Lengyel László: Ellenforradalmi rendszer

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:28
MARABU rajza
Fotó: /

"A vízparton a kerítés
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné."

A nemzetállam visszavág

Mi, magyarok, újabb ellenforradalmi rendszerbe rendezkedünk be. Egyszerre vagyunk részei a világon végighömpölygő ellenforradalmi hullámnak és saját nemzeti hullámverésünknek. A globális ellenforradalom Putyin Oroszországától Trump Amerikájáig, Erdoğan Törökországától a Brexit Britanniájáig válasz egy félig megvívott, sikertelen globális, liberális és progresszív lázadásra, amely a Yes We Can Amerikájától a moszkvai és szentpétervári tüntetőkig, az isztambuli és a hongkongi lázadóktól a kairói és a kijevi Majdan fiataljaiig hatott. Globális felkelés a testvériséget közvetítő világhálón és a nagyvárosok terein a szabadságért és az egyenlőségért. Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, legyen az színes vagy fehér, nő vagy férfi, gyermek vagy öreg, homo- vagy heteroszexuális, muszlim, keresztény, buddhista vagy szekularizált nem hívő, éljen bárhol a földtekén. És mindenki felelős a békéért, a föld jövőjéért, a másik emberért.

Ennek a 2007-08-as "emberarcú kapitalista" álomnak és a belőle kisarjadt globális mozgalomnak végét vetette a világméretű Nagy Recesszió, és a faji, nemzeti, vallási, osztály, törzsi ellenforradalmak sora. Súlyosan fizettünk és fizetünk az átmeneti kinyílásért. A tízes évek elején elkezdődik a nemzetbe, fajba, vallásba zárkózás. A nemzetállam visszavág. Ha korábban a nyitás nyitást szült, most a zárás még mélyebb bezárkózást.

Büszkék lehetünk: Orbán Viktor először érzett rá Európában a nacionalista ellenforradalomra. Putyin, Erdoğan, Kaczyński, a brexiterek, Trump, Kurz, Salvini, Seehofer valamennyien utána érkeztek. Orbán elsőként fogalmazta meg, hogy először magyarok, másodszor fehérek, harmadszor keresztények, negyedszer férfiak, ötödször heteroszexuálisok vagyunk, és csak utána emberek. Embernek, főleg érző és gondolkodó humanistának lenni gyengeség. Árulás a nemzettel szemben. Jézus Krisztus vagy Ferenc pápa lehetnek együttérzők a szegényekkel vagy a távolról jött szerencsétlenekkel, egy magyar keresztény nem, neki a családjára és nemzetére kell gondolnia. Hordozni kell a fehér ember terhét. Ha a Yes We Can lázadói abban hittek, hogy lehetséges valamiféle globális és univerzális együttes fölemelkedés, kölcsönös megbékélés és a környezet közös megóvása, az ellenforradalmi mozgalmak egyértelművé tették: nincs osztozás, csak győztesek és vesztesek, barátok és ellenségek, hozzánk tartozók és idegenek, tulajdonosok és tulajdon nélküliek léteznek.

Berendezkedés a negatív konszolidációba

"De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:"

Szilágyi Ákos szerint immár harmadszor rendezkedünk be egy ellenforradalmi rendszerbe: először a Horthy-, majd a Kádár- és most az Orbán-rendszerbe. Lehet, hogy így igaz. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon nem inkább az 1849-67 közötti Bach-korszakhoz, az 1919-24 közti korai Horthy-korszakhoz, majd az 1948-56 közötti Rákosi-korszak, az 1956-62 közti korai Kádár-kor ellenforradalmi rendszereihez hasonlatos-e az Orbán-rendszer? Valamiféle ellenforradalmi mozgásból származó, megszálló típusú kényszer-konszolidációk voltak és az Orbán-rendszer is erre a mozgó háborús, lerohanó, folyamatosan központosító rendszerre emlékeztet. Egyáltalán nem hasonlít az 1867-1918-as dualista kiegyezéshez, a Bethlen-konszolidációhoz és az 1962-89 közötti Kádár-konszolidációhoz.

