Lengyel László: Ellenforradalmi rendszer

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:28
MARABU rajza

"A vízparton a kerítés
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné."

A nemzetállam visszavág

Mi, magyarok, újabb ellenforradalmi rendszerbe rendezkedünk be. Egyszerre vagyunk részei a világon végighömpölygő ellenforradalmi hullámnak és saját nemzeti hullámverésünknek. A globális ellenforradalom Putyin Oroszországától Trump Amerikájáig, Erdoğan Törökországától a Brexit Britanniájáig válasz egy félig megvívott, sikertelen globális, liberális és progresszív lázadásra, amely a Yes We Can Amerikájától a moszkvai és szentpétervári tüntetőkig, az isztambuli és a hongkongi lázadóktól a kairói és a kijevi Majdan fiataljaiig hatott. Globális felkelés a testvériséget közvetítő világhálón és a nagyvárosok terein a szabadságért és az egyenlőségért. Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, legyen az színes vagy fehér, nő vagy férfi, gyermek vagy öreg, homo- vagy heteroszexuális, muszlim, keresztény, buddhista vagy szekularizált nem hívő, éljen bárhol a földtekén. És mindenki felelős a békéért, a föld jövőjéért, a másik emberért.

Ennek a 2007-08-as "emberarcú kapitalista" álomnak és a belőle kisarjadt globális mozgalomnak végét vetette a világméretű Nagy Recesszió, és a faji, nemzeti, vallási, osztály, törzsi ellenforradalmak sora. Súlyosan fizettünk és fizetünk az átmeneti kinyílásért. A tízes évek elején elkezdődik a nemzetbe, fajba, vallásba zárkózás. A nemzetállam visszavág. Ha korábban a nyitás nyitást szült, most a zárás még mélyebb bezárkózást.

Büszkék lehetünk: Orbán Viktor először érzett rá Európában a nacionalista ellenforradalomra. Putyin, Erdoğan, Kaczyński, a brexiterek, Trump, Kurz, Salvini, Seehofer valamennyien utána érkeztek. Orbán elsőként fogalmazta meg, hogy először magyarok, másodszor fehérek, harmadszor keresztények, negyedszer férfiak, ötödször heteroszexuálisok vagyunk, és csak utána emberek. Embernek, főleg érző és gondolkodó humanistának lenni gyengeség. Árulás a nemzettel szemben. Jézus Krisztus vagy Ferenc pápa lehetnek együttérzők a szegényekkel vagy a távolról jött szerencsétlenekkel, egy magyar keresztény nem, neki a családjára és nemzetére kell gondolnia. Hordozni kell a fehér ember terhét. Ha a Yes We Can lázadói abban hittek, hogy lehetséges valamiféle globális és univerzális együttes fölemelkedés, kölcsönös megbékélés és a környezet közös megóvása, az ellenforradalmi mozgalmak egyértelművé tették: nincs osztozás, csak győztesek és vesztesek, barátok és ellenségek, hozzánk tartozók és idegenek, tulajdonosok és tulajdon nélküliek léteznek.

Berendezkedés a negatív konszolidációba

"De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:"

Szilágyi Ákos szerint immár harmadszor rendezkedünk be egy ellenforradalmi rendszerbe: először a Horthy-, majd a Kádár- és most az Orbán-rendszerbe. Lehet, hogy így igaz. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon nem inkább az 1849-67 közötti Bach-korszakhoz, az 1919-24 közti korai Horthy-korszakhoz, majd az 1948-56 közötti Rákosi-korszak, az 1956-62 közti korai Kádár-kor ellenforradalmi rendszereihez hasonlatos-e az Orbán-rendszer? Valamiféle ellenforradalmi mozgásból származó, megszálló típusú kényszer-konszolidációk voltak és az Orbán-rendszer is erre a mozgó háborús, lerohanó, folyamatosan központosító rendszerre emlékeztet. Egyáltalán nem hasonlít az 1867-1918-as dualista kiegyezéshez, a Bethlen-konszolidációhoz és az 1962-89 közötti Kádár-konszolidációhoz.

