Kuczogi Szilvia: Nélkülük másként látnánk Petőfit és Ózdot

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:16

"Brassaï és Kertész nélkül hiányos lenne a francia fotótörténet, Munkácsi Márton és a zseniális képszerkesztő, Stefan Lorant (Lóránt István) nélkül másként alakul a modern német és amerikai képeslapkultúra, Robert Capa nélkül nincs Magnum fotóügynökség, ami pedig a későbbi évtizedeket illeti, Lucien Hervé nélkül másmilyen lenne az építészeti fotográfia is."

Az író, festő Péntek Orsolya 1989-ig foglalja össze a magyar fényképezés történetét most megjelent könyvében. Sikertörténetet mesél el, hiszen a fotográfia, mint újfajta képrögzítési eszköz, viszonylag hamar megjelent Magyarországon: már 1840-ben kiadták Louis Daguerre könyvét.

A legismertebb dagerrotípia
A dagerrotípia szó tulajdonképpen Petőfi Sándornak köszönhetően került be a köztudatba, hiszen őt ábrázolja az egyik legkorábbi és vitán felül legismertebb magyar felvétel. Valószínűleg Egressy Gábor színész készítette. A romos, megrongálódott képet pedig Escher Károlynak sikerült újra láthatóvá tennie az 1950-es években, azóta szerepel az iskolai tankönyvekben.


Az általános iskolai olvasókönyvből mindannyian megtanulhattuk, hogy a fiatal Petőfi Sándorról készült az egyik első dagerrotípia, 1858-ban pedig már összesen tizennégy műterem működött Pesten és Budán. A nagyközönség számára is ismert fotósaink leginkább a huszadik század első felében alkottak. André Kertész, Brassaï, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé és Munkácsi Márton életművével kapcsolatban általában úgy szokás fogalmazni, hogy a fotográfia nemzetközi élvonalához tartoztak. Valójában azonban ők maguk voltak az élvonal. Ez a radikálisnak tűnő nyitógondolat már az első oldalakon szimpatikussá teszi Péntek Orsolya történeti művét. Olyan ez, mint az olimpia, ki ne szeretné azt hallani, hogy valamiben elsők vagyunk, voltunk, még ha nem is mi személyesen, de valaki, hazánkfia.

A 20. század második felétől aztán szétvált az egyetemes és a magyar fotográfia története. "Bár egy-egy alkotónk ért el sikereket külföldön, az egyetemes fotótörténet fontos fejezeteit már nem magyar vagy magyar származású alkotók írták, bár a 80-as években készült hazai fotók között remek munkák is akadnak. A szovjet blokkban létrehozott értékek nem artikulálódhattak megfelelően Nyugat-Európában és Amerikában, illetve csak később, az 1990 utáni időszakban sikerült egyeseknek az áttörés"– állítja, talán kissé sommásan Péntek.

"Amikor 1826-ban Joseph Nicéphore Niépce-nek sikerült nyolcórás expozícióval képet rögzítenie, szó sem volt még művészi célról, csak egy technikai újdonság kezdett körvonalazódni. Nem sokkal később a Francia Akadémia állásfoglalást tett közzé, amelyben kijelentették, hogy a fotó nem művészet. Ezt egyesek vitatták, a vita pedig hamarosan átlépte a francia határt. A fényképészetet mint technikát sokféleképpen használták a kezdetekkor is: Munkácsy Mihály a vázlatrajzolást váltotta ki, de kiadta gebinbe egy miskolci fényképésznek, mások valóban portrézásra használták, így maradt fenn a Jókainé Laborfali Rózáról készített kép is. Ugyanakkor Orbán Balázsról feljegyezték, hogy a korabeli nehéz felszereléssel képes volt órákig hegyet mászni, hogy a legjobb szögből rögzíthessen egy tájat. Nemcsak portrék vannak tehát a korabeli fényképek között. Az akkori politikai elit arcképcsarnoka leginkább társadalomtörténeti és kultúrtörténeti szempontból izgalmas az utókornak." Ezzel válaszolt a szerző lapunk felvetésére, miszerint a könyvet lapozgatva szembetűnő, hogy a fényképezés kezdeti korszakában főként családi albumok és politikusportrék készültek, megrendelésre.

