Lengyel László: Ellenforradalmi rendszer

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:28
MARABU rajza
Fotó: /

"A vízparton a kerítés
úgy lóg, iszapba taposva,
mint eltört végtagok.
Éjszaka. Rázza a szél. Megakad a lábam.
Egy csónak vergődik a nádban,
a víz mintha ólomhoz ütné."

A nemzetállam visszavág

Mi, magyarok, újabb ellenforradalmi rendszerbe rendezkedünk be. Egyszerre vagyunk részei a világon végighömpölygő ellenforradalmi hullámnak és saját nemzeti hullámverésünknek. A globális ellenforradalom Putyin Oroszországától Trump Amerikájáig, Erdoğan Törökországától a Brexit Britanniájáig válasz egy félig megvívott, sikertelen globális, liberális és progresszív lázadásra, amely a Yes We Can Amerikájától a moszkvai és szentpétervári tüntetőkig, az isztambuli és a hongkongi lázadóktól a kairói és a kijevi Majdan fiataljaiig hatott. Globális felkelés a testvériséget közvetítő világhálón és a nagyvárosok terein a szabadságért és az egyenlőségért. Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, legyen az színes vagy fehér, nő vagy férfi, gyermek vagy öreg, homo- vagy heteroszexuális, muszlim, keresztény, buddhista vagy szekularizált nem hívő, éljen bárhol a földtekén. És mindenki felelős a békéért, a föld jövőjéért, a másik emberért.

Ennek a 2007-08-as "emberarcú kapitalista" álomnak és a belőle kisarjadt globális mozgalomnak végét vetette a világméretű Nagy Recesszió, és a faji, nemzeti, vallási, osztály, törzsi ellenforradalmak sora. Súlyosan fizettünk és fizetünk az átmeneti kinyílásért. A tízes évek elején elkezdődik a nemzetbe, fajba, vallásba zárkózás. A nemzetállam visszavág. Ha korábban a nyitás nyitást szült, most a zárás még mélyebb bezárkózást.

Büszkék lehetünk: Orbán Viktor először érzett rá Európában a nacionalista ellenforradalomra. Putyin, Erdoğan, Kaczyński, a brexiterek, Trump, Kurz, Salvini, Seehofer valamennyien utána érkeztek. Orbán elsőként fogalmazta meg, hogy először magyarok, másodszor fehérek, harmadszor keresztények, negyedszer férfiak, ötödször heteroszexuálisok vagyunk, és csak utána emberek. Embernek, főleg érző és gondolkodó humanistának lenni gyengeség. Árulás a nemzettel szemben. Jézus Krisztus vagy Ferenc pápa lehetnek együttérzők a szegényekkel vagy a távolról jött szerencsétlenekkel, egy magyar keresztény nem, neki a családjára és nemzetére kell gondolnia. Hordozni kell a fehér ember terhét. Ha a Yes We Can lázadói abban hittek, hogy lehetséges valamiféle globális és univerzális együttes fölemelkedés, kölcsönös megbékélés és a környezet közös megóvása, az ellenforradalmi mozgalmak egyértelművé tették: nincs osztozás, csak győztesek és vesztesek, barátok és ellenségek, hozzánk tartozók és idegenek, tulajdonosok és tulajdon nélküliek léteznek.

Berendezkedés a negatív konszolidációba

"De legbelül csak némaság.
Hogy csoportba verődnek,
mint dermedt hangzatok,
körülállnak a fák,
némán fúrják a levegőt,
a rezzenetlen égi iszapot:"

Szilágyi Ákos szerint immár harmadszor rendezkedünk be egy ellenforradalmi rendszerbe: először a Horthy-, majd a Kádár- és most az Orbán-rendszerbe. Lehet, hogy így igaz. Mégis elgondolkodtam, hogy vajon nem inkább az 1849-67 közötti Bach-korszakhoz, az 1919-24 közti korai Horthy-korszakhoz, majd az 1948-56 közötti Rákosi-korszak, az 1956-62 közti korai Kádár-kor ellenforradalmi rendszereihez hasonlatos-e az Orbán-rendszer? Valamiféle ellenforradalmi mozgásból származó, megszálló típusú kényszer-konszolidációk voltak és az Orbán-rendszer is erre a mozgó háborús, lerohanó, folyamatosan központosító rendszerre emlékeztet. Egyáltalán nem hasonlít az 1867-1918-as dualista kiegyezéshez, a Bethlen-konszolidációhoz és az 1962-89 közötti Kádár-konszolidációhoz.