Az Orbán-rendszer fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a mézesmadzag és furkósbot együttes alkalmazásával kiépített rendszerében több mézet csurgasson a madzagra, de a társadalmi önkéntes követni készséget még visszatartja a hatalmi terjeszkedés és arrogancia. 1849, 1919, 1948, 1956 majd 2010 utáni ellenforradalmi rendszerek mindenekelőtt mindent megtettek, hogy a már kiépült rendszereket, elért vívmányokat lerombolják, és létrehozzák az egy-központú centralizált államgépezeteket. Miután megszervezte a maga hatalmi középpontját azzal, hogy megkötötte az osztály- és pártközi paktumokat és a nemzetközi megállapodásokat, Bethlen önjáróvá tette a hatalmi gépezetet, véget vetett az 1919 óta folytatott mozgó háborúnak, kampánypolitizálásnak. Kádár ugyancsak berendezkedett egy folyamatos anyagi kompenzációra épülő, a centralizációt személyi tárgyalásokkal puhító konszolidációra. Ellenben Orbán, most, nyolc év után, nemcsak brutális tisztogatást hajt végre a hatalom központjában, hanem saját kezébe igyekszik venni az operatív kormányzást is. Nem tér át engedményes politikára, hanem folytatja az egész pályás letámadást. Orbán inkább emlékeztet Gömbösre és Rákosira, mint a konszolidáló Bethlenre és a kései Kádárra.

A gazdaság túlfűtése és központosítás

"és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –"

A magyar ellenforradalmi rendszereknek mindig szükségük volt ellenségre. A migránsok és Soros, a civil szervezetek és Brüsszel kiváló ellenségek. Ha tegnap ezt némileg szégyellni kellett, ma büszkélkedni lehet vele: mi magyarok elsőként mondtuk ki, hogy kerüljenek kerítés mögé, fulladjanak vízbe. Most, amikor hozzánk csatlakoznak az osztrákok és az olaszok, a bajorok és a trumpianusok, keresztényi szeretettel lezárva a kikötőket, elválasztva egymástól szülőt és gyereket, büszkén vághatjuk rá: végre. Ha az Orbán-rendszer és Európa így folytatja, a 2019 tavaszi EP-választás a migráns-kérdésről és egy Macron-Orbán háborúról fog szólni. Európa lelkéért harcolnak. A fiatal, dinamikus, reformokat végrehajtó, versengő, szabad és nyitott Európa harcol a vén, érelmeszesedett, reformellenes, államaiba kapaszkodó, túsz és zárt Európa ellen. Egy felvilágosult és jézusi-ferenci keresztény, nemek, fajok, vallások, kultúrák egyenjogúságát valló Európa, egy barbár, keresztényellenes, gyarmatosító, két világháborút indító, rasszista és nacionalista hagyományú Európa ellen. Vagy-vagy.

A politikai kampányhoz jól illeszkedik a "tervek felemelése", a növekedési számok hajszolása, az országnak az autokrata képére alakítása presztízs-beruházásokkal. Surányi Györgynek igaza van, amikor megállapítja, hogy a teljes gőzzel folyó pro-ciklikus, költségvetési, jegybanki és jövedelempolitikai gyorsítás csak ideig-óráig fenntartható. Amint bekövetkezik, és szükségszerűen bekövetkezik a külső konjunkturális körülmények romlása, a növekedési ciklus vége, amelyet csak súlyosbíthat a trumpi kereskedelmi háború; és amint véget ér az európai deflációs ciklus, amely a magyar infláció egyik visszafogója volt, amint fogynak az európai pénzek, a kormányzatnak nem marad mozgástere egy anticiklikus politikához, hanem durván meg kell szorítania. Ehhez járul, hogy az elmúlt évek kedvező konjunktúrájában a kormány nemcsak a nagy és szükséges oktatási, egészségügyi és szociális reformok idejét és pénzét mulasztotta el, hanem presztízsberuházásokra fordította a fejlesztési forrásokat, amelyeket nem lesz miből működtetni.