Celebek és ikonok
A politikusok, a véleményvezérek és a sztárok hamar felismerték a fotóban rejlő népszerűségnövelő potenciált. Balogh Rudolf és az általa megteremtett magyaros fotográfia korabeli országimázsként is működött, a külföldi lapok is áradoztak technikai megoldásairól. Brassai Párizsban Picasso egyik személyes fotográfusa volt, Munkácsi Márton pedig egy életművet alapozott amerikai sztárok fotózására.

Logikusnak tűnik, hogy a fényképezés technikai fejlettsége és az ábrázolás tárgya szükségképpen együtt változik. Érthető, hogy amíg 10-15 másodpercig tartott az expozíciós idő, addig a háborús tudósítók nem küldtek akciófotókat. A 19. század végén kollégáink még nem a frontvonalból tudósítottak, hanem a hátországot dokumentálták, beállított képeken. Magyarországon először a krími háborúról jelentek meg a lapokban felvételek. Ezek szerint az ezeket készítő Szathmári Pap Károly volt az első kiküldött hadi tudósítónk? "Szathmári a román uralkodóknak dolgozott – válaszolt Péntek Orsolya. - Először a krími háborúban fényképezett, de az ő esetében szó sem volt a mai értelemben vett háborús fényképekről, aminek technikai oka van, ezt jól látják. A szemben álló felek táboraiban fotózott, és az 1855-ben összeállított albumai egész Európába eljutottak."

A háború és a sport mellett mindig is esküvők, temetések, szüreti bálok és partik szerepeltek a leggyakrabban a fotózandó témák listáján. Kérdés, változott-e a családi és társadalmi események rögzítése az elmúlt 150 év alatt? "Az emberi természetből adódik, hogy elsősorban saját magát és családját igyekszik megörökíteni vagy megörökíttetni, a sajtó természetéből pedig, hogy a szenzációt akarja megmutatni, ez nyilván megmutatkozik a fennmaradt fényképek műfajában is. Alig hiszem, hogy ebben az idők során lényeges elmozdulás történt volna. Csak a mai kor embere nem műterembe megy, hanem szelfizik egyet. A különleges témákat nem az idő múlásában, hanem az egyedi életművekben kell keresni. Klösz György például egyértelműen városfotós volt, Pécsi József pedig megteremtette a magyar reklámfotográfiát."

Ebben a felsorolásban - ellentmondva a szerző kijelentésének a rendszerváltás előtti korszakról - nem feledkezhetünk meg két alkotóról, Benkő Imréről és Korniss Péterről. Az MMA nemrég alakult könyvkiadója komoly albumban jelentette meg az idei könyvhétre Palotás János Benkő Imre monográfiáját, Élet-mű címmel. A dokumentarista fotográfia mesterének legismertebb alkotása ózdi sorozata. Az egykor dicső acélvárosban több ezer ember történetét követte végig kilenc éven át az utcára kerülésükig, de az ő képein keresztül marad fenn a Sziget első éveinek hangulata is. Korniss Péter életművének jelentős része szintén a rendszerváltás előtt született. A magyar munkásábrázolás és a szociofotó csúcsaként szokás emlegetni a Skarbit András szabolcsi ingázóról tíz éven át készült fényképsorozatát.

Vajon a valóságábrázolás igényével készülő képek miként tudnak művészivé válni? "Nehezen lehetne arra válaszolni, hogy Angelo, Brassai, Kertész egyes képei eléggé művésziek-e, gondoljunk Kertész Víz alatti úszójára például. (Ő maga azt mondta: én soha nem dokumentálok, hanem értelmezek a képeimmel. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem azt értelmezem, amit látok, hanem amit érzek.) Évtizedek alatt sem sikerült egyértelműen meghúzni a határt riportfotó és művészfotó, riporter és művész között. Van egy olyan érzésem, hogy az egyes alkotók attitűdje határozza meg, hogy milyen műfajban működnek. Csak egy-egy képet lehet szerintem ide vagy oda sorolni, nem feltétlenül egy egész életművet.” - világít rá az alkotói folyamatokat belülről ismerő Péntek.

