott a helyes az lett volna, ha "utazási" osztálynak hívják.
Ahhoz, hogy valaki - mindegy, hogy hivatalos, vagy magán-, esetleg családi ügyben - kiutazhasson, kiutazási engedély iránti kérelmet kellett benyújtania a külügyminisztériumban. Ehhez a következő kellékekre volt volt szükség: érvényes útlevél; 50 forintos okmánybélyeg; "elővízum", vagyis a célország követségének igazolása arról, hogy a kiutazási engedély megadása esetén az illető megkapja a beutazási vízumot. Továbbá: hivatalos utazás esetén az illetékes miniszter sajátkezű aláírásával ellátott ajánlás, családi- vagy magánügyben teendő utazásnál pedig a népjóléti miniszter sajátkezű aláírása. Kivételt képeztek azok a volt magyar állampolgárok, akik az 1938-45 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken és a honvédségbe besorozottként kerültek hadifogságba. Az ő esetükben sem a SZEB, sem a magyar oldal nem írt elő különös formaságokat. A hazatérni akaró volt hadifogoly személyazonossága igazolása után azonnal kapott egy egyoldalas, az illetékes követséghez, illetve misszióhoz intézett úgynevezett note verbalét (szóbeli jegyzék), aminek alapján ott megkapta a hazatéréshez szükséges okmányt.
1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor - rk. köv. megh. miniszter -, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz. Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: "Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?" Vettem a lapot és válaszoltam: "Természetesen, követ úr!" Szondy Kádárhoz fordult: "El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt."
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: "Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt."
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
(Milyen jót tett, hogy Del Medico Imre legutóbbi tárcájának megjelenésekor bírálattal illettük a postát, amiért az elsőbbségi levélként feladott cikk csaknem egy hónap alatt jutott el a szerkesztőségbe! Az itt olvasható szövegnek - amelyet az idős szerző ugyancsak borítékban, az elvileg egynapos kézbesítési időt jelentő elsőbbségi küldeményként adott fel - már nem kellett két hétnél több idő, hogy megérkezzen. Hiába, a XXI. században élünk. - a szerk.)
2018.10.21 17:00
Frissítve: 2018.10.21 17:03