A központosítás és összpontosítás is a legnagyobb fordulatszámon. Megállíthatatlanul folyik a központi államhatalom pénz- és hatáskörelvonása az önkormányzatoktól, és a központi kormány még erőszakosabb személyi és intézményi centralizációja. Formálisan is minden hatalom Orbán Viktoré lett. A hatalmi-, a munka- és a jogkörök minimális megosztására sem hajlandó: mindenben neki kell intézkednie. Nincs második, harmadik ember vagy intézmény, csak és kizárólag Egy, az egyetlen. Ugyanilyen sebességgel megy végbe az Orbán/Mészáros/Tiborcz tulajdon koncentrációja a nagyobb és kisebb oligarchák tulajdonának és jövedelmeinek elvételével. Nincs Simicska Lajos és Spéder Zoltán, nincs Lázár János és ki tudja meddig lesz Csányi Sándor. És a legkevésbé se kell a keresztyén Magyarországnak Balog Zoltán udvari lelkész: kikergette már a migráns Jézust.

Korábban írtam, hogy a Fidesz megeszi embereit. Bár látnám, hogy emberei megeszik a Fideszt – jegyezte meg Gombár Csaba kesernyésen. Valójában Orbán, mint Kronosz megeszi "gyermekeit" és a Fideszt. Itt utódlás nem volt, nincs és nem lesz.

"Rázza a szél a kerítést."

Tandori Dezső: Kerítés

Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Szerző
Témák

Kácsor Zsolt: Kőbányai keserű

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:23
Népszava illusztráció

Friss kőbányai lakos lett belőlem: két hete immár, hogy a X. kerület egyik tízemeletes épületének tizedik emeletéről bámulhatok egy szögesdróttal körbevett, impozáns börtönépületet, mellette meg a Kozma utcai zsidó temetőt, ami bizonyos értelemben ugyancsak börtön, de egyes vallások tanai szerint van belőle szabadulás. Négy év alatt most költöztem éppen tizedik alkalommal, és a szép Újbudáról egy kis IX. kerületi kitérővel éppen a tizedik kerületbe sikerült hurcolkodnom egy tízemeletesbe – ne mondja senki, hogy a pozitív egész számok nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy komolyan vegyem a számmisztikai összefüggéseiket.

Arra még nem jutott időm, hogy alaposabban fölfedezzem a környéket, de tervezem, hogy elmegyek a kőbányai sörgyárba, remélem, be lehet menni – Csehországban legalábbis voltam olyan sörgyárban, ahol az épületen belül üzemelt egy söröző, igaz, túl sok mindenre nem emlékszem belőle, mert túl jól sikerült a sör forrásvidékén tett látogatás. Két hét alatt nem sokat láttam Magyarország kőbányai arcából, de a jellegzetesebb kontúrok már kezdenek kirajzolódni, és – hát hogyan is mondjam nagyon-nagyon finoman – ha ezt az arcot sminkeli valaki, akkor kimondottan durva dörzspapírral csinálja. Megviselt, keserű nyugdíjasokat látok, meg láthatólag kispénzű, kisgyerekes fiatal szülőket, akiknek ez a környék alkalmasint még éppen megfizethető. A mindennapi utcaképhez tartoznak azok a lerongyolódott, ámbár jókedvűen kurjongató alkoholisták is, akik az Újhegyi sétányon szoktak lejmolni. Negyven és hatvan év közötti férfiak, akik a koruknál jóval idősebbnek látszanak, és sokan közülük a nap minden szakában részegek – a minap a 85-ös buszra várva megláttam három eléggé ittas pofát, és hitetlenkedve néztem az órámra: reggel 8 óra volt. Beletelt néhány napba, míg rájöttem, hogy kik hiányoznak ebből a társadalomképből: azok az öltönyös, nyakkendős, elegáns uracsok, akikkel tele a belváros, meg a pár hete magam mögött hagyott Újbuda. Szívesen mondanám, hogy tehát a magyar polgárokat hiányolom innen, csak hát ez nem volna igaz, mert a polgárt nem az öltöny, nem a nyakkendő és nem is az elegancia teszi – azt meg hagyjuk is, hogy mi teszi a magyart. A múlt héten egy közeli zöldségesnél két kisfiú vitatkozott mögöttem azon, hogy barackot vegyenek-e vagy sárgadinnyét. Amikor megláttam őket, kiderült, hogy hat-hét év körüli kínaiak, pontosabban szólva kínainak kinéző magyarok – elvégre úgy beszéltek magyarul, mint én. Nem akarnám elvenni tőlük a magyarságukat egy-egy keskenyre vágott szempár miatt. Van a közelben egy kínai gyorsétterem, szerencsére ott is szoktam látni őket – azért mondom, hogy szerencsére, mert ezen a környéken mintha csak a kínaiak volnának boldogok, vagy legalábbis elégedettek.