A könyv fontos szerkesztési elve volt a női fotósok felfedeztetése, tudtuk meg a szerzőtől. "Besnyő Éva, Ylla, Ata Kandó, Kálmán Kata vagy Máté Olga neve talán ismerősen cseng a szakmai berkeken túl is, de a munkásságuk nem annyira – ebben szerintem az a hozzáállás a felelős, amely eleve leértékel mindent, amit nők hoztak létre Magyarországon a művészeti életben. Az ő életművüket tudatosan akartam visszaemelni a köztudatba. A kötetben külön fejezetet kapott Kinszki Imre, az ő hagyatékát is illő a kulturális emlékezetünk részévé tenni."

(Péntek Orsolya: A magyar fotó - 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018)

Témák
Petőfi Ózd

Ágh Attila: A vágy pesti villamosa

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:12

Kőbányai János könyve, a "Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson egy új korszak delelőjén" enyhén barokkos címével már eleve meglepetést kelt, azonban az olvasás során lassan kiderül, hogy a cím mindhárom eleme jogos, így aztán a könyv a felvetett kérdések sokszínűségével és gazdagságával szinte zavarba hozza a nyájas olvasót. Első látásra igen érdekes kalandra invitál bennünket a pesti villamoson, ami valójában a vágy villamosa, mert két ország – Magyarország és Izrael - (vágy)álmaiba is elvezet a vonzások és választások felkínált széles mezején, hogy aztán végül, "itthon" az "Orbán-korszak" nyitányával is szembenézzen. A könyv műfajában is kétrétegű: egyrészt szórakoztató olvasmány a budapesti hétköznapokról, a villamos ablakából látható világról, másrészt – XIX. századi stílusban szólva – felkavaró történelemfilozófiai bölcselet a "múlt és jövő" sorkérdéseiről. Ezen a "pesti villamoson" tehát jól meg kell kapaszkodnunk olvasás közben, mert a szerző gyakran és gyorsan vált a könnyed stílusú pesti élmények és a legnehezebb fajsúlyú történelmi sorskérdések között, de az egymást követő fejezetekben egyre inkább elvezetve az olvasót a nagy történelmi tájkép és a sorskérdések felé.

Ez persze nem véletlen, mert Kőbányai János könyve végül is két konkrét történelmi esemény körül sűrűsödik, egyrészt a 2018-as áprilisi választások múltjának melankóliája ihlette, másrészt a hetvenedik évét betöltő izraeli állam jövője iránti bizakodása hatja át, ami mögött újra meg újra felbukkan Orbán Viktor és Bibi Netanjahu alakja is. A szerző ugyanis egyszerre két ország sorsa felett aggódik, ám a két személy találkozása révén önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy Orbán kijelentése - miszerint Magyarország "bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait" - bármennyire is jó, hogy elhangzott, mégis hitelt érdemlő-e. Hiszen Orbán a maga elvtelen pragmatizmusában már nagyon sok mindent mondott és gyakran annak az ellenkezőjét is meghirdette. Horthy dicsőségét is zengte, pedig a szerző szerint is "a Horthy korszakkal kezdődött a magyar zsidóság emancipációjának visszavonása". Orbán a szégyenletes, "gábrieles-sasos" szobrot is felállíttatta az éj leple alatt a Szabadság téren, azt remélve, hogy "felelősségét a »németekre« háríthatja", ezzel úgymond "mosta kezeit" és berendezkedett az ideológiai körkörös védelemre a politikai marketing szabályai szerint.

Ám másfelől Netanjahu pesti látogatása kapcsán az a kérdés is felvetődik, hogy a jogosult nemzeti önvédelem képviselőjeként bölcs dolog és szükséges politikai lépés volt-e Orbánnal így összejönni, és mennyire szabad az autoriter populizmus hírhedt alakját, a hamis hírek nagyüzemi termelőjét hiteles partnernek tekinteni? Az persze igaz, hogy a szomszédai által fenyegetett állam miniszterelnökének "az a dolga, hogy szövetségeseket keressen Európában", de az korántsem biztos, hogy jó helyen kereste, mert Orbán "szövetsége" akár ártalmas is lehet számára Európában. A vonzások és választások sodrása szerint Kőbányai is küzd fejezetről-fejezetre ezekkel a kérdésekkel, a könyv egymást kronológiailag is követő fejezeteiben újra meg újra visszatérve a magyar zsidóság életének ezekhez a dilemmáihoz. A súlyos kérdéseket felvető korai és rövidebb fejezetek után a hosszabb és átfogóbb világtörténelmi fejtegetések következnek, május második feléből, szinte napokkal a könyv megjelenése előtti időkből is. De a könyv íve mégiscsak az Izrael ideje című, a hetvenedik születésnapra írott, június 2-i Népszava cikkel zárul le, ami már nem kerülhetett a kötetbe. Ebben a cikkben a szerző az ünnepi alkalom kapcsán megvallja, hogy valójában Budapestre visszaérkezve is ott maradt örökre, ahogy "ott" sem hagyta el soha Budapestet.

Mindnyájunknak jó okunk van megvallani, hogy a történelmünkkel való őszinte és kritikai szembenézés elég ritka Magyarországon, s így Kőbányai könyve mindhárom kínzó történelmi kérdésben figyelemreméltó. A magyar-zsidó együttélés, a magyar zsidóság "múltjának és jövőjének" tekintetében éppúgy, mint a migrációk világtörténelmi sorozatára és a mai veszélyeire kitekintve, de talán a leginkább a – Horthy időkkel rokonított – "Orbán-korszak" ügyében. A múltba néző orbáni világ erősen befolyásolja mindkét kérdés kimenetelét, ahogy erre a villamos ablakából látható Soros-plakátok ismétlődő felemlítésével is emlékeztet bennünket a szerző. Ezért a könyv keretét adó színes beszámoló a "szerelmünk Budapest" témában maga is keserédes. A villamos ablakán át nézelődve akarva-akaratlanul rádöbbenünk a körülöttünk lévő botrányos világra is, hiszen a villamosból kinézve, megállóról-megállóra haladva a kódolt antiszemitizmust sugárzó Soros-plakátok rondítják el a megszokott, kedves utcaképet.

De talán mégsem "egy új korszak delelőjén" vagyunk, hanem a Horthy-korszakot számos vonatkozásban megismétlő orbáni világ hanyatlásának időszakában, ami - a szerző által megidézett Radnóti Miklós szavai szerint – "már egy messzefénylő szabad jövő felé tör"?

(Kőbányai János: Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson - Egy új korszak delelőjén. Múlt és Jövő Alapítvány, 2018)

Szerző
Témák
könyv

Sebes György: Jó nézni őket

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:10
SOKARCÚ SZÍNÉSZNŐK - Kiss Manyi a Napfény a jégen című revüfilmben is szerepelt a szintén ellenállhatatlan Mezei Máriával és Pso

Nemrég egy könyv bemutatóján jártam. Egyszer volt, hol nem lesz - ez a címe, az egész elfér egy zsebben. Alig 140 oldalon egy ötéves kislány megfigyelései olvashatók. A szerző éppen 1956-ban volt ötéves, így aztán családja történetein keresztül képet kapunk az országról is, amelyben éltek. Minthogy pedig a könyvet már felnőttként írta, nem csoda, hogy remek megfigyelésekkel, plasztikus képekkel van tele. A filmszerű tálalás azért sem meglepő, mert a szerző egy Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró.

Felvidéki Judit - mert róla van szó - a Színművészeti elvégzése után szinte azonnal - 25 évesen - a Magyar Televízióba került. Tévéjátékokat és -filmeket készített, évente néha többet is. 35 évesen már az MTV vezető rendezője, újabb öt év elteltével főrendezője. 1999-ben - vagyis 48 évesen - pedig létszámleépítés miatt már meg is szüntették munkaviszonyát, így szabadúszó lett. Azóta sokkal kevesebbet rendezett. Viszont írt egy remek könyvet. Örömmel és tehetséggel. Talán a saját "szakmájában" is lenne még mondanivalója, ha ugyanúgy készülnének még tévéjátékok és -filmek, mint korábban. Amikor szerencséje volt, mert azt csinálhatta, amit jól megtanult és amihez értett. Aztán meg pechje volt, mert viszonylag fiatalon meg kellett érnie, hogy nincs szükség arra, amit tud.

Pedig elég csak nyomon követni az egykor közszolgálatinak indult, ma már annak is csak az emlékeiből élő MTV nosztalgia-csatornájának műsorát. Kiderül belőle, milyen kitűnő programok (is) készültek egykor, a napjainkban átkosnak tartott időkben. Saját gyártásban, természetesen, hiszen még nem árasztotta el az akkor egyetlen televíziót a külföldről vásárolt sorozat-filmek tömege. A magyar műsorkészítők jobbára magukra voltak utalva és ebből remek adások (is) születtek. Olyanok, amelyek évtizedek múltán is nézhetők, sőt élvezhetők.

