Kuczogi Szilvia: Nélkülük másként látnánk Petőfit és Ózdot

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:16

Fotó: /

"Brassaï és Kertész nélkül hiányos lenne a francia fotótörténet, Munkácsi Márton és a zseniális képszerkesztő, Stefan Lorant (Lóránt István) nélkül másként alakul a modern német és amerikai képeslapkultúra, Robert Capa nélkül nincs Magnum fotóügynökség, ami pedig a későbbi évtizedeket illeti, Lucien Hervé nélkül másmilyen lenne az építészeti fotográfia is."

Az író, festő Péntek Orsolya 1989-ig foglalja össze a magyar fényképezés történetét most megjelent könyvében. Sikertörténetet mesél el, hiszen a fotográfia, mint újfajta képrögzítési eszköz, viszonylag hamar megjelent Magyarországon: már 1840-ben kiadták Louis Daguerre könyvét.

A legismertebb dagerrotípia
A dagerrotípia szó tulajdonképpen Petőfi Sándornak köszönhetően került be a köztudatba, hiszen őt ábrázolja az egyik legkorábbi és vitán felül legismertebb magyar felvétel. Valószínűleg Egressy Gábor színész készítette. A romos, megrongálódott képet pedig Escher Károlynak sikerült újra láthatóvá tennie az 1950-es években, azóta szerepel az iskolai tankönyvekben.


Az általános iskolai olvasókönyvből mindannyian megtanulhattuk, hogy a fiatal Petőfi Sándorról készült az egyik első dagerrotípia, 1858-ban pedig már összesen tizennégy műterem működött Pesten és Budán. A nagyközönség számára is ismert fotósaink leginkább a huszadik század első felében alkottak. André Kertész, Brassaï, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé és Munkácsi Márton életművével kapcsolatban általában úgy szokás fogalmazni, hogy a fotográfia nemzetközi élvonalához tartoztak. Valójában azonban ők maguk voltak az élvonal. Ez a radikálisnak tűnő nyitógondolat már az első oldalakon szimpatikussá teszi Péntek Orsolya történeti művét. Olyan ez, mint az olimpia, ki ne szeretné azt hallani, hogy valamiben elsők vagyunk, voltunk, még ha nem is mi személyesen, de valaki, hazánkfia.

A 20. század második felétől aztán szétvált az egyetemes és a magyar fotográfia története. "Bár egy-egy alkotónk ért el sikereket külföldön, az egyetemes fotótörténet fontos fejezeteit már nem magyar vagy magyar származású alkotók írták, bár a 80-as években készült hazai fotók között remek munkák is akadnak. A szovjet blokkban létrehozott értékek nem artikulálódhattak megfelelően Nyugat-Európában és Amerikában, illetve csak később, az 1990 utáni időszakban sikerült egyeseknek az áttörés"– állítja, talán kissé sommásan Péntek.

"Amikor 1826-ban Joseph Nicéphore Niépce-nek sikerült nyolcórás expozícióval képet rögzítenie, szó sem volt még művészi célról, csak egy technikai újdonság kezdett körvonalazódni. Nem sokkal később a Francia Akadémia állásfoglalást tett közzé, amelyben kijelentették, hogy a fotó nem művészet. Ezt egyesek vitatták, a vita pedig hamarosan átlépte a francia határt. A fényképészetet mint technikát sokféleképpen használták a kezdetekkor is: Munkácsy Mihály a vázlatrajzolást váltotta ki, de kiadta gebinbe egy miskolci fényképésznek, mások valóban portrézásra használták, így maradt fenn a Jókainé Laborfali Rózáról készített kép is. Ugyanakkor Orbán Balázsról feljegyezték, hogy a korabeli nehéz felszereléssel képes volt órákig hegyet mászni, hogy a legjobb szögből rögzíthessen egy tájat. Nemcsak portrék vannak tehát a korabeli fényképek között. Az akkori politikai elit arcképcsarnoka leginkább társadalomtörténeti és kultúrtörténeti szempontból izgalmas az utókornak." Ezzel válaszolt a szerző lapunk felvetésére, miszerint a könyvet lapozgatva szembetűnő, hogy a fényképezés kezdeti korszakában főként családi albumok és politikusportrék készültek, megrendelésre.

Celebek és ikonok
A politikusok, a véleményvezérek és a sztárok hamar felismerték a fotóban rejlő népszerűségnövelő potenciált. Balogh Rudolf és az általa megteremtett magyaros fotográfia korabeli országimázsként is működött, a külföldi lapok is áradoztak technikai megoldásairól. Brassai Párizsban Picasso egyik személyes fotográfusa volt, Munkácsi Márton pedig egy életművet alapozott amerikai sztárok fotózására.