Meg talán az itteni japánok, de velük még nem találkoztam.

A létezésükről néhány kéregetőtől szereztem tudomást, akik arról győzködtek, hogy ha még egyszer születhetnének, akkor ők nem magyarok, hanem japánok szeretnének lenni. Adtam az egyiknek egy ötvenest, erre odajött a haverja, hogy adjak neki is, úgyhogy ő is kapott egy kis pénzt – aztán szóba elegyedtünk, és akkor vetette föl egyikük, hogy ha ő japán volna, nem kellene kéregetnie. Kérdeztem, hogy mitől olyan biztos ebben, mire azt válaszolta, hogy a japánok titokzatos hetedik érzékkel születnek: meg tudják állapítani egy kiscsibéről két másodperc alatt, hogy kakas-e vagy tyúk, és ezzel a ritka tudományukkal havonta milliókat keresnek. Nem értettem, hogy ezzel miképpen lehet milliókat keresni, mire a koldus magyarázni kezdte, hogy a keltetőkben csak a tyúknak született kiscsibéket hagyják életben, mert azok hajtanak hasznot tojás formájában, a kiskakasok azonban fölöslegesek, ezért futószalagon szét kell válogatni őket. És hát ő azt hallotta, hogy ebben jók a japánok. Ők csak ránéznek egy csibére, és tévedhetetlen pontossággal megmondják, hogy fiú-e vagy lány. Ha kiskakas, akkor küldik a halálba, ha viszont tyúkocska, akkor életben marad. Egy műszakban több ezer kiscsibét válogatnak szét, és nem tudni, hogy mi a titkuk. Rákérdeztem, hogy volna-e kedve napi nyolc órát állni egy futószalag mellett csibéket válogatva, mire bólogatott: ne vicceljen, főnök, mondta, ennél a szar életnél minden jobb. A haverja is bólogatott, és ráerősített: japánnak lenni jó, bazmeg. Miután ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem elkísérni őket a közeli vegyesboltba, mert ha igen, vehetnék nekik egy-egy rakétát. Még szerencse, hogy tudtam, mi az a rakéta: az a kis üveges, féldecis alkohol, amiből a hangtalan társadalom jelentős része naponta elfogyaszt egyet-kettőt-hármat, hogy a dörzspapír-élet simogatását jobban bírja. Ennek a méregnek sokfajta neve van, Újpesten például szemcseppnek hívják, de hallottam már emlegetni kis gonoszként is. Úgyhogy nemet mondtam nekik, és siettem haza, hogy az interneten utánanézzek ennek a japán csibeválogatósdi dolognak. Hátha ki lehet tanulni ezt a ritka szakmát – jobban fizetne, mint a tárcaírás.

Szerző
Témák
Kőbánya