Az Orbán-rendszer fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a mézesmadzag és furkósbot együttes alkalmazásával kiépített rendszerében több mézet csurgasson a madzagra, de a társadalmi önkéntes követni készséget még visszatartja a hatalmi terjeszkedés és arrogancia. 1849, 1919, 1948, 1956 majd 2010 utáni ellenforradalmi rendszerek mindenekelőtt mindent megtettek, hogy a már kiépült rendszereket, elért vívmányokat lerombolják, és létrehozzák az egy-központú centralizált államgépezeteket. Miután megszervezte a maga hatalmi középpontját azzal, hogy megkötötte az osztály- és pártközi paktumokat és a nemzetközi megállapodásokat, Bethlen önjáróvá tette a hatalmi gépezetet, véget vetett az 1919 óta folytatott mozgó háborúnak, kampánypolitizálásnak. Kádár ugyancsak berendezkedett egy folyamatos anyagi kompenzációra épülő, a centralizációt személyi tárgyalásokkal puhító konszolidációra. Ellenben Orbán, most, nyolc év után, nemcsak brutális tisztogatást hajt végre a hatalom központjában, hanem saját kezébe igyekszik venni az operatív kormányzást is. Nem tér át engedményes politikára, hanem folytatja az egész pályás letámadást. Orbán inkább emlékeztet Gömbösre és Rákosira, mint a konszolidáló Bethlenre és a kései Kádárra.

A gazdaság túlfűtése és központosítás

"és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –"

A magyar ellenforradalmi rendszereknek mindig szükségük volt ellenségre. A migránsok és Soros, a civil szervezetek és Brüsszel kiváló ellenségek. Ha tegnap ezt némileg szégyellni kellett, ma büszkélkedni lehet vele: mi magyarok elsőként mondtuk ki, hogy kerüljenek kerítés mögé, fulladjanak vízbe. Most, amikor hozzánk csatlakoznak az osztrákok és az olaszok, a bajorok és a trumpianusok, keresztényi szeretettel lezárva a kikötőket, elválasztva egymástól szülőt és gyereket, büszkén vághatjuk rá: végre. Ha az Orbán-rendszer és Európa így folytatja, a 2019 tavaszi EP-választás a migráns-kérdésről és egy Macron-Orbán háborúról fog szólni. Európa lelkéért harcolnak. A fiatal, dinamikus, reformokat végrehajtó, versengő, szabad és nyitott Európa harcol a vén, érelmeszesedett, reformellenes, államaiba kapaszkodó, túsz és zárt Európa ellen. Egy felvilágosult és jézusi-ferenci keresztény, nemek, fajok, vallások, kultúrák egyenjogúságát valló Európa, egy barbár, keresztényellenes, gyarmatosító, két világháborút indító, rasszista és nacionalista hagyományú Európa ellen. Vagy-vagy.

A politikai kampányhoz jól illeszkedik a "tervek felemelése", a növekedési számok hajszolása, az országnak az autokrata képére alakítása presztízs-beruházásokkal. Surányi Györgynek igaza van, amikor megállapítja, hogy a teljes gőzzel folyó pro-ciklikus, költségvetési, jegybanki és jövedelempolitikai gyorsítás csak ideig-óráig fenntartható. Amint bekövetkezik, és szükségszerűen bekövetkezik a külső konjunkturális körülmények romlása, a növekedési ciklus vége, amelyet csak súlyosbíthat a trumpi kereskedelmi háború; és amint véget ér az európai deflációs ciklus, amely a magyar infláció egyik visszafogója volt, amint fogynak az európai pénzek, a kormányzatnak nem marad mozgástere egy anticiklikus politikához, hanem durván meg kell szorítania. Ehhez járul, hogy az elmúlt évek kedvező konjunktúrájában a kormány nemcsak a nagy és szükséges oktatási, egészségügyi és szociális reformok idejét és pénzét mulasztotta el, hanem presztízsberuházásokra fordította a fejlesztési forrásokat, amelyeket nem lesz miből működtetni.

A központosítás és összpontosítás is a legnagyobb fordulatszámon. Megállíthatatlanul folyik a központi államhatalom pénz- és hatáskörelvonása az önkormányzatoktól, és a központi kormány még erőszakosabb személyi és intézményi centralizációja. Formálisan is minden hatalom Orbán Viktoré lett. A hatalmi-, a munka- és a jogkörök minimális megosztására sem hajlandó: mindenben neki kell intézkednie. Nincs második, harmadik ember vagy intézmény, csak és kizárólag Egy, az egyetlen. Ugyanilyen sebességgel megy végbe az Orbán/Mészáros/Tiborcz tulajdon koncentrációja a nagyobb és kisebb oligarchák tulajdonának és jövedelmeinek elvételével. Nincs Simicska Lajos és Spéder Zoltán, nincs Lázár János és ki tudja meddig lesz Csányi Sándor. És a legkevésbé se kell a keresztyén Magyarországnak Balog Zoltán udvari lelkész: kikergette már a migráns Jézust.

Korábban írtam, hogy a Fidesz megeszi embereit. Bár látnám, hogy emberei megeszik a Fideszt – jegyezte meg Gombár Csaba kesernyésen. Valójában Orbán, mint Kronosz megeszi "gyermekeit" és a Fideszt. Itt utódlás nem volt, nincs és nem lesz.

"Rázza a szél a kerítést."

Tandori Dezső: Kerítés

2018.06.23 09:28

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54