Logikusnak tűnik, hogy a fényképezés technikai fejlettsége és az ábrázolás tárgya szükségképpen együtt változik. Érthető, hogy amíg 10-15 másodpercig tartott az expozíciós idő, addig a háborús tudósítók nem küldtek akciófotókat. A 19. század végén kollégáink még nem a frontvonalból tudósítottak, hanem a hátországot dokumentálták, beállított képeken. Magyarországon először a krími háborúról jelentek meg a lapokban felvételek. Ezek szerint az ezeket készítő Szathmári Pap Károly volt az első kiküldött hadi tudósítónk? "Szathmári a román uralkodóknak dolgozott – válaszolt Péntek Orsolya. - Először a krími háborúban fényképezett, de az ő esetében szó sem volt a mai értelemben vett háborús fényképekről, aminek technikai oka van, ezt jól látják. A szemben álló felek táboraiban fotózott, és az 1855-ben összeállított albumai egész Európába eljutottak."

A háború és a sport mellett mindig is esküvők, temetések, szüreti bálok és partik szerepeltek a leggyakrabban a fotózandó témák listáján. Kérdés, változott-e a családi és társadalmi események rögzítése az elmúlt 150 év alatt? "Az emberi természetből adódik, hogy elsősorban saját magát és családját igyekszik megörökíteni vagy megörökíttetni, a sajtó természetéből pedig, hogy a szenzációt akarja megmutatni, ez nyilván megmutatkozik a fennmaradt fényképek műfajában is. Alig hiszem, hogy ebben az idők során lényeges elmozdulás történt volna. Csak a mai kor embere nem műterembe megy, hanem szelfizik egyet. A különleges témákat nem az idő múlásában, hanem az egyedi életművekben kell keresni. Klösz György például egyértelműen városfotós volt, Pécsi József pedig megteremtette a magyar reklámfotográfiát."

Ebben a felsorolásban - ellentmondva a szerző kijelentésének a rendszerváltás előtti korszakról - nem feledkezhetünk meg két alkotóról, Benkő Imréről és Korniss Péterről. Az MMA nemrég alakult könyvkiadója komoly albumban jelentette meg az idei könyvhétre Palotás János Benkő Imre monográfiáját, Élet-mű címmel. A dokumentarista fotográfia mesterének legismertebb alkotása ózdi sorozata. Az egykor dicső acélvárosban több ezer ember történetét követte végig kilenc éven át az utcára kerülésükig, de az ő képein keresztül marad fenn a Sziget első éveinek hangulata is. Korniss Péter életművének jelentős része szintén a rendszerváltás előtt született. A magyar munkásábrázolás és a szociofotó csúcsaként szokás emlegetni a Skarbit András szabolcsi ingázóról tíz éven át készült fényképsorozatát.

Vajon a valóságábrázolás igényével készülő képek miként tudnak művészivé válni? "Nehezen lehetne arra válaszolni, hogy Angelo, Brassai, Kertész egyes képei eléggé művésziek-e, gondoljunk Kertész Víz alatti úszójára például. (Ő maga azt mondta: én soha nem dokumentálok, hanem értelmezek a képeimmel. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem azt értelmezem, amit látok, hanem amit érzek.) Évtizedek alatt sem sikerült egyértelműen meghúzni a határt riportfotó és művészfotó, riporter és művész között. Van egy olyan érzésem, hogy az egyes alkotók attitűdje határozza meg, hogy milyen műfajban működnek. Csak egy-egy képet lehet szerintem ide vagy oda sorolni, nem feltétlenül egy egész életművet.” - világít rá az alkotói folyamatokat belülről ismerő Péntek.

A könyv fontos szerkesztési elve volt a női fotósok felfedeztetése, tudtuk meg a szerzőtől. "Besnyő Éva, Ylla, Ata Kandó, Kálmán Kata vagy Máté Olga neve talán ismerősen cseng a szakmai berkeken túl is, de a munkásságuk nem annyira – ebben szerintem az a hozzáállás a felelős, amely eleve leértékel mindent, amit nők hoztak létre Magyarországon a művészeti életben. Az ő életművüket tudatosan akartam visszaemelni a köztudatba. A kötetben külön fejezetet kapott Kinszki Imre, az ő hagyatékát is illő a kulturális emlékezetünk részévé tenni."

(Péntek Orsolya: A magyar fotó - 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018)

2018.06.23 09:16

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36