A múlt hét vége például Kiss Manyi jegyében telt az M3-on. Nehéz elhinni, hogy ez a remek színésznő már több mint 45 éve nincs köztünk. Összesen 60 évet élt és rengeteget játszott. Klasszikusokat és moderneket. Ezer arca volt. Viszonylag fiatalon is gyakran osztottak rá koránál idősebb szerepeket, de ő mindenben hiteles volt. 1962-ben - vagyis 51 évesen - alakította Mici nénit, akinek a film szerint két élete volt. Az egyik egy idős, beteg művésznő, aki napja nagy részét ágyban tölti és láthatóan közel van a halálhoz. Amikor azonban - egy taxisofőr (Páger Antal) alakjában - rátalál a szerelem, kivirul és szinte fiatalabbá válik, mint az az ifjú pár, amellyel eltartási szerződést kötött. Kiss Manyi - nincs jobb szó - lubickolt a szerepben.

De nem csupán ezt a filmet tűzte műsorára az M3, hanem Gerhart Hauptmann német író leggyakrabban játszott színművét, a XIX. század végén írt A bundát is. 1966-ban készített belőle tévéjátékot az elsősorban színházi rendezőként ismert Kazán István. Mellette azonban már asszisztens volt a későbbi neves tévérendező, Málnay Levente is. A főszerepekben pedig olyan nagyszerű művészeket láthattunk - újra -, mint a mindig kitűnő Kállai Ferenc, aztán Egri István, Bánhidy László, Agárdy Gábor és az akkor még csak szárnyait bontogató Almási Éva. A játék súlya azonban egy törékeny színésznő vállait nyomta leginkább, talán mondani sem kell, Kiss Manyiét. Aki a csavaros eszű, mindent a maga elképzeléseinek megfelelően szervező háziasszony alakjában is emlékezeteset nyújtott.

Ugyancsak az M3 műsorán - eddig - három estén át volt látható egy több mint húsz éve készült show-műsor-sorozat, Áloműzők címmel. Ez már csak azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy rendezője - és producere - Sándor Pál. Aki ebben is jól bevált, régi munkatársaival dolgozott, mindenekelőtt a - filmjeiben is aktív szerepet vállaló - forgatókönyvíró Tóth Zsuzsával. De ez szinte csak mellékes körülmény, hiszen a színészek miatt volt érdemes megnézni a - gyakran túlrevüsített, néha túlcsicsázott - adásokat. Mindenekelőtt a két központi szereplő - néha narrátorként is működő - Bodrogi Gyula és Garas Dezső alakít nagyot. Ők valódi clownok. Mindig oda kell figyelni rájuk, mert a legostobább kuplét is élettel töltik meg. Két jelenetük pedig egyszerűen frenetikus. Az egyik a régi Tell Vilmos-parafrázis, amikor a papa (Garas) lelőné az almát a fia (Bodrogi) fejéről, ám mivel a kerek gyümölcs folyton legurul(na), hát addig harapdálják, míg elfogy. A másikban - elvileg - nem ők a főszereplők: az ifjú Rudolf Péter énekli a Csinibaba című slágert, Bodrogi és Garas csak tercel - ellenállhatatlanul. Ebben a műsorban jó volt még látni - az ugyancsak ifjú - Básti Julit, Hernádi Juditot, valamint a szintén több dalt éneklő Alföldi Róbertet. Utóbbi többek közt előadta Bilicsi Tivadar örökzöldjét (amelynek igazából Garai Imre a szerzője) - Apu, hod med be -, hát az is rendkívül szórakoztató volt.

Már írtuk rovatunkban, hogy az M3 fontos missziót tölt be és ez továbbra is így van. Az MTV archívuma rendkívül gazdag, sokáig lehet élni belőle. És érdemes is időről-időre műsorra tűzni a kincseket, hadd ismerjék meg minél többen. A válogatás eltarthatna addig, amíg újra készülnek értékes darabok saját gyártásban valamelyik tévében.

Bár ez már csak álmodozás.

Szerző
Témák
könyv