Az Orbán-rendszer fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a mézesmadzag és furkósbot együttes alkalmazásával kiépített rendszerében több mézet csurgasson a madzagra, de a társadalmi önkéntes követni készséget még visszatartja a hatalmi terjeszkedés és arrogancia. 1849, 1919, 1948, 1956 majd 2010 utáni ellenforradalmi rendszerek mindenekelőtt mindent megtettek, hogy a már kiépült rendszereket, elért vívmányokat lerombolják, és létrehozzák az egy-központú centralizált államgépezeteket. Miután megszervezte a maga hatalmi középpontját azzal, hogy megkötötte az osztály- és pártközi paktumokat és a nemzetközi megállapodásokat, Bethlen önjáróvá tette a hatalmi gépezetet, véget vetett az 1919 óta folytatott mozgó háborúnak, kampánypolitizálásnak. Kádár ugyancsak berendezkedett egy folyamatos anyagi kompenzációra épülő, a centralizációt személyi tárgyalásokkal puhító konszolidációra. Ellenben Orbán, most, nyolc év után, nemcsak brutális tisztogatást hajt végre a hatalom központjában, hanem saját kezébe igyekszik venni az operatív kormányzást is. Nem tér át engedményes politikára, hanem folytatja az egész pályás letámadást. Orbán inkább emlékeztet Gömbösre és Rákosira, mint a konszolidáló Bethlenre és a kései Kádárra.

A gazdaság túlfűtése és központosítás

"és már a szájon bugyborog
a gyűlölet, és kráterek a lábnyomok,
s egymásbasüllyeszti nehéz,
szétmálló tömbjeit a víz a földdel –"

A magyar ellenforradalmi rendszereknek mindig szükségük volt ellenségre. A migránsok és Soros, a civil szervezetek és Brüsszel kiváló ellenségek. Ha tegnap ezt némileg szégyellni kellett, ma büszkélkedni lehet vele: mi magyarok elsőként mondtuk ki, hogy kerüljenek kerítés mögé, fulladjanak vízbe. Most, amikor hozzánk csatlakoznak az osztrákok és az olaszok, a bajorok és a trumpianusok, keresztényi szeretettel lezárva a kikötőket, elválasztva egymástól szülőt és gyereket, büszkén vághatjuk rá: végre. Ha az Orbán-rendszer és Európa így folytatja, a 2019 tavaszi EP-választás a migráns-kérdésről és egy Macron-Orbán háborúról fog szólni. Európa lelkéért harcolnak. A fiatal, dinamikus, reformokat végrehajtó, versengő, szabad és nyitott Európa harcol a vén, érelmeszesedett, reformellenes, államaiba kapaszkodó, túsz és zárt Európa ellen. Egy felvilágosult és jézusi-ferenci keresztény, nemek, fajok, vallások, kultúrák egyenjogúságát valló Európa, egy barbár, keresztényellenes, gyarmatosító, két világháborút indító, rasszista és nacionalista hagyományú Európa ellen. Vagy-vagy.

A politikai kampányhoz jól illeszkedik a "tervek felemelése", a növekedési számok hajszolása, az országnak az autokrata képére alakítása presztízs-beruházásokkal. Surányi Györgynek igaza van, amikor megállapítja, hogy a teljes gőzzel folyó pro-ciklikus, költségvetési, jegybanki és jövedelempolitikai gyorsítás csak ideig-óráig fenntartható. Amint bekövetkezik, és szükségszerűen bekövetkezik a külső konjunkturális körülmények romlása, a növekedési ciklus vége, amelyet csak súlyosbíthat a trumpi kereskedelmi háború; és amint véget ér az európai deflációs ciklus, amely a magyar infláció egyik visszafogója volt, amint fogynak az európai pénzek, a kormányzatnak nem marad mozgástere egy anticiklikus politikához, hanem durván meg kell szorítania. Ehhez járul, hogy az elmúlt évek kedvező konjunktúrájában a kormány nemcsak a nagy és szükséges oktatási, egészségügyi és szociális reformok idejét és pénzét mulasztotta el, hanem presztízsberuházásokra fordította a fejlesztési forrásokat, amelyeket nem lesz miből működtetni.

A központosítás és összpontosítás is a legnagyobb fordulatszámon. Megállíthatatlanul folyik a központi államhatalom pénz- és hatáskörelvonása az önkormányzatoktól, és a központi kormány még erőszakosabb személyi és intézményi centralizációja. Formálisan is minden hatalom Orbán Viktoré lett. A hatalmi-, a munka- és a jogkörök minimális megosztására sem hajlandó: mindenben neki kell intézkednie. Nincs második, harmadik ember vagy intézmény, csak és kizárólag Egy, az egyetlen. Ugyanilyen sebességgel megy végbe az Orbán/Mészáros/Tiborcz tulajdon koncentrációja a nagyobb és kisebb oligarchák tulajdonának és jövedelmeinek elvételével. Nincs Simicska Lajos és Spéder Zoltán, nincs Lázár János és ki tudja meddig lesz Csányi Sándor. És a legkevésbé se kell a keresztyén Magyarországnak Balog Zoltán udvari lelkész: kikergette már a migráns Jézust.

Korábban írtam, hogy a Fidesz megeszi embereit. Bár látnám, hogy emberei megeszik a Fideszt – jegyezte meg Gombár Csaba kesernyésen. Valójában Orbán, mint Kronosz megeszi "gyermekeit" és a Fideszt. Itt utódlás nem volt, nincs és nem lesz.

"Rázza a szél a kerítést."

Tandori Dezső: Kerítés

2018.06.23 09:28

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.
2018.12.16 16:16
Frissítve: 2018.12.16 16:16

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16 15:43

Fotó: Shutterstock/
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.
2018.12.16 15:43
Frissítve: 2018.12.